H. P. Lovecraft élete és munkássága

Howard Phillips Lovecraft (1890-1937). A név mely egyet jelent magával a horrorral. Az író aki sokak szerint maga a rémtörténetek messiása. Egy ember akit kora nem ismert, de ma már egy legenda. H. P. Lovecraft 1890. augusztus. 20-án született Providence városában. Apja 1893-as ideösszeroppanása, és elmegyógyintézeti elhelyezése után a család az anyai nagyapához költözött. Itt ismerkedett meg és később szeretett bele Lovecraft, nagyapja hatalmas könyvtárának köszönhetően az irodalomba. A kis Lovecraft nagyon beteges gyermek volt, így sok időt töltött otthon, ahol szabadidejét főleg olvasással, és nagyapja saját rémtörténeteinek hallgatásával töltötte. Így alakult ki vonzalma a rémtörténetek sajátos hátborzongató szépsége iránt. Nagyapja 1904-ben bekövetkezett halála, s a család szűlőházból való elköltözése igencsak megviselte és mély nyomott hagyott a fiatal fiúban. Melyet folytonos rémálmai csak tovább tetéztek. Az író későbbi elmondása szerint, ezen szörnyűséges rémálmok sokasága adott alapot, sok később íródott novellájának. Ezen megrázkódtatások, és 1908-ban megkísérelt öngyilkosságának, majd saját bevallása szerinti állítólagos idegösszeomlásának köszönhetően iskolai tanulmányait be nem fejező Lovecraft, teljesen elzárkózott a világ elől. Olyannyira, hogy csak édesanyjával volt hajlandó tartani a kapcsolatot. Ám ezt az időszakot Lovecraft nem töltötte tétlenül. Szorogasan alkotott,  főleg verseket. Első nyomtatásban kiadott hivatalos műve az 1919-ben a The Vagrant című újságban megjelent Dagon nevezetű novellája volt. Ezután több művét is megjelentették, ám csak kisebb sikereket tudott elérni. Az akkori olvasó közönség valamiért nem volt túlontúl fogékony Lovecraft igen nagy fantáziával megáldott történeteire. Édesanyja 1921-ben bekövetkezett halála ismét megrázta az irót. Ám még azon évben megtalálta a búskomor írót a boldogság kék madara Sonie Greene személyében. A hölgyel Boston-ban találkozott egy amatör újságíró találkozón. Ámor nyila olyan mélyen fúródott Lovecraft szívébe, hogy 1924-ben feleségül vette a nálánál 7 évvel idősebb szerelmét. New York-ba költöztek, ahol az ifjú pár kapcsolatát hamar megmérgezte, az emberiség legnagyobb fertője: a pénz. Sonie kereskedő volt, ám boltját kénytelen volt bezárni, így anyagi gondokkal küzködtek. Lovecraft nem tudott megfelelő mennyiségű pénzt előteremteni, hogy eltartsa mindekettejüket. A helyzetet csak továbbsúlyosbított az akkoriban érkező megnövekedett bevándorlók száma, akik miatt csak nehezen tudott munkához jutni. Ez is csak erősítette Lovecraft rasszista szemléleteit, ami írásaiban is visszatükröződött. A pár végül két évnyi házasság után úgy döntött, hogy elvállnak, s az író úgy határoz hazaköltözik szülővárosába Providence-be. Hazaköltözése utáni életciklusa bizonyult legtermékenyebbnek író munkásságában. A legtöbb és leghíresebb novelláját ekkor írta. Mizantróp életvitele ellenére több kortárs íróval tartotta levelezés útján a kapcsolatot, illetve többneknek is besegített munkásságával. Írótársai közül Clark Asthon Smith-szel és August Derleth-tel egészen szoros barátságot alakított ki annak ellenére, hogy az életben sosem találkozott velük. Levelező baráti társasága később a Lovecraft Kör neve kapta. Sajnos kirobbanó sikert soha sem ért el, írásai az akkori magazinok oldalinál való megjelenésnél többre sosem vitték. Lovecraft végül 1937. március. 15-én gyomorrákban hunyt el. Neve felkerült a családi síremlékműre, ám saját különálló emlékművet mindössze 1977-ben kapott rajongóitól. Művei csak halála után váltak igazán híressé és elismerté. Mely hírnevet főleg a Lovecraft Körnek köszönheti, akik tovább ápolták az író irodalmi örökségét. (Munkásságukkal nem mindenki ért egyet, egyesek szerint többet ártott mint javított Lovecraft alkotásain). Az úgynevezetett Chtulhu mítoszt is Derleth-nek köszönhető, hiszen Lovecraft műveiben szereplő ősgonoszokat, ő gyúrta egyetlen hatalmas mítoszba. Végezetül részben ezen kör munkásságának köszönhetően ma már meghatározó műveknek számítanak Lovecradt irományai a horror műfajban.

Lovecraft műveiben az ember halandóságát, törékenységét állítja szembe a kozmosz felfoghatatlan ősi retteneteivel. Írásait vannak akik a mai b kategóriás horror filmekkel hasonlítják össze, mondván Lovecraft művei manapság már nem számítanak rémisztőnek. Azok akik ezt állítják elfelejtenek két fontos tényezőt mely erősen jellemző az író munkásságára. Az első, hogy Lovecraft a múlt század elején alkotott, s akkoriban a média nem volt hatással az írókra, és ennek fényében írásainak fantáziadússága, és mélysége hihetetlenül kimagaslónak mondható. De ami fontosabb, hogy alkotsáiban nem csak maga a cselekmény, a förtelmesebbnél förtelmesebb teremtmények, hanem igazán a hangulat mely igazán borzalmas. Az embert olyan csekély, semmit jelentő teremtménynek ábrázolja, az univerzum ősöreg szörnyűségeivel szemben, mint amilyennek mi képzelünk el egy mohát, mely alantas éleltét sínylődi egy sziklán. Történeteiben kínos ügyel minden apró részletre, s nemegyerszer olyan mélységű mítoszt teremt egy-egy írása hátterének, hogy már maga a háttér olyan borzalmas, hogy az adott főszereplőt majdnem az őrületbe kergeti, s a legfőbb rettenettel még nem is nézett szembe.

Lovecraft műveit erősen jellemzi, hogy az olvasó a történet egy elbeszélés, egy levél, vagy egy harmadik személy szemszögéből ismeri meg. Az író sokszor kihasználta a mesélő jelenlétét, akik nemegyszer az idegösszeolmás szélén állnak már attól is, hogy vissza kelljen emlékezniük a történet rémisztőbb részleteire, ezzel erősen fokozva a hangulatot. S nemegyszer küszködnek már magával az élmény, emberi nyelvre való fordításával is. Hiszen Lovecraft rémségei olyan ősi, nem evilági teremtmények, melyekre sokszor az olvasó csak ködös utalásokkal kap leírást, hiszen maga a mesélő sem tudja szavakba önteni azt amit lát, vagy látni vél szemével. Ezt a tényt, hogy az ember mennyire alacsonyrendűbb egy fejlettebb létformával szemben, Lovecraft sokszor azzal erősíti, hogy a főszereplők már magától a látványtól képesek összeroppanni, és ha agyuk netán talán képes érzékelni, felfogni azt amivel szembe kerül, még abban az esetben is csak küszködnek a látottak szavakba való öntésével. Ezt talán legtötékeltesebben A megnevezhetetlen című novellájában fejti ki, ahol a szereplők azon vitáznak, hogy az ember vajon képes e minden elé táruló vizuális érzetet szavakba önteni avagy sem.

Bár Derleth, az író halála után műveit a Chtulhu mítoszba gyúrta össze, Lovecraft sosem egyetlen nagy univerzális mítológiában képzelte el műveit. Ám az kétségtelen, hogy vannak visszatérő motívumok novelláiban, melyek egy nagyobb, még összetetebb egészre utalnak, de Lovecraft erre a jelenségre, csak ködös utalásokkal célozgat, s nem mint tényt kezeli, ezzel is megtartva a mítikus vonalat írásaiban.

Az egyik ilyen visszatérő motívuma egy ősi könyv, a necromoricon, melyet az őrült arab, Abdul Alhazred készített, emberi bőr kötéssel. A könyv egyfajta túlvilági bibliaként értelmezhető írásaiban, melyet mindig nagy gondal őriznek. A könyvet magát sose írta meg a mester, mindig mindösszesen csak utalásokat tett rá, illetve néhol idézett belőle egy-egy rövidke részletet. Ezzel is fentartva a iromány körül lévő sejtelmes mítoszt.

A másik ilyen motívum azok az ősi istenek, vagy olyan univerzális lények, melyeket az ember alantas érzékszervei fel sem képesek fogni. Ezekre az ősöreg, földöntúli teremtményekre nemegyszer találunk utalást Lovecraft műveiben, mely egy nagyobb egészre ad utalást. S az író főszereplői főleg ezen teremtények tevékenykedéseivel, és azok behatásaival kerülnek szembe, ahol hamar rájövünk, mennyire semmit sem érő lények vagyunk, és milyen borzalmas fenyegetések vesznek körül valójában minket.

Lovecraft művei tehát pontosan azért borzasszák oly annyira az olvasót, mert lefejti rólunk azt a megkezdhetetlennek hitt pajzsot, miszerint mi vagyunk az evolúció csúcsán, s mi mindenek fellett álunk. Az író ezt a biztonság érzetet veszi el tőlünk, és vet oda olyan létformák elé, melyeket nemhogy felfogni sem vagyunk képesek, de azoknak mi mindössze annyit jelentünk, mint számunkra egy aprócska hangya élete.

Lovecraft művei általánosságban három fő ágazatra oszthatók. A kalsszikus rémtörténekre, a melankólikus, néhol már már kesze kusza álom világra, és a vérfagyasztó sci-fi horror novellákra. S bár mind mind a maga nemében számtalan nagyszerű alkotással rendelkezik, még is minden egyes darab bemutatásától és elemzétésétől most eltekintenék. A most induló 3 részesre tervezett minisorozatban, azt a célt tűztem ki magamnak, hogy bemutassam a mester három főbb osztályába tartozó műveiből, osztályonként szelektálva kettő-kettő alkotását. S remélem, hogy ezek után kedvet kaptok a nagyszerű író munkásságának megismerésére. Addig is bemelegítésnek olvassátok el az oldalunkon már bemutatott két Lovecraft novelláról íródott kritikánkat.

Howard Phillips Lovecraft (1890-1937). A név, mely egyet jelent magával a horrorral. Az író, aki sokak szerint maga a rémtörténetek messiása. Egy ember, akit kora nem ismert, de ma már egy legenda.

H. P. Lovecraft 1890. augusztus. 20-án született Providence városában. Apja 1893-as idegösszeroppanása és elmegyógyintézeti elhelyezése után a család az anyai nagyapához költözött. Itt ismerkedett meg és szeretett bele később Lovecraft, nagyapja hatalmas könyvtárának köszönhetően, az irodalomba. A kis Lovecraft nagyon beteges gyermek volt, így sok időt töltött otthon, ahol szabadidejét főleg olvasással és nagyapja saját rémtörténeteinek hallgatásával töltötte. Így alakult ki vonzalma a rémtörténetek sajátos hátborzongató szépsége iránt.

Nagyapja 1904-ben bekövetkezett halála s a család szülőházból való elköltözése igencsak megviselte őt, és mély nyomot hagyott a fiatal fiúban. Mindezt folytonos rémálmai csak tovább tetézték. Az író későbbi elmondása szerint ezen szörnyűséges rémálmok sokasága adott alapot sok, később íródott novellájának. Ezen megrázkódtatásoknak és 1908-ban megkísérelt öngyilkosságának, majd saját bevallása szerinti állítólagos idegösszeomlásának köszönhetően az iskolai tanulmányait be sem fejező Lovecraft teljesen elzárkózott a világ elől. Olyannyira, hogy csak édesanyjával volt hajlandó tartani a kapcsolatot.

Ám ezt az időszakot Lovecraft nem töltötte tétlenül. Szorgalmasan alkotott, főleg verseket. Első, nyomtatásban kiadott hivatalos műve az 1919-ben a The Vagrant újságban megjelent Dagon című novellája volt. Ezután több művét is megjelentették, ám csak kisebb sikereket tudott elérni. Az akkori olvasóközönség valamiért nem volt túlontúl fogékony Lovecraft igen nagy fantáziával megáldott történeteire.

Édesanyja 1921-ben bekövetkezett halála ismét megrázta az írót. Ám még ugyanabban az évben megtalálta a búskomor férfit a boldogság kék madara Sonia Greene személyében. A hölggyel Bostonban találkozott egy amatőr újságíróknak szervezett találkozón. Ámor nyila olyan mélyen fúródott Lovecraft szívébe, hogy 1924-ben feleségül vette a nálánál 7 évvel idősebb szerelmét. New Yorkba költöztek, ahol az ifjú pár kapcsolatát hamar megmérgezte az emberiség legnagyobb fertője: a pénz. Sonia kereskedő volt, ám boltját kénytelen volt bezárni, így anyagi gondokkal küszködtek. Lovecraft nem tudott megfelelő mennyiségű pénzt előteremteni, hogy eltartsa mindkettejüket. A helyzetet csak tovább súlyosbította az akkoriban érkező bevándorlók megnövekedett száma, akik miatt csak nehezen tudott munkához jutni. Ez is csak erősítette Lovecraft rasszista szemléleteit, amik írásaiban is visszatükröződtek. Végül kétévnyi házasság után úgy döntöttek, hogy elválnak, s az író úgy határozott, hazaköltözik szülővárosába, Providence-be.

Hazaköltözése utáni életciklusa bizonyult legtermékenyebbnek írói munkásságában. A legtöbb novelláját, leghíresebb műveit ekkor írta. Mizantróp életvitele ellenére több kortárs íróval tartotta levelezés útján a kapcsolatot, illetve többeknek is besegített. Írótársai közül Clark Ashton Smithszel és August Derlethszel egészen szoros barátságot alakított ki, pedig személyesen sosem találkozott velük. Levelező baráti társasága később a Lovecraft Kör nevet kapta. Sajnos kirobbanó sikert sohasem ért el, írásai az akkori magazinok oldalain való megjelenésnél többre sosem vitték.

Lovecraft végül 1937. március 15-én gyomorrákban hunyt el. Neve felkerült a családi síremlékműre, ám saját különálló emlékművet mindössze 1977-ben kapott rajongóitól. Írásai csak halála után váltak igazán híressé és elismertté. Ezt a hírnevet főleg a Lovecraft Körnek köszönheti, melynek tagjai tovább ápolták az író irodalmi örökségét. (Munkásságukat nem mindenki dicséri, egyesek szerint többet ártott, mint javított Lovecraft alkotásain.) Az úgynevezetett Cthulhu-mítosz is Derlethnek köszönhető, hiszen a Lovecraft műveiben szereplő ősgonoszokat ő gyúrta egyetlen hatalmas mítosszá. Végezetül részben ezen kör munkásságának köszönhetően Lovecraft irományai ma már meghatározó műveknek számítanak a horror műfajában.

Lovecraft műveiben az ember halandóságát, törékenységét állítja szembe a kozmosz felfoghatatlan ősi retteneteivel. Vannak, akik írásait a mai B kategóriás horrorfilmekkel hasonlítják össze, mondván, Lovecraft művei hasonló alapokon nyugszanak, mint az említett kategóriájú filmek, így manapság már nem számítanak rémisztőnek. Azok, akik ezt állítják, elfelejtenek két fontos tényezőt, melyek erősen jellemzők az író munkásságára. Az első, hogy Lovecraft a múlt század elején alkotott, s akkoriban a média nem volt hatással az írókra, és ennek fényében írásainak fantáziadússága és mélysége hihetetlenül kimagaslónak mondható. De ami fontosabb, hogy alkotásaiban nemcsak maga a cselekmény, a förtelmesebbnél förtelmesebb teremtmények, hanem a hangulat az, ami igazán borzalmas. Az embert olyan csekély, semmit sem jelentő teremtménynek ábrázolja, az univerzum ősöreg szörnyűségeivel szemben, mint amilyennek mi képzelünk el egy darabka mohát, mely alantas életét tengeti egy sziklán. Történeteiben kínosan ügyel minden apró részletre, s nemegyszer olyan mélységű mítoszt teremt egy-egy írása hátterének, hogy már maga a háttér olyan borzalmas, hogy az adott főszereplőt majdnem az őrületbe kergeti, s a legfőbb rettenettel még nem is nézett szembe.

Lovecraft műveire erősen jellemző, hogy az olvasó a történetet egy elbeszélés, egy levél vagy egy harmadik személy szemszögéből ismeri meg. Az író sokszor kihasználta a mesélő jelenlétét, akik nemegyszer az idegösszeomlás szélén állnak már attól is, hogy vissza kell emlékezniük a történet rémisztőbb részleteire, ezzel erősen fokozva a hangulatot. Nemegyszer küszködnek már magával az élmény emberi nyelvre való fordításával is. Hiszen Lovecraft rémségei olyan ősi, nem evilági teremtmények, melyekről az olvasó sokszor csak ködös utalás formájában kap leírást, hiszen maga a mesélő sem tudja szavakba önteni azt, amit szemével lát vagy látni vél. Ezt a tényt, hogy az ember mennyire alacsonyabb rendű egy fejlettebb létformával szemben, Lovecraft sokszor azzal erősíti, hogy a főszereplők már magától a látványtól képesek összeroppanni, és ha agyuk esetleg képes érzékelni, felfogni azt, amivel szembekerül, még abban az esetben is csak küszködnek a látottak szavakba való öntésével. Ezt talán legtökéletesebben A megnevezhetetlen című novellájában alkalmazza, ahol a szereplők azon vitáznak, hogy az ember vajon képes-e minden, elé táruló vizuális érzetet szavakba önteni, avagy sem.

Bár Derleth az író halála után írásait a Cthulhu-mítosszá gyúrta össze, Lovecraft sosem egyetlen nagy univerzális mitológiában képzelte el műveit. Ám az kétségtelen, hogy vannak visszatérő motívumok novelláiban, melyek egy nagyobb, még összetettebb egészre utalnak, de Lovecraft erre a jelenségre csak ködös utalásokkal célozgat, s nem mint tényt kezeli, ezzel is megtartva a mitikus vonalat történeteiben.

Az egyik ilyen visszatérő motívuma egy ősi könyv, a Necronomicon, melyet az őrült arab, Abdul Alhazred készített, emberbőrkötéssel. Írásaiban a könyv egyfajta túlvilági bibliaként értelmezhető, melyet mindig nagy gonddal őriznek. A könyvet magát sose írta meg a mester, mindig csak utalásokat tett rá, illetve néhol idézett belőle egy-egy rövidke részletet, ezzel is fenntartva az iromány körül lévő sejtelmes mítoszt.

A másik ilyen motívum azok az ősi istenek vagy univerzális lények, melyeket az ember alantas érzékszervei fel sem képesek fogni. Ezekre az ősöreg, földöntúli teremtményekre nemegyszer találunk utalást Lovecraft műveiben, melyek egy nagyobb egészre mutatnak rá. S az író főszereplői főleg ezen teremtmények tevékenykedéseivel és azok behatásaival kerülnek szembe, és hamar rájönnek, mennyire semmit sem érő lények, és milyen borzalmas fenyegetések veszik körül valójában őket. Lovecraft művei tehát pontosan azért borzasztják el olyannyira az olvasót, mert lefejtik rólunk azt a kikezdhetetlennek hitt pajzsot, miszerint mi vagyunk az evolúció csúcsán, s mi mindenek felett állunk. Az író ezt a biztonságérzetet veszi el tőlünk, és vet oda olyan létformák elé, melyeket nemhogy felfogni nem vagyunk képesek, de azoknak mi mindössze annyit jelentünk, mint számunkra egy aprócska hangya élete.

Lovecraft művei általánosságban három fő ágazatra oszthatók: a klasszikus rémtörténetekre, a melankolikus, néhol már-már keszekusza álomvilágra, és a vérfagyasztó sci-fi horrorokra. S bár mindhárom a maga nemében számtalan nagyszerű alkotással rendelkezik, minden egyes darab bemutatásától és elemzésétől most mégis eltekintenék. A most induló, 3 részesre tervezett minisorozatban azt a célt tűztem ki magamnak, hogy bemutassak a mester három főbb osztályába tartozó műveiből, osztályonként szelektálva két-két alkotást. S remélem, hogy régies írásmódja ellenére, és éppen ezért nehezebb olvasata miatt is, de ezek után kedvet kaptok a nagyszerű író munkásságának megismerésére. Addig is bemelegítésnek olvassátok el az oldalunkon már bemutatott két Lovecraft-novelláról íródott kritikáinkat: Cthulhu hívása; Az őrület hegyei

Folytatás jövő hét hétfőn...