Én alapjáraton egy olyan ember vagyok, aki kifejezetten nyitott a hétköznapitól lényegesen eltérő filmekre, könyvekre, vagy bármilyen más médiumban létező történetekre. Sőt, sok esetben minél őrültebb, minél elrugaszkodottabb, minél elvontabb, minél elgondolkodtatóbb és agyat szétcincálóbb, annál jobb. Ha ez még ráadásul a lovecrafti kozmológiához hasonló elemekkel és stílusjegyekkel is keveredik, az már csak hab a tortán. Szerencsére ezen szenvedélyemmel nem vagyok egyedül, bár tény, hogy a piacon nem az ilyen jellegű alkotások vannak előtérben, de valahol ez még is jól van így. Ezek a történetek nem az átlagnézők számára készülnek, ha meg még is az ő igényeikhez akarnák igazítani őket, azzal csak tönkretennék őket, és megölnék az eredetiségüket. Az ilyen szenvedélyeimtől vezetett kutatásaim során találtam rá a tavaly debütált Glorious című filmre, ami már az előzetesével és a premisszájával együtt szinte azonnal megvett engem, még ha közben éreztem is, hogy mindezek mellett ez valószínűleg nem lesz egy világmegváltó film, sőt, könnyen lehet az is, hogy kifejezetten rossz lesz. Ami viszont már elsőre egyértelmű volt, hogy ez egy minden ízében weird alkotás lesz.

Wes (Ryan Kwanten) éppen egy komoly szakításon van túl, és nagyon nehezen viseli a dolgot. Az országúton autózva egyszer csak megáll egy útszéli pihenőhelynél, hogy egy kicsit levezesse energiáit, és gondolkodjon saját helyzetén. A mosdóban végül szóba elegyedik egy rejtélyes alakkal (J.K. Simmons), aki a szomszéd vécéfülkéből szól hozzá, de ennél jobban nem kíván megmutatkozni. A társalgás egyre bizarrabbá kezd válni, míg végül Wes úgy dönt, hogy inkább lelép, hogy maga mögött hagyja ezt az őrültet, viszont a férfi egyáltalán nem tud kijutni a mosdóból. Úgy tűnik, hogy a rejtélyes alak, aki egyre biztosabb, hogy egyáltalán nem is ember, mindenáron itt akarja tartani West, és egy igen komoly szívességre akarja rávenni őt. Egy olyan szívességre, ami az emberi létezésen túlmutató kozmikus erők rejtelemibe enged bepillantást.

Nem mindenki szereti a weird dolgokat. Na azok az emberek messzire kerüljék el ezt a filmet! Nem viccelek, és úgy érzem ezt tényleg jobb már most a legelején letisztázni. Mert ha valami, akkor ez a film eléggé weird és nagyon elborult is, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Alapjáraton egy jobbára kétszereplős kamaradrámáról van szó, amit egy felettébb elvont történeti elemmel spékelnek meg, ami így egy teljesen más szintre emeli a cselekményt. Ez egyszerre érdekesebbé is teszi egy sima horror-drámánál, de egy bizonyos szempontból eléggé B filmessé is válik tőle az összkép. És a természetfeletti, vagy még inkább kozmikus horror jelenléte nem tenné egyértelműen azzá, viszont a rendezés és a cselekményvezetés nem elég erős ahhoz, hogy ennél többet érezzünk bele. A film eléggé lassan indít. Fél információkat adagolnak nekünk, ami annyira elég, hogy képben legyünk az alaphelyzettel, és Wes karakteréről is legyen egy alapképünk. Kicsit nehézkesen indulnak be itt a dolgok, de közben még is sikerül megteremteni egy eléggé sejtelmes hangulatot. Végig érezzük, hogy van valami baljóslatú a levegőben, ami sokkal komolyabb, mint Wes szakítása. Amikor aztán végre eljutunk a pihenőhely mosdójáig, az események beindulnak. Ezt mondjuk érdemes idézőjelbe tenni, hiszen ezután a cselekmény végig csak a mosdóban fog játszódni. Ami itt érdekessé teszi számunkra az egészet, az a két főszereplő közti interakció. Alapjáraton nagyon jól működnek együtt, és a köztük lévő párbeszédek is jól lettek megírva. Az ő vívódásuk és egyfajta mentális és filozófiai párbajuk valóban érdekes tud lenni, és ez képes is ott tartani minket a film előtt. A tisztánlátás érdekében azonban érdemes külön is megnézni őket. Ryan Kwanten nagyon jól játssza a szerepét, tényleg minden egyes rezdülését és kiborulását csont nélkül el tudjuk hinni neki. Játéka hiteles, a gond inkább abban merülhet fel, hogy Wes nem egy igazán kedvelhető karakter. És itt nem azzal van a gond, hogy a főszereplőnk egy lelkileg meggyötört figura, aki szenved és vívódik magával. Rengeteg ilyen főszereplőt láttunk már, akiket kedveltünk és sajnáltunk, pont azért, mert ezen gyengeségeik miatt tudtunk azonosulni velük. Viszont ezek mellett Wes tényleg nem egy kedvelhető figura. Nevezhetjük talán bűnös léleknek, aki valamiféle megváltásban reménykedik. Ez egy érdekes és jó karakterábrázolás, viszont azonosulni nem nagyon tudunk vele, és úgy igazán drukkolni sem tudunk neki. Így önmagában csak Wes-sel nem is lett volna annyira érdekes a sztori, és ez csak még jobban aláhúzza azt, hogy mennyire szükség volt mellé a másik főszereplőre, Ghat-ra, a ki tudja honnan származó entitásra. Nos, Ghat alapjáraton egy olyan szereplő, akiből a film nagy részében jó formán nem látunk semmit, csak a hangját kapjuk meg, ahogy egy koszos vécéfülkéből kommunikál egy glory hole-on keresztül. Ami még is érdekessé teszi őt, az egyrészt a háttere, a rejtélyes és tekintélyt parancsoló jelleme, a mondatai és minden egyes eszmefuttatása, valamint a tettei, mert attól, hogy ő egy vécéfülkéből szóló hang, attól azért még nagyon is tevékeny. És a készítők megfejelték mindezt azzal is, hogy J.K. Simmons hangján szólaltatták meg őt. Simmons remekül játszik a hangjával, és pusztán ezen eszköztárával igazi mélységet tud kölcsönözni karakterének. Sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb figura, mint Wes, és így tökéletesen ki is egészítik egymást.

A film utolsó harmada már kezd egy kicsit szétcsúszni, és bár lényegében mindenre választ kapunk, és egy kerek egész, sorsszerű lezárást kapunk, itt tényleg annyira elborulttá válik az egész, hogy akik az eddig történtek sem bírta, itt már garantáltan ki fog akadni. És ismétlem, ezek alatt nem arról van szó, hogy a film annyira véres vagy brutális lenne, hanem tényleg annyira fura és elvont dolgokkal él, amiket nagyon nem tud mindenki befogadni. Mindezekkel együtt alapjáraton egy korrekt kis weird sztorival lenne dolgunk, viszont a probléma ott keresendő, hogy nem tud igazán megtartani minket. A sztori önmagában nem annyira formabontó és egyedi, ráadásul Wes karaktere rengeteg ponton megnehezíti a bevonódást. Igazából két nagyon erős pontja van a filmnek, ami érdekessé és nézhetővé teszi. A legfontosabb elem az Wes és Ghat közös jelenetei (és főleg J.K. Simmons játékával), amik szerencsére a film jelentős részét kiteszik, illetve a nagyon hatásos weird elemek, de ez utóbbi csak azoknál működik, akik vevők is erre a stílusra. Összességében nem egy rossz kis film ez, de nem is annyira maradandó, és azért kell hozzá egy kis türelem. Lehet bőven azon vitatkozni, hogy a rendező vajon a megfelelő döntésekkel élt e, bár, hogy ha ragaszkodik a nézőbarátabb módszerekhez, akkor lehet, még ennyire sem lenne említésre méltó. Aki vevő a weird stílusra, és a szokatlanabb filmekre, az tehet vele egy próbát, de tényleg nem kell valami nagy és jelentős darabra számítani.

IMDb