Az első, nehezen megszokható, de zseniális, és a majdnem teljesen hibátlan második évad után a Hannibal sorozat készítői, miután egy kicsi, de masszív rajongói közösséget nyertek meg maguknak, egy három részből álló harmadik évadot mutattak be, melynek első harmada sajnos vesztüket okozta, vélhetően.

Tényleg nagyon élesen három négyrészes szegmensre különíthető a harmadik évad. Miután a második szezon egy rendkívül felkavaró, véres és erőszakos fináléval köszönt el a nézőktől, nagyon sok kérdés lógott a levegőben, amikre az új évad első részében vártunk választ. Tudni akartam azonnal, hogy kik élték túl a finálét, és kik nem, de négy részen keresztül várni kellett a válaszokra, ami elképesztően botrányos időhúzás volt a készítők részéről. Már a második évadban bemutatták az Emlékek Palotáját, Hannibal Lecter elméjét, amit eddig csak a könyvekből ismerhettünk meg, eddig egyetlen adaptáció sem kísérletezett a bemutatásával. Csakhogy a sorozat egyik erőssége a szimbolikus, képies történetvezetés, miszerint nehezen tudjuk elkülöníteni a látomásokat, megérzéseket a valóságtól. Az Emlékek Palotájának adaptálása tökéletesen sikerült, mivel az első négy rész helyszínéül is szolgált a valóságban, az olasz katedrális és múzeum, ami már az utolsó könyvből és filmből ismerős volt. Erősségként emelném ki az itt játszódó jeleneteket, és a teóriám, miszerint Gillian Anderson karaktere, Hannibal pszichológusa, Bedelia Du Maurier kvázi egy idősebb Clarice, aki az utolsó könyvben alakul át azzá, aminek mindig is lennie kellett volna. Anderson játéka fenomenális, tökéletes párt alkotnak Mikkelsennel, és karakterének története, illetve személyisége van, ijesztőbb még Lecterénél is.

A zseniális párbeszédek természetesen nem maradnak el, de az első négy rész hihetetlenül elnyújtott történetvezetése, a lassított felvételek és az előző évados anyagok újbóli felhasználása vezetett a sorozat végzetéhez szerintem. Mert bár megismerjük Lecter fiatalkorát, képbe jön korai munkássága, mint a firenzei szörnyeteg, és a készítők kárpótolnak minket a harmadik könyv hűséges adaptációjával, mégis unalmassá válnak ezek a részek. Csakhogy miután hivatalosan is bejelentették, hogy elkaszálják a sorozatot, a készítők igencsak belehúztak, és Thomas Harrist meghazudtolóan tökéletes történetet tettek le az asztalra a hátralévő 8 rész képében.

A középső négy rész szintén a harmadik könyv cselekményéből táplálkozik, újra köszönthetjük a Verger testvéreket, Alana Bloomot, Chilton doktort, és teljesen kibontakoznak a motivációk, kapcsolatok, melyek Lecterhez fűzik őket. A színészi teljesítmény ezekben a részekben csúcsra jár.

De az igazán mesteri szegmens az utolsó négy rész, mely végre az első könyv, azaz A vörös sárkány eseményeit mutatja be. Bár Lecter elkapása más, mint a könyvben és a filmekben, itt éreztem igazán jónak, megalapozottnak, miszerint ez egy újabb játszma, és itt látszódik igazán, mennyire mély és komplex Graham és Lecter kapcsolata. Egyszerűen nem tudnak egymás nélkül létezni, élni, tökéletesen kiegészítik egymást, és igazából nem is különbözik sokban a személyiségük. A nagy kérdés az volt, hogy egy sokak által bálványozott alakítás után - hiszen Ralph Fiennes játékát méltán tartják oly ikonikusnak, mint Anthony Hopkinsét vagy Jodie Fosterét – miként fogják beemelni Francis Dolarhyde-ot a történetbe. Külön cikkben taglaltam a két A vörös sárkány-adaptációt, melyben kifejtettem, hogy én sokkal jobban szeretem Az embervadász című filmet, mint a 2002-es fiennesos remake-et, mivel Francis Dolarhyde abban sokkal ijesztőbb, igazi szörny, míg utóbbiban megismerjük gyenge pontjait, és ez által számomra sebezhető lesz a karakter, kevésbé rémisztő.

A sorozatban Richard Armitage játssza Dolarhyde-ot, és kenterbe veri Fiennes alakítását is. Végigkövethetjük, amit eddig még soha, hogyan vált Dolarhyde a sárkány rabjává, miként tervezte meg a gyilkosságokat, és hogyan alakította ki saját kultuszát. Megismerjük a gyenge pontjait, múltját, motivációit, részletesebben, mint valaha, de mindezek elegyeként egy hihetetlenül ijesztő karaktert kapunk, aki Hannibal és Graham legnagyobb ellenségévé növi ki magát. Rendkívül jól jön ki az az ellentét is, hogy miért akarja Lecter is a sárkány vesztét, hisz egy fiatal, erős, rémisztő sorozatgyilkos került be a képbe, aki saját kultuszát dönti romba és árnyékolja be. Grahamnak és Hannibalnak van egyedül sansza arra, hogy megállítsa, ehhez pedig saját maguknak is át kell alakulniuk, ahogyan kapcsolatuk is eléri azt a pontot, amikor teljesen egymásba fonódnak. Leírhatatlan, mennyire jól van kitalálva és bemutatva ez a folyamat, egyszerűen tökéletes minden, és a néző már szinte beleőszül az izgalmakba, míg egy minden eddiginél teljesebb, de felkavaró fináléhoz nem érünk.

A harmadik évadot a negyedik résztől érdemes nézni, mert onnantól tényleg hibátlan, a karakterek beértek, ahogyan a színészek is, a sorozat a csúcsra ért, éppen ezért óriási kár, hogy nem készül el a negyedik évad, a folytatás, ahol már képbe kerülne A bárányok hallgatnak cselekménye. Nem értem, miért nem kapják meg a készítők a jogokat, és miért nem találnak szponzort, hisz valamikor úgyis fel fogják újítani a kultikus filmet, ezért inkább oda kéne adni Bryan Fuller csapatának, akik tökéletesen tudnák adaptálni a cselekményt. Komolyan, képzeljük csak el, mennyire lenne eszelős a pillangómetaforás, Ellen Paige által megformált Clarice Starlingos évad (hisz Paige a készítők szerint tökéletes választás), Mads Mikkelsen Hannibaljával.