Amikor először láttam a film bemutatóját rögtön megfogott. Megfogott benne valami, aminek köszönhetően tudtam, hogy mindenképp meg fogom nézni ezt a filmet. A HANGULAT volt az, ami már akkor is megérintett, és ami már a kezdetekkor is ismerősnek tűnt. A trailer képsoraiból pedig szinte sugárzott az a nyomasztó légkör és az a kétségbeesettség, amivel már találkoztam korábban. Mikor kicsit utána is néztem az érkező alkotásnak tudtam meg pontosan, minek köszönhetőek ezek az ismerős vonások. Ezt a filmet is Pascal Laugier rendezőnek köszönhetjük, az általam készített Top 10-es listában is megemlített Martyrs című, brutalitásában is zseniális, francia újhullámos horror-gyémánt alkotójának. Kellemes érzésekkel és várakozással vegyes izgalommal foglaltam hát el székemet a moziban. A film elején pedig olyan képsorokat láthattam, amik nyomán elégedett mosollyal az arcomon merültem el a film világában. Howard Phillips Lovecraft említése minden horrorrajongó szívében meg tud pendíteni olyan húrokat, amik hangjai a végtelen űr sötétjében még hosszú ideig visszhangoznak. Erős kezdés, gondoltam. Ezek után már nem ronthatják el. Nem szabad. Tilos. Szerencsére nem is tették…

A film főszereplői egy csonka család tagjai. Pauline (Mylène Farmer - Arthur és a villangók, Giorgino) és két tinédzser lánya; Beth, a fiatal írópalánta (Emilia Jones – High-Rise, Brimstone) és Vera, a lázadó kamasz (Taylor Hickson – Deadpool Everything, Everything) épp egy örökségként kapott régi házba költöznek be a semmi közepén. A költözés viszontagságai megviselik mindannyiukat, de a dolgok igazán akkor fajulnak el, amikor ismeretlenek támadják meg a családot. Nem válnak azonban áldozati bárányokká és felveszik a harcot a támadókkal. Évekkel később viszont ismét kénytelenek szembenézni nemcsak a múlt árnyaival, hanem a jelen démonaival is.

A film történetéről vétek lenne ennél többet leírni. Alapjában véve egy home invasion amit látunk, mégis sikerült úgy megfűszerezni a már unalomig ismerhető receptet, hogy képes meglepni a rutinos filmfogyasztókat is. Nem ír filmtörténelmet ez az összetevő, de nagyon hatásosra és izgalmasra sikerült. Rég élveztem így horrorfilmet.

A színészek alakítása meggyőző, a fiatal Beth-et és Vera-t játszó két színésznő pedig tényleg elementáris erővel játszik, szavaik és a reakcióik hitelességéről is ódákat lehetne zengeni. A fényképezés pazar, az operatőri munka is rendben van, és nagyon jól húzza alá a rendező beteg, gyöngyvászonra vetített rémképeit. A felnőtt lányokat alakító Crystal Reed (Skyline, Gotham) és Anastasia Phillips (Grey’s Anatomy, Reign) is tökéletes választásnak bizonyult.

Különösen ajánlott filmet készítettek az alkotók. A mozi magába szippant, és olyan világba repíti a nézőt, ami valódi, kézzel fogható pokol és, ami talán a leglényegesebb, nem a hektoliter számra ömlő vér miatt – ezzel meglepően finoman dolgozik az alkotás. Ami miatt azonban igazán letaglózó és zsigeri élménnyé válik a film, az a pszichológiai színezete. Kegyetlen képeket látunk, olyanokat, amik bárkit megtörhetnek és a lányok esetében ez meg is történik. A Martyrs után nem is vártam mást, ezért inkább csak azoknak ajánlom a filmet, akik nem most indulnak el a horrorfilmek árnyakkal szegélyezett, jelöletlen útján, nekik viszont nagyon…

Vannak filmek, amik megszületnek, futnak pár hétig, hónapig és eltűnnek és vannak azok, amik emlékezetesek maradnak valamiért és elérnek egyfajta kult-státuszt. Lehet ez a story, a hangulat, a megvalósítás miatt és történhet ez akár tragédiához köthetően is – az egyik legjobb példa erre a Brandon Lee főszereplésével készült, A holló című alkotás. Ez a film is ilyen emlékezetes marad majd, nem csak a rajongóknak, hanem - egy szörnyű baleset miatt - a fiatal Vera-t alakító Taylor Hickson-nak is, ugyanis az egyik jelenet felvétele során, ahol egy ajtót kellett ütnie, keresztülesett annak üvegezett részén. Súlyos sérülést szenvedett arcának bal oldalán. A sérülést hosszú rehabilitáció követte, a heget azonban élete végéig viselnie kell. A Ghostland megjelölte a színésznőt és ez az a szellemvilág, ami megjelöli a nézőket is, olyan sebet ejtve, ami lehet, hogy soha nem múlik el, hasonlóan a film plakátján szereplő lányhoz, akinek arcán több törés is látható, a legsúlyosabb sérülés pedig éppen az arcának bal oldalán…

„Úgy gondolom, a legtöbb ember, akit nagy veszteség, akit igazán hatalmas tragédia ér életében, keresztúthoz érkezik. Talán nem azonnal, de amikor a sokk elmúlik, akkor mindenképpen; lehet, hogy hónapokkal, lehet, hogy évekkel később. Ekkor a tapasztalataik hatására vagy többé válnak, mint amik addig voltak, vagy összemennek.” – Stephen King

IMDb | mafab