A kísértettörténetek mindig is a horror műfaj egyik alapkövét képezték. Már a legkorábbi irodalmi művek között is találni olyan történeteket, amik szellemekről, vagy más természetfeletti jelenségekről szóltak, és ezáltal késztették az olvasót, hogy még ha csak egy kis időre is, de foglalkoztassa őket a halál és a túlvilág hátborzongató gondolata. Az azóta eltelt hosszú évtizedek, évszázadok alatt a kísértettörténetek népszerűsége nem csökkent, és számos nagy művész is megtalálta számítását ebben a műfajban. Népszerűsége talán annak is köszönhető, hogy a kísértettörténetek kevésbé direktmód támadják idegrendszerünket, mint a horror más alzsánerei, ám még is, egy olyan ősi, és zsigerig hatoló borzalomról szólnak, ami valamilyen formában mindig is ott volt bennünk, és el is kísér minket minden egyes nap, csak elménk hátsó zugába rejtőzik, hogy aztán mikor majd egyedül leszünk a sötétben, erőre kaphasson, és előmászhasson rejtekéből. A halál és az azutáni létezés olyan kérdések, amik mindig is foglalkoztatták az emberiséget, és mindig is foglalkoztatni fogják. A kísértettörténetek pedig többek között a legnyugtalanítóbb válaszokkal szolgálnak, ám ezzel együtt lehetőséget adnak, hogy hétköznapi sivár életünkbe beszivárogjon ez a számunkra ismeretlen és riasztó világ, és ezzel együtt arra is, hogy jobban megpróbáljuk megérteni a számunkra felfoghatatlan halált. Egy igazán jó kísértettörténet minden ilyen igényünket ki tudja elégíteni, és bár manapság is rengeteg olyan alkotás születik (akár film, akár sorozat, akár könyv), ami szellemekkel foglakozik, talán elmondható, hogy a mai felhozatal többsége jóval otrombább annál, mint hogy igazán meg tudja idézni ennek a műfajnak a valódi lényegét. Napjainkban a legjobb alternatívát egyértelműen Mike Flanagan sorozata, A Hill-ház szelleme jelenti, ami tökéletesen megragadta a kísértet históriák lényegi mibenlétét, és méltó módon jelenítette meg azt. Filmek terén, ha igazán át akarjuk élni egy klasszikus értelemben vett kísértettörténet nyújtotta borzongást, akkor érdemesebb a múltban keresgélnünk. Így bukkanhatunk olyan gyöngyszemekre is, mint az 1981-es Szellemjárás.

A Halászlé társaság már hosszú ideje létezik, ami négy fiatal férfi barátságának, és örök hűségének eredményeként jött létre. A tagok már megöregedtek, de régi esküjüket megtartották, és azóta is összejárnak és ápolják évtizedek óta tartó barátságukat. Ám a négy idős férfit rövidesen rejtélyes erők kezdik kísérteni, ami kezdetben baljós álmok és látomások formájában nyilvánul meg. A helyzet akkor vesz komolyabb fordulatot, amikor egyikőjük, Edward (Douglas Fairbanks Jr.) fia, David tragikus és tisztázatlan körülmények között életét veszti. Edward másik fia, Don (Craig Wasson) is a városba érkezik a temetésre, és akárcsak apját, őt sem hagyja nyugodni bátyja halála. Nem sokkal a temetés után viszont Edward is meghal, ugyancsak rejtélyes körülmények között. A kétségbeesett Don betársul apja régi barátaihoz, és megosztja velük aggodalmait és feltételezéseit, miszerint sem a bátyja, sem az apja nem baleset áldozata lett. A társaság megmaradt tagjai kezdetben mélyen hallgatni akarnak a dologról, egyedül Ricky (Fred Astaire) az, aki Donhoz hasonlóan józanul átlátja a helyzetet, és hajlandó lenne megosztani vele mind azt a rég eltemetett dolgot, amik segíthetnek az ügy megoldásában. Rég elfeledett sötét titkok nyomják a Halászlé társaság tagjainak szívét, de ezeket a titkokat többé már nem rejtegethetik.

A film Peter Straub regénye alapján készült, és a kor négy veterán hollywoodi színészével tüntetett (Fred Astaire, Melvyn Douglas, Douglas Fairbanks Jr. és John Houseman). Mind az alapanyag, mind a belőle készült film egy ízig-vérig, klasszikus értelemben vett kísértethistória, ami a korabeli sajtó szavait idézve Henry James és Edgar Allan Poe hagyományait viszi tovább. Ezek a kijelentések pedig egyáltalán nem bizonyultak alaptalannak, mai helyzetünkből nézve azonban már más kérdés, hogy vajon mennyire maradt időtálló. Ahogy egy klasszikus rémhistóriához illik, a cselekmény lassan építkezik, kezdetben kibontva magukat a karaktereket és a köztük lévő viszonyokat. A természetfeletti fenyegetés csak mellékesen szivárog be, és csak idővel válik egyre nyilvánvalóbb veszélyforrássá. Ám ezen lassúság ellenére, már a film elején is kapunk két eléggé hatásos jelenetet, amik amellett, hogy kellően ránk tudják hozni a frászt, számunkra, mint nézőknek egyértelművé teszik már a legelején, hogy itt tényleg valami természetfeletti gonosz ólálkodik. Így ez tényleg csak a szereplők számára marad egy darabig rejtély, és így életbe lép a suspense eszköztára. Szerencsére a szellem jelenlétét így sem tolják túl a készítők, meghagyják abban a baljós, sejtetős mibenlétében. A film eleji rövid megjelenései csak jelzés értékűek, utána egy jó darabig nem szembesülünk vele újra, és azután is csak ritkán, rövid időre, de ezek a megnyilvánulások kellően hatásosra sikerültek, mind a látvány, mind a hangulat tekintetében. A konkrét ijesztgetés helyett, inkább a kísértet okozta fenyegetettség érzet, és a háttérben meghúzódó sötét titkok lassú kifejtése adja a film fő magját, ami inkább egy pszicho-thriller megoldásaihoz áll közelebb, mint egy direkt horrorhoz. Ez az elegancia pedig lehetővé teszi, hogy a film érvényesítse azt, ami egy kísértet történet igazi erőssége, mégpedig az, hogy egyenesen az elménk, a tudatalatti ellen intézzen támadást, és olyan félelmet ültessen el bennünk, ami még jó darabig velünk tud maradni. Bár jelen filmünk esetében a hatás már nem tud annyira erőteljes lenni, de mindenképpen magával ragadó, néha már rémálomszerű. Fantasztikus atmoszférával rendelkezik, ami kellően nyugtalanító, és jól megalapozza a ténylegesen ijesztő jeleneteket.

Viszont, hogy miért is nem annyira erőteljes, annak okait már a cselekményben kell keresni. Az események szép lassan, komótosan hömpölyögnek, teret adva a szereplőknek, és az események hátterének bemutatására. Ez a fajta történetmesélés már alapjáraton elüt a ma megszokott felfokozottabb cselekményszövéstől, de ez még nem gond. Ezen a téren van a filmnek egy érdekes húzása, ami viszont egyben a hátrányává is válik. A film fele ugyanis múltbéli visszatekintésekből áll. Először Don múltbéli viszonyát ismerjük meg egy rejtélyes nővel, ami baljós előfutára lesz a fő cselekménynek, majd pedig a Halászlé társaság múltjába pillantunk bele alaposan. Ezek mind érdekes szekvenciák, és ezek bontják ki egyesével a rejtélyt, felfedve a szereplőkre vadászó gonosz erő személyét és indítékait, ám a fő cselekményszálat még is lassítják. Az alapból is visszafogottabb történet lendületéből így még jobban elvesz, hogy útközben kétszer is visszakanyarodunk egy érdekes, de ugyanakkor legalább ennyire lassú és visszafogott cselekményszálhoz, közben pedig a fő történetben ezeknek az információknak a feldolgozása zajlik. Ezért is mondom azt, hogy semmiképpen se úgy közelítsük meg ezt a filmet, mint a mai értelemben vett szellemes horrorfilmeket, hanem inkább úgy, mint egy természetfeletti krimit. Ám a történetvezetése még ahhoz mérten is lényegesen lassabb és vontatottabb, hiába a hátborzongató hangulat és a nyomasztó atmoszféra. A színészek egytől egyig korrekt munkát végeznek, viszont akit mindenképpen érdemes kiemelni, az Alice Krige. Ez a nő egyszerűen iszonyatosan hátborzongató alakítást nyújt, és az egész lényéből egyszerre árad a gyengéd vonzalom és az irtóztató fenyegetés. Nem csoda, hogy a hölgyet olyan gyakran foglalkoztatták a horror műfajon belül.

Aki vérbeli horrort akar látni, annak ez a film túl lassú, esetleg túl unalmas és eseménytelen lehet. A természetfeletti pszicho-thriller és természetesen a klasszikus kísértettörténetek kedvelői vannak itt előnyben, de a Szellemjárás talán még az ő ízlésüknek is eléggé lassú lehet. Mindezek ellenére egy nagyon is figyelemre méltó filmről van szó, ami még a klasszikus, irodalmi múltra visszatekintő szellemhistóriák világát ültette át a lehető leghűségesebb odaadással a mozgókép nyelvére. Lehet, hogy nem a legkiemelkedőbb és legmaradandóbb mű a témában, de egy nagyon is élvezetes és hangulatos kis elfeledett gyöngyszem ez.

6/10

IMDb | mafab