Nagyon kedvelem a horror műfajának kultikus alakjait, gondoljunk akár Pinhead-re, Jigsaw-ra vagy éppen Freddy-re. Mégis ha meg kellene neveznem a kedvenc karakterem, akkor gondolkodás nélkül kettőt neveznék meg – akik között nem tudnék és nem is szeretnék dönteni. Az egyik kétségkívül Hannibal Lecter – legyen szó akár a mozifilmekről, akár a zseniális sorozatról –, a másik pedig Michael Myers. Ugyan két teljesen eltérő személyiség, mégis nagyon hasonló érzéseket képesek kiváltani belőlem. Mindkettőjükben megvan az az elemi erejű, végtelen sötétség, ami legalább lehet annyira taszító, mint amennyire vonzó is. Egy lényeges eltérés azonban mindenképpen megállapítható a két ikonikus gonosz között. Lecter – bár tudása és intelligenciája szinte isteni erővel ruházza fel – „egyszerű” halandó. Meg lehet sebesíteni, meg lehet ölni. Vérzik és szenved, sőt – néha – érzelmeket is képes megélni. Myers sokkal több ennél. Michael bár halandónak vélhetjük valójában nem az, sokkal inkább egy entitás. Az ősi gonosz kezdetben gyermeki, majd férfi testbe zárt lenyomata. Elpusztíthatatlan, megkerülhetetlen és örök. És ezt az aspektust emeli ki zseniálisan David Gordon Green legújabb filmjének bevezető szakaszában, hogy aztán olyat tegyen a saját maga által is tovább épített mítosszal, ami – a két előző rész fényében – egyszerűen elfogadhatatlan.

Négy év telt el azóta, hogy Haddonfield városának lakói megpróbáltak végleg leszámolni azzal a fenyegetéssel, amit Michael Myers jelentett. Azonban nem jártak sikerrel. Sokan meghaltak és a kór, amivel a rém megfertőzte a közösséget végül beleivódott a levegőbe, a csendes kisváros minden pillanatába, a szemmel nem látható részecskék közé. Kifejtve destruktív hatását és tovább pusztítva az ártatlanokat. Michael azonban eltűnt. Nem tért vissza és talán soha nem is fog majd. Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) bár kétségek közt, de megpróbál a felejteni és végre elindulni a gyógyulás útján. Azonban mindez megváltozik, amikor megismeri unokája, Allyson (Andi Matichak), választottját, Corey-t (Rohan Campbell). A fiúban felfedez valamit. Azt a sötétséget, amivel már oly sokszor szembe kellett néznie, és ami ismét bontogatja éjfekete szárnyait…

A történet fenti rövid kivonatából is érezhető, hogy ezúttal valami nincs rendben. Az eddig szinte patikamérlegen mért összetevők aránya megbomlik. Ennek pedig legfőbb oka, hogy a valódi esszencia szinte teljesen hiányzik a képletből. Green elkövette azt a hibát, amit Tommy Lee Wallace ’82-ben. Elkészítette a széria – immár második – zsákutcáját. Wallace egykoron új irányt próbált adni a franchise-nak, kihagyva a legfontosabbat, Myers-t. Green is megpróbál új utakra lelni és módszere – bár kevésbé drasztikus, mint kollégájáé – szintén elbukik. Joggal. Pedig nagyon erősen indít a film. Az első pár percben tanúi lehetünk egy kisfiú halálának is. Ez pedig rendkívüli merészségre vall. Laurie monológja és a szavai nyomán szemeink elé táruló képek pedig remekül alapozzák meg a mára klasszikussá vált Halloween-hangulatot. Myers tetteinek hatásai, lenyomatuk a közösségen és az emberek lelkében véghezvitt pusztítás képkockái képesek magukkal ragadni a nézőket, hogy aztán beköszöntsön a színtiszta, csontig hatoló fájdalom és döbbenet…

Ugyanis ezt követően egy elfuserált, a „B-filmes” kategória alsóbb rétegeire jellemző, szerelmi szál bontakozik ki a reménykedő nézők szemei előtt. És az a baj, hogy ez nem vicc… A közel két órás játékidő nagy részét egy szinte teljesen érdektelen cselekményszál teszi ki. A film antagonistájának szánt karakter egyszerűen szánalmas. Karakterfejlődést képtelen felmutatni – csak a nagyon elvakult rajongók képesek arra, hogy ennek hiányát némi homályos misztikummal próbálják feledtetni. A két pólus – Laurie és Michael – küzdelméből is fájóan keveset kapunk. Azonban a legmegrázóbb az Myers szinte teljes hiánya. Nem érezzük az eddigiekben megszokott és megszeretett jelenlétét. Eddig akkor is így tettünk, ha személye a kamera fókuszán kívül esett. Jelen volt. Ott volt a vászon túloldalán, a celluloidszalag repedéseiben, a mozitermek sötét sarkaiban. Ezúttal már nincs ott. Néha feltűnik, hogy tudjuk, azért még létezik, de ez édeskevés.

A mozi egészén – és az alkotókon is – érződik egyfajta apátia. A zseniális 2018-as alkotás és a tavalyi, igen jól sikerült Halloween Kills után látszik, hogy le akarták zárni az „új trilógiát”. Sikerült. Méltatlanul és közönyösen. Szív és lélek nélkül. Az ikonikus maszk a porba hullt. Idővel ellepi majd a por és a mocsok. Remélem lesz, aki ismét letérdel majd, hogy felemelje és visszaadja annak, akihez tartozik. A Rémnek. A Sötétségnek. A Gonosznak. Michael Myersnek...

IMDb