Mondják, hogy ha egy üzlet beindul... Hát igen, nincs ez másképpen a horror világában sem, sőt talán ebben a műfajban lehet megtalálni a legtöbb franchise-ot, ahol könyörtelenül kizsákmányolják a jobbnál-jobb karaktereket és történeteket. Persze hol jobban, hol rosszabbul sikerülnek ezek a véget nem érő folytatások, de kétségtelen, hogy sajnos inkább a rossz-rosszabb-legrosszabb kategóriák szerint tudunk értékelni. Ez pedig különösen fájdalmas, ha ikonikus alakokat gyaláznak meg.

A Hellraiser az egyik nagy kedvencem, Pinhead egyike a legjobb horroralakoknak, szeretem Clive Barker irodalmi munkásságát is és Doug Bradley vérfagyasztó játékát, éppen ezért nagyon méltatlannak tartom, ami történt Pinhead-el. A franchise már a 10. részénél tart, én a negyedik felvonásig tartom jónak a szériát, utána még kólával elmegy az ötödik részig, aztán inkább hagyjuk és ezen a Hellraiser: Ítélet sem tudott változtatni. Sőt.

Pedig bennem megvan a jó szándék és a remény, akárhányszor kijönnek egy ikonikus horroralak legújabb filmjével, mindig kellő nyitottsággal ülök le megnézni az alkotást, de a készítők nem bánnak kesztyűs kézzel a rajongóikkal, akiket jobbára csak kihasználnak. Nos, az Ítélet története egy nyomozópárosról szól, Sean és David Carter egy brutális sorozatgyilkost üldöz. A Preceptor névre keresztelt gyilkos már jóideje gyilkolászik, a nyomozók pedig eddig annyit értek el, hogy összeráncolt szemöldökkel méregetik a helyszíneket. Mindeközben a cenobiták sem tétlenkedtek és egy ítélőszéket hoztak létre a bűnösöknek, ahol igen jól múlatják az idejüket. Aztán persze keresztezik egymás útját, ahogyan azt kell.

Nehogy azt mondjátok, hogy maga vagyok az ítélet, így kiemelném gyorsan a film pozitívumait, mert akad egy-kettő. A vizualitásra nem lehet panasz. Mindig örülök neki, ha időt szánnak a kivitelezésre és a maszkokra, sminkekre, magára a díszlet és a hangulat megteremtésére, ahelyett hogy CGI-vel raknák tele filmet. Gary J. Tunnicliffe, aki írta és rendezte a filmet, maga is maszkmester, rengeteg filmben tevékenykedett és érti a dolgát. Kár, hogy nem maradt inkább a mesterségénél...

Látszott, hogy nagyon odafigyelt a vizualitásra és ezt nagyon jól tette, mert pazar lett a megvalósítás. Az ítélőszék is érdekes volt, szerettem volna még többet megtudni róluk és Paul T. Taylor is jó Pinhead volt. Nem volt kiemelkedő és nyilván  Doug Bradley nyomába se ér, de tisztességesen helytállt a színész ebben a szerepben és én már ennek is tudtam örülni. Igaz, nem szerepelt annyit a filmben, hogy el tudja rontani az alakítását.

Ezzel pedig be is fejeztem a jó dolgok felsorolását, mert egyszerűen semmi más értékelhető nem volt ebben a filmben. Össze-vissza volt az egész. A két világ találkozása teljesen erőltetett és kusza volt, a nyomozók sablonosak, a történet minden értelmet nélkülözött. A forgatókönyv maximum arra lett volna jó, hogy a billegő asztalt kitámasszuk vele, mert hogy ebből rendes filmet nem lehetett összehozni az egyszer biztos. Igazából az egész egy baromi sablonos, vallási fanatizmussal megáldott sorozatgyilkosos-nyomozós film volt (nem ismerős véletlenül?), amibe beköszöntek a cenobitákat. Szerintem csak azért voltak benne, hogy használhassák a Hellraiser címet, mert amúgy semmi közük nem volt a sztorihoz. Pinhead néha felbukkant, szép volt, jó volt, aztán ennyi volt. A színészek pedig csapnivalóan rosszak, Heather Langenkamp (vagyis Nancy) pedig csak marketingfogásnak van benne a filmben, mint ahogyan Pinhead is.

A mocsok és a kín még rendben volt, de hiányzott az egészből az elegancia (meg a történet). Ugyanis a cenobiták egyfajta arisztokratáknak tekinthetőek, akiknek a tetteik ugyan borzalmasak, de mindig van bennük valami nemes, valami szép. Pinheadtől nemcsak undorodni, vagy félni lehet, hanem elbűvölten tudjuk figyelni a rettenetet, amire képes. Megfagy a vér tőle az ereidben, miközben mégis megtalálod benne a szépséget. A mocsok és a szépség csodás ötvözete kellene, hogy legyen a Hellraiser nem pedig egy átlagot sem megütő, hozott anyagból dolgozó, sorozatgyilkosos sablonfilm, amiben statisztának vannak benne a cenobiták.

Ismét sikeresen beletörölték a lábukat egy nagyszerű karakterbe, ismét sikerült egy értékelhetetlen, hatalmas, az arcunk előtt ciciket lengető celluloid vackot leforgatni, ami méltatlan egy olyan karakterhez, mint amilyen Pinhead. Csak a jogok megtartása és a rajongók kihasználása miatt filmet csinálni igazán nagy szemétség, aminek csak szeméthegy lehet a vége. Így azt mondom, hacsak nem az lesz a következő részben, hogy a stúdióba küldenek egy csinos kis dobozt, hogy Pinhead kedvére bosszút állhasson a több éve és rész óta őt ért méltánytalanságért a vásznon, inkább felejtsék el ezt a karaktert a fejesek, ti pedig felejtsétek el, hogy megnézitek ezt a filmet.

Pontszámom: 2/10.

IMDb | mafab