Az évek során Japán előkelő helyet vívott ki magának a horrorfilmek világában. Ez részben köszönhető a folytonos amerikai remake-eknek, amik a leghíresebb produkcióikat is újraforgatták, így egyre népszerűbbeké váltak a tengerentúlon. De természetesen az amerikai újrákhoz képest sok esetben a japán eredetik jóval félelmetesebbeknek és nyomasztóbbnak bizonyultak, és jóval eredetibbnek is. Nem véletlen, hiszen Japán alapjáraton is egy nagyon gazdag mitológiával és néphagyománnyal rendelkezik, ami tökéletes táptalajt biztosít a horrornak. Ám az is elmondható, hogy ez a világ a külső szemlélő számára nem kicsit lehet szokatlan vagy egyenesen furcsa. A műfajon belül is sok film bizonyítja ezt, de talán kevés annyira abszurd és különös alkotás van közöttük, mint a Hausu című 1977-es horrorvígjáték.

Egy hét fős diáklánycsapat a vakációt egyikőjük nénikéjénél akarják eltölteni, miután egyéb lehetőségeik kútba estek, és az említett lány családi problémái miatt is jobban ragaszkodna a régen látott rokonhoz és a nyugodt környezethez. A barátságos nagynéni örömmel látja a lányokat az ódon vidéki házban, de az idilli környezet rövidesen egy igazi valóra vált rémálommá változik. Ugyanis mint ahogy az hamar kiderül, a nagynéni már évek óta nincs az élők sorában, és vele együtt több szellem is birtokba vette a házat, ami most a lányok életét követeli.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy a Hausu az egyik legfurcsább film, amit valaha láttam. Ezt már maga az előzetese is éreztette velem, a film pedig a maradék kételyemet is eloszlatta ezzel kapcsolatban. Egy internetes kommentelő jellemezte úgy a Hausu-t, mintha a japánok fogták volna a Suspiria alapsztoriját, a forgatókönyvet átíratták David Lynch-el, és a rendezést pedig Wes Anderson-ra bízták volna. Ez a meghatározás nagyjából helytálló is, és csak annyival egészíteném ki, hogy még Sam Raimi-t is behívhatták kreatív tanácsadónak. Még leírni is furcsa ezeket, de a végeredményt tényleg nem lehet szebben érzékeltetni. Mind a cselekmény, mind pedig a vizuális megvalósítás is roppant groteszkre sikeredett, ami részben magyarázható azzal is, hogy a film félig vígjáték. Ennek befogadásához viszont fogékonynak kell lenni a japán humorra , és a kultúrára jellemző filmes túlzásokra is, mint például a kiváló kung-fu képességekkel megáldott diáklány. De más furcsaságok is, amik eszünkbe juthatnak, azokat itt biztosan megtaláljuk. A szellemeket sem a szokásos, nyugati módon képzeljük el. Ilyen téren a japán kultúra sokkal szabadabb lehetőségeket nyújtott a készítőknek, és ők ki is hozták ebből, amit csak lehetett. De még milyen elborult dolgokat találtak itt ki nekünk!

Van itt minden, ami csak szem-szájnak ingere. Táncoló csontváz, nevető és repkedő levágott fej, vért hányó macska portré, és egy megszállt ház, ami a benne tartózkodókat igyekszik felfalni. Számtalan szürreális képsort kapunk, amik sokkal inkább beleillenének egy álom, vagy esetünkben inkább egy rémálom világába. És valóban, nem csak a vígjátéki vonal miatt, de a film teljes mértékben elrugaszkodik a valóságtól, és inkább funkcionál egy álomként, vagy inkább egy meseként. A történet is ehhez mérten egyszerű és végig a (rém)mesék bevett formuláit követi. Mindezt megspékelve rengeteg szürreális jelenettel, néha szemöldökráncolásra késztető groteszk gegekkel és poénokkal, valamint bizarrabbnál bizarrabb halálnemekkel. Külön érdekesség, hogy a lányok elhalálozásainak, és a különböző természetfeletti támadások ötlete a rendező kislányától származnak. Ebből kiindulva tényleg olyan a film, mintha csak egy zaklatott gyermek lázálma lenne az egész cselekmény, és itt akár még párhuzamot is vonhatnánk a főhősnő családi problémáival. A lány ugyanis képtelen megbékélni a tudattal, hogy apja egy új nővel akarja helyettesíteni anyja emlékét, ezért inkább barátnői társaságában a rég nem látott nagynénihez menekül, és vele együtt egy sötét álomvilágba. Az ellenük forduló természeti erők is megfeleltethetőek lennének az ő lelki frusztrációinak. De persze kérdéses, hogy érdemes e ilyen tartalmakat belelátni ebbe a filmbe. Hiszen alapjáraton egy szórakoztató, őrült hullámvasúttal van dolgunk, ami jól láthatóan nem feltétlen akar mélyenszántó gondolatokat ébreszteni bennünk, max olyan tanulságokat, amiket egy mese közvetíteni tud. A meseiség magukban a karakterekben is tetten érhető.

Az összes szereplő teljesen elnagyolt, nincsenek mély jellemek és komplex karakterek, csak felületes mesefigurák. Erre a legjobb példa a hét főszereplő diáklány, akiknek a nevei kifejezik mindegyikük fő tulajdonságát (Gorgeous , Kung Fu, Fantasy, Prof, Mac, Melody, Sweet). A szövegkönyv sincs túlbonyolítva, de a poénokkal és a vicces megszólalásokkal nem spóroltak. Bár többségében a készítők inkább hagyatkoznak a helyzetkomikumokra és a vizuális humorra, aminek egy része tényleg elég mulatságos, a másiknál pedig inkább csak zavarodottan pislogunk, hogy mégis, mi volt ez. De lehet csak nekem volt magas. De még így is elég érdekes keveréket alkotnak ezek a részek a horrorisztikusabb és véresebb jelenetekkel. A horrorjelenetek kreativitását már említettem, a megvalósítás viszont hagy némi kívánni valót maga után. A trükkök néhol egész pofásak, de a legtöbb esetben szinte már bántóan silányak és nevetségesen rajzfilmesek. Bár ennél a résznél nem tudom eldönteni, hogy vagy a film öregedett iszonyatosan rosszul, vagy pedig ez is egy szándékos döntés volt a készítők részéről.

Mindent összevetve, a Hausu egy teljesen élvezhető kis agyament horror-vígjáték, de a befogadásához szükség van nem kevés fogékonyságra az ilyen elborultabb filmalkotások és a japán filmgyártás iránt. Álmatlan éjszakákat nem fog okozni (talán csak a macskák lehetnek majd számunkra még gyanúsabbak), és nem is sorolható a legmaradandóbb alkotások közé, de egy felhőtlen esti kikapcsolódásra teljesen alkalmas.

6/10

IMDb | mafab