Eretnekség. „Valamely vallás alapvető hittételeivel való szándékos és lényeges szembehelyezkedés. Szűkebb értelemben olyan kijelentés vagy tan, amely ellentmond az egyházi vagy vallási meggyőződésnek. Tágabb értelemben olyan tanítás, világnézet vagy filozófia, amely eltér az elfogadottól.” Így határozza meg a fogalmat korunk népszerű online enciklopédiája. A legtöbbünk számára a keresztény eretnekség fogalma lehet a legismertebb, hiszen sokakban élhet elevenen az inkvizícióval kapcsolatban tanultak kegyetlensége, elég csak a kínvallatásokra vagy éppen a boszorkányégetésekre gondolnunk. Az eretnek tehát alapvetően egy ellenségkép. Valaki, akinek nézetei, hite vagy éppen meggyőződése szemben áll a társadalmilag elfogadottal. Egy ilyen filmcím választás szinte tökéletes, hiszen kellően sejtelmes, figyelem- és reménykeltő. Abban az esetben azonban, ha emellé egy érdekes trailer is társul már jelentős várakozást is képes ébreszteni a mű a közönségben. Viszont ha ennek a mozinak a Golden Globe-díjas angol színész, Hugh Grant, az antagonistája, akkor már sokkal többről beszélhetünk egy szimpla jó ómennél. Ugyanis Scott Beck és Bryan Woods alkotópárosa a kényelmetlenül középszerű ’23-as The Boogeyman és az említésre sem méltó 65 után egy olyan filmet készítettek, ami nem csak az utóbbi idők egyik inkább elgondolkodtató pszichológiai thrillere, hanem a ’24-es év egyik legjobb filmje is.

Két mormon misszionárius lány, Barnes (Sophie Thatcher) és Paxton (Chloe East) nővér térintési szándékkal látogatják meg a kissé furcsa, de szimpatikus Mr. Reed-et (Hugh Grant) elszigetelt vidéki házában. A kezdeti, könnyed beszélgetés egyre baljósabbá válik, ahogy megismerik a férfi szokatlan nézeteit. A lányok hamar szembesülni kénytelenek azzal, hogy ebben a házban nem csak a hitük, de intellektusuk is megmérettetésre kerül. Amennyiben elbuknak, valószínűleg az életükkel fizetnek majd tévedésükért, ha azonban győzedelmeskednek, megtapasztalhatják az „egy igaz hit” kinyilatkoztatásait…

Beck és Woods nem csak rendezőként, hanem íróként is jegyzik a művet és olyat tesznek, amire már régen szüksége volt a filmiparnak. Nem becsülik le a közönséget, nem sulykolják mondanivalójukat. Egy intelligens, fordulatos és mély thrillert készítettek, amihez elengedhetetlen a néző figyelme. Érdekfeszítő dialógusok és meghökkentő fordulatok jellemzik a mozit, ami olykor meglepően vidám, máskor pedig szenvtelenül kegyetlen. És még nem is beszéltem a konklúzióról, az igaz hit valódi természetéről vagy az apró – szinte túlvilági – jelekről. Még arra is képesek az alkotók, hogy egy olyan kártyát húzzanak elő az ingujjukból, ami sokakat összezavar, sőt talán fel is háborít majd. Játszanak a nézővel, ahogy Mr. Reed is játszik a misszionáriusokkal. Igazán remek és egyedi élmény.

A film középpontjában a lányok hitvilágának és a férfi intellektusának ütköztetése áll, aminek egyik leginkább figyelemre méltó aspektusát a remekül megírt dialógusok képezik. Mr. Reed sokkal tájékozottabb és képzettebb a nővéreknél, eszmerendszere – bár megtámadható, de – logikusan felépített, sőt meggyőző is. A kérdés az, hogy a lányok képesek-e érvei és csodái után is őszintén hinni az életüket meghatározó dogmákban. Ennek köszönhetően a mozi gyakorlatilag egy teológiai értekezésnek is felfogható, amit én rendkívüli módon élveztem.

Természetesen ez a varázslat csak úgy válhatott valósággá, ha a színészválasztás nem elégszik meg az elegendővel. Mondanom sem kell, hogy tökéletes lett. Sophie Thatcher maximálisan képes azonosulni Barnes karakterével és remekül alakítja a lázadó, hite ellenére mégis a realitás talaján álló, harcos természetű lányt. A Paxton nővért megformázó Chloe East is remek. A kezdeti naiv ártatlanságát pokoljárása alatt maga mögött hagyó lány minden rezdülését elemi erővel adja át a színésznő a vásznon. A film legjobbja azonban kétségtelenül Hugh Grant, aki láthatóan fürdik a meglepően testreszabott, negatív szerepben. Mr. Reed karakterében minden rezdülése plasztikus és nyugtalanítóan hiteles. A kedves álarc mögött meghúzódó rosszindulatú, számító intellektus legalább annyira lenyűgöző, mint amennyire rémisztő és taszító is. Grant olyan magasságokra tör a szerepben, mint egykoron Anthony Hopkins tette azt Hannibal Lecter megformálójaként, és ami igazán zseniális, hogy ebben maradéktalanul sikerrel is jár. Minden mondata, minden vásznon töltött perce ajándék. Igazi csemege a filmrajongóknak.

Mindenképp szeretném még megemlíteni a film kamaradarab jellegét kihangsúlyozó operatőri munkát és a fényképezést, aminek köszönhetően a ház falai szinte összezáródnak a szereplők és általuk a nézők körül. Az alvilágba történő alászállás allegóriájának prezentációja pedig egyszerűen tökéletes. Bárcsak több hasonlót láthatnánk napjainkban… Meg kell még emlékeznem a filmzenéről is, hiszen olyan dalok csendülnek fel, mint a Knockin’ On Heaven’s Door Dylan-től – Sophie Thatcher előadásában, a The Hollies klasszikusa a The Air That I Breathe vagy – az egyik személyes kedvencem – a Radiohead halhatatlan darabja, a Creep. Jól illeszkednek a film szövetébe, hangulatukkal és kontextusba helyezett jelentésükkel is hozzájárulnak az élményhez.

A Heretic egy nagyon erős, kifejezetten jó mozi. Olyan, ami joggal szerepel majd a vonatkozó év végi listák előkelőbb helyein is. Elgondolkoztat, szembesít, kinyilatkoztat. Megmutatja végső igazságát. Az igazságot, amit lehet, hogy soha nem akartunk látni. Talán épp saját, mások előtt fel nem vállalt hitvilágunk miatt nem. Egy kérdés visszahangzik majd a fejünkben a film megtekintése után. Vajon valóban Mr. Reed az eretnek vagy sokkal inkább mi magunk vagyunk azok? Hiszen mindannyian hinni akarunk. Csak valaki mondja meg, hogy pontosan miben kell…

IMDb