Amikor nem tudom, milyen filmet nézzek, akkor általában az IMDb-re bízom magam. Az évek alatt bejelölgettem a filmeket, amiket már láttam, és azok alapján ajánl nekem újakat. Az új néznivalók keresése külön program, óraszám böngésztem már a nekem felajánlott művek között, olykor rendre elkerülve egyet-egyet. A Helix is ezek közé a folyton hátrébb sorolt filmek (sorozatok) közé tartozott, mégpedig azért, mert a borítója első blikkre nem győzött meg. Hiába tudom az ökölszabályt, hogy filmet/könyvet nem a borítójáról és embert nem az arcáról ítélünk.

Végül egy este mégis elhatároztam, hogy belevetem magam a Helix világába, és nem bántam meg. Szuper és többrétegű horrorra bukkantam, ami végig ébren tartotta a figyelmemet, izgalmas rejtélyeket kínált, és megadta a napi horrordózist is, ugyanakkor nem riadt meg az önreflexiótól, önirónától sem. Mindjárt a főcím is ezt az öniróniát mutatja, a kép egyszerű, letisztult, a zene pedig inkább egy szirupos romantikus filmhez illik, semmint egy horrorhoz.

A film kiindulópontja egy elszigetelt sarkköri kutatóbázis, ahol egy rejtélyes vírus szabadult el. Ehhez hívják segítségül az amerikai járványügyisek néhány emberét, köztük a bázison megbetegedett Peter Farragut testvérét, Alant és annak volt feleségét, Julia Walkert. Ám sokan nem azok, akiknek első pillanatra látszanak. Oka van annak, hogy ki és miért gyártotta le ezt a vírust, hogy ki és miért fertőződött meg, hogy kiket és miért hívtak a bázisra. Egy-két mellékszereplőn kívül, akiktől elég hamar érzékeny (illetve érzéketlen) búcsút veszünk, mindenki valamilyen oknál fogva van ott, ahol éppen van, mint egy sakktáblán.

A sorozat részeiben szépen lassan felfeslenek az indítékok, az okok. Mindeközben a felszínen egy, az embereket fekete vért hányó zomboid őrültté tevő vírus ellenszerének a megtalálásán ügyködnek a járványügyis kollegák, az idővel versenyezve, mivel a bázis élő és nem fertőző népessége rohamosan csökken. A kezdetben kb. 100 főt számoló bázison a végére alig maradnak 10-en.

A Helix nem elégszik meg ennyivel, hiszen ha ennyi lenne csak, akkor beállhatna a sorba a több tucatnyi vírusos-átváltozós film mögé. Ez a legfelső rétege csak a sorozatnak, és ahogy haladunk előre, az apránként adagolt információkból egy ennél sokkal érdekesebb, nagyobb dolog bontakozik ki.

Minden megválaszolt kérdésünk újabb kérdésekhez vezet el minket. Ki szponzorálja a kutatóbázist? Miért kell neki a vírus? Kicsoda valójában Hatake, aki a bázist vezeti? Miért működik együtt és készít el egy gyógyíthatalan vírust? Mit rejteget a fiókjában, és miért érez különös vonzalmat a járványügyisek egyik tagja iránt? Hogy lehet hogy japán létére a fia eszkimó? Mi az, ami a vírusnál is félelmetesebb mindenki számára?

A fentiek mellett erkölcsi kérdéseket is feszeget a film. A vírussal fertőzötteket meddig lehet embernek nevezni, és mikor lehet úgy dönteni, hogy nem a megmentésük, hanem a haláluk a célravezető? A vírussal fertőzött ember felelősségre vonható-e a tetteiért? Megbocsáthatjuk-e valaki szörnyű tetteit, csak mert azóta jó útra tért?

Amit az öniróniáról írtam, azt nagyrészt a zenei aláfestésekkel érik el. Legtöbbször a legdurvább hentelős jelenetek alatt olyan cuki számokat hallunk (mint pl. Dionne Warwick Do You Know the Way to San Jose című dalát), amikről inkább jut eszünkbe egy koktél a tengerparton, mint az, hogy egy zombi épp valaki karját fűrészeli le, vagy fekete vért okád az illető szájába.

A színészi játék nem kiemelkedő, egy esetet kivéve talán a Hatakét alakító Hiroyuki Sanada volt, aki megfogott engem az alakításával. Folyamatosan úgy éreztem, hogy a halk hangja, a nyugodt megjelenése mögött olyan fájdalom és feszültség dolgozik, amit nem lehet szóval leírni. Annak ellenére, hogy karaktere elég megosztó, valahogy mégis együttéreztem vele, és bizalmat tudott ébreszteni bennem. Star Trek-rajongók szívét pedig a 7/9-et alakító Jeri Ryan feltűnése melengetheti meg.

Összességében kellemes csalódás volt a sorozat, mert bár sem a színészi játékban, sem a technikai háttérben nem tudott semmi különlegeset felmutatni, a történet rétegeltsége, az információk precíz adagolása, a jól elhelyezett cliffhangerek nehézzé tették, hogy egyszerre csak egy részt nézzek meg belőle, legszívesebben egyszerre ledaráltam volna az egészet.

Számomra: 7/10

IMDb | mafab