Már kilenc éves koromban tudtam, hogy több akarok lenni egy átlagembernél, sőt több akarok lenni magánál az Embernél. Mint Buddha. Vagy mint Jézus. Ők is többek az Embernél. Kezdetektől fogva tudtam, hogy ezen cél eléréséhez le kell vetni kínosan banális béklyóimat. Meg kell szabadulnom ösztönös emberi mivoltomtól, le kell magamról rángatnom az állati ösztön-énemet. Akik emberként jöttek a világra és sokkal többként távoztak, mind más-más dologgal szaggatták le ösztön-énüket. Buddha aszkétának állt. Szókratész méla közönnyel bámulta a saját halálát is. Da Vinci az agyát végtelenítette azzal, hogy a világ minden dolgával foglalkozott.

Én nem voltam sem elég bátor, sem elég jó ember ahhoz, hogy ezekkel szabaduljak meg láncaimtól. Elhatároztam, hogy a mélységes cinizmus lesz a fegyverem.

Elvetettem a mérhetetlen hedonizmust, az élvezeti cikkeket, hűvösen néztem mindenkire, aki gyorskaját evett, mindenféle szirupos szart ivott, dagadt volt, nem tudott betelni. Folyton otthagytam azokat a beszélgetéseket, ahol az került szóba, hogy ki hányszor szokta kiverni a farkát, hogy melyik csaj tetszik nekik a legjobban, hogy milyen eszeveszett szexuális praktikákat ismernek. Megszántam a netfüggő, játékfüggő embereket, kiket héttonnás lánccal vállukon ültettek a monitor elé és életük végéig kell, hogy ott vegetáljanak, mint egy véglény, egy baktérium. Öklendeztem, ahogy a bevásárlóközpontokban vonagló népet bámultam, akik nem tudnak addig boldogok lenni, amíg meg nincs az új farmer vagy könyvespolc.

Úgy éreztem magam fiatalkoromban, mint egy ember, aki a hegy csúcsán áll, s mint egy bölcs bámul lefelé a romlott világra. Aszketizáltam magam, begyűjtöttem az összes könyvet, amiket a legnagyobb koponyák írtak, s azokat olvastam naphosszat, és ha ezt meguntam, hát elmentem egyet kirándulni, lehetőleg az isten háta mögé. Ahol előttem nem járt ember. Nem volt kérdéses, hogy magányosan éltem. Szinte csak magokat ettem és edződtem.

Csakhogy ez nem olyan egyszerű, ahogyan zsenge koromban képzeltem. Munkába állásom után nem tudtam ignorálni a többi embert, mint ahogy azt iskolában tehettem. Megjelent a szocializáció kérdésköre, el kellett kezdenem a konzuméletet. Rájöttem, hogy a szórakoztatóiparban vannak jó dolgok is, megszerettem a pizzát, és ami a legjobban megdöbbentett, hogy szerelmes lettem.

Ez volt a vége.

Egyik nap hazafele tartva irodai munkahelyemről, elhatároztam, hogy nem a szokásos utat fogom megtenni a külvárosi kertes házamig, hanem felmegyek a közeli dombra, ahonnét látni lehet az egész várost. Fel is mentem. Bámultam az éjszakai fényeket, hallottam a város zaját, a szirénákat, az autókat, a plázák hangszóróiból áradó giccses popdalokat, hallottam az emberek elhanyatló kiáltásait. Elgondolkoztam magamban.

Hazamentem, lemondtam a másnapra esedékes randimat,

és elhatároztam, hogy levágom a farkam.

Először hirtelen felindulás volt az ötlet, aztán rájöttem, hogy céljaim eléréséhez ez a legjobb eszköz. Ezzel véglegesíthetem elkötelezettségemet és akaratomat és meggátolhatom magamban az egyik legfertelmesebb ösztönt: a szexuális ösztönt. Először megpróbáltam magamnak, egy nagyon nagy kenyérvágó késsel, de ehhez egyrészt túl gyáva voltam, másrészt nem is értettem hozzá. (Hiába, ha farkatlanul is, de élni azért akartam.) Ismerőseim közt sem volt senki, akinek gyomra lett volna ehhez. Elkezdtem gondolkozni.

Mindegy is, amíg ki nem találtam valamit, éltem a konzumálarcom adta lehetőségekkel. Jártam munkába, barátnőm lett.

Egyszer a kocsimat el kellett vinni szerelőhöz. Autótlanul maradtam két hétig. Mivel mindennél jobban gyűlöltem a tömegközlekedést, gyalog szeltem át a várost, még akkor is, ha tél közepe volt.

Az egyik alkalommal kerülő úton próbáltam menni. Sétáltam a húszemeletes panelházak közt, egyszer csak a szemem elé tárult egy elhagyatott raktárépület-szerűség látképe, a bejárata felett ezen felirattal: mészárszék.

Bementem. Mindenfele csupa törmelék, kosz és hamu, elvegyülve a mindenhonnan beáramló hóval. A szellő néhol felkapta ezt a gusztustalan keveréket és miniörvénykéket kreált. Mindenhol fadeszkák hevertek. Mint őserdőben az indák, úgy lógtak a plafonból, s a falakból a vezetékek. Itt-ott fehér csempemaradványok hevertek. Síri csönd volt. Valaha végtelen disznót végezhettek itt ki. Ha hittem volna a szellemekben, azt gondolhattam volna, hogy több ezer kísértet lebeg most körülöttem. Disznók kísértetei, kik a halált röfögik fülembe.

Egyik helységből a másikba kolbászoltam, mígnem megláttam egy körfűrészt. A környezetéhez képest szokatlanul karbantartottnak nézett ki. A szemem felragyogott.

Ez volt a tökéletes eszköz tervem véghezviteléhez. Elég nagy volt ahhoz, hogy ne rajtam múljon, hogy tökéletesen végrehajtsa tettemet. Gépiesítve volt, tehát péniszem nem szárad senki lelkén.

Kifelé az épületből találtam egy naplót. Naplóhoz képest elég vaskos, vagy száz oldalas volt. Az ottani böllér naplója volt. Az előző rendszerben élt. Az első bejegyzés 1958-ból, az utolsó 1987-ből való. Elhatároztam, hogy elolvasom. Egy böllér lelkivilágába úgysem nyertem még bepillantást.

A böllért Tóninak hívták. Húsz éves korában jött rá, hogy homoszexuális, azonban ezt a legmélyebben titkolta. Hogy álcája még jobb legyen, elment hentesnek, elvégre ki gondolta volna, hogy egy férfias munkát, - a hússal való foglalkozást - épp egy meleg műveli. A karrierje felfelé ívelt, két év után már böllér volt ezen üzem falai közt. Itt összeismerkedett egy szintén meleg munkással. A legnagyobb titokban, de hetente találkozgattak, rendszerint a raktárban, a fellógatott disznók, vér, mocsok, belsőségek és nem utolsó sorban legyek közt.

Egyszer aztán a főnökük nyakon csípte őket. Nem tudták, hogy hova szállítják őket. Erről az utolsó bejegyzésben értekezik.

Érdekes egy homlokegyenest másmilyen ember lelkivilágába bepillantani. Ez a legtöbb embert elgyengíti. Engem megerősített.

Egy héttel az ex-vágóhíd felfedezése után tértem vissza, immár péniszem eltávolítása céljából. Már felkészültem, utána olvastam mindenhol az elvérzés mentes kasztrációnak (bár még mindig nem mertem önkezűleg megvágni a farkamat).

Bementem a helységbe, bedugtam a konnektorba a körfűrészt. A lyuk már eszméletlen régi volt, szikrákat vetett, amikor behelyeztem a zsinórt.

A körfűrész elkezdett sisteregni, füstölni, majd zümmögni. Egyre gyorsabban forgott, én pedig egyre zaklatottabb lettem. Nincs meghátrálás, ha életem további szakaszát jobbá és teljesebbé kívánom tenni, meg kell lépni ezt a meredek lépést.

Letoltam a nadrágomat. Hirtelen megcsapott a téli szellő, úgyhogy a sapkámat meg a kabátomat nem vettem le, helyette feltűrtem. Felmásztam az asztalra, aztán megijedtem, hogy mi van, ha véletlenül magamba vágok és nem csak a farkamba. Most már nincs mit szépíteni, elég kicsi farkam volt. Így felállítottam, nem túlságosan, mert akkor sok vért veszítek, csak úgy félig-meddig, hogy a körfűrész ne érintse a combomat, bár ez is kisebb teljesítmény volt a tél közepén, a havas hamuban állva.

Ez megvolt, most már tényleg felmásztam az asztalra, feltérdeltem. Odalöktem péniszemet, majd el kezdtem közelíteni a pengéhez, közben egyre jobban rettegtem. Az agyamban hallottam a szívem dobogását, egyre hevesebben, egyre gyorsabban, mintha már egy rezesbanda volna, már csak pár milliméter, nem mertem odanézni, becsuktam a szemem, elfordítottam a fejem, a penge belevágott a félig merev húsba. Felordítottam, mint ahogy a farkaskölyök ordít az anyja után, vagy inkább, mint akit kínoznak. Veszettül lüktetni kezdett, az erek kidagadtak. Szinte éreztem, ahogy a farkam másik felébe húzódnak. De nem tudják elkerülni a véget, mindegyik kíméletlenül kettévágódik, a vér pedig úgy fröcsög, mint ahogy a háborúban szokás, az arcomba, a körfűrészre, a kabátomra, a falakra, a havas porba, a hamuba, a fejembe, a szívembe. És érzem, ahogy a hús rostonként válik el egymástól és mindegyik elvált rost után úgy üvöltök, mint akit elevenen nyúznak. Megvan! Levágtam, a heréim pedig úgy gurulnak a földre, mint a leejtett pingponglabda. Végeztem. A vérzés még nem állt el, gyorsan előkotortam a kabátom zsebéből egy kis kötszert, egypár fájdalomcsillapítót. A pirulákat bevettem, a farkam helyét pedig elkötöztem. Lefeküdtem a porba és elaludtam.

Amikor felébredtem, arra gondoltam, hogy most már megszabadultam mindenféle ösztöntől, én most már olyan ember leszek, mint Jézus vagy Szókratész. Letekintettem férfiasságom hűlt helyére és azon kaptam magam, hogy a vérzés még mindig nem állt el, sőt mi több, egy nagyon nagy vértócsa is volt alattam. Hirtelen kétségbeestem, a kilátástalanság kezdte mardosni hasfalamat, de csak rövid időre, mert elájultam. Aztán elvéreztem.