Döntések. Döntések, amiket életünk során meghoztunk, és amik felszabadítottak vagy éppen lerántottak a sárba, hogy megfizessük következményeik árát. Az életünk során megfogalmazott választásaink azonban sokkal több szerepet képesek betölteni személyiségünk sötét útvesztőiben, mint azt gondolnánk. Egyetlen apró döntés ugyanúgy válhat támaszunkká, vádlónkká és árulónkká is egyben. Támasszá, hiszen általa megerősíthetjük énképünket önmagunk és környezetünk előtt egyaránt. Sajátos erkölcsi iránytűnket követve kőbe tudjuk vésni személyiségünk parancsolatait, még akkor is, ha azok olykor szélsőségekbe is hajlanak. Válhatnak azonban vádlóinkká is, hiszen minden döntés mögött megbújik a miért – gyakran zsigeri – kérdése. Miért döntöttem így? Miért tettem, amit tettem? Miért az „A” és miért nem a „B” verziót tartottam helyesnek? Bizonyos élethelyzetekben ezen kérdések jéghideg esőcseppekként záporozva mosnak el mindent, amit hittünk vagy hinni akartunk magunkról. Végül pedig döntéseink elárulhatnak – és el is árulnak – minket. Egy helyzetben elhangzott félmondat, egy jelentéktelennek gondolt tett vagy választás megmutatja, hogy milyen emberek vagyunk valójában. Az általunk hordott álarc ugyan egy ideig képes elfedni helytelen döntéseink csúf hegeit arcunk makulátlannak érzett bőrfelületén, azonban idővel a sebekből kifejlődő rosszindulatú daganatok végül nem csak maszkunkat feszítik majd szét, hanem csúf ábrázatunkat is. És pontosan ez az, amit nagyszerűen mutat be Caitlin Cronenberg tavaly debütált, kamaradarabba oltott thrillere, a Humane.

Az emberiség végre elérte azt, amiért oly sokáig fáradhatatlanul dolgozott, ökológiai katasztrófák sorozatának köszönhetően jelenlegi létezése ugyanis fenntarthatatlanná vált. A nemzetek végső megoldása az, hogy előirányzott értékek mentén minden ország köteles teljesíteni a „népességcsökkentési célkitűzéseket”. A rendszer önkéntes alapon működik, a jelentkezők családja pedig jelentős anyagi juttatásban részesül. Ilyen jelentkező Charles York (Peter Gallagher) és felesége, Dawn (Uni Park) is, akik egy családi vacsora keretein belül szeretnék tudatni a családdal elhatározásukat. A családtagok között azonban ellentétek feszülnek, a helyzeten pedig csak tovább ront az illetékes hatóság érkezése, akik két holtest elszállítására szerződtek…

A legfiatalabb Cronenberg rendezése lenyűgözően abszurd már a kezdeti felütésnél is. A már-már fekete komédiába hajló érzet pedig egyre csak fokozódik egészen addig, amíg fény derül a szerződés „apró betűs” részeire, ezáltal pedig iszonyatos nyomást helyezve a négy York családtagra. A kezdeti humor ugyan megmarad, de egyre sötétebb tónusúvá válik, hogy aztán elkezdődjön a leszármazottak pokoljárása. Árulás, hazugság, elfojtott agresszió és gyűlölet is felkerül az étlapra, a Dawn által elkészített kulináris remekművek mellé. A rendezőnő remekül ragadja meg a helyzet abszurditását, a York-gyerekek fejére olvasott bűnök valamint a róluk írt közösségi médiában keringő bejegyzések sötét tükröt állítanak nemcsak a szereplők, hanem a nézők elé is. Az „áldozat” bemutatásának képei, valamint annak meghiúsulása is azt erősíti a nézőben, hogy ez valahol mégiscsak egy komédia, még ha a sötétebb fajtából való is. És ez a mű valószínűleg sokakban így is marad majd meg. Azonban korántsem erről van szó. A társadalom fennmaradásának árát ezúttal is a családoknak kell megfizetniük, itt azonban már nem elég arannyal vagy ezüsttel megváltani a sorsukat, vérre van szükség. Ezt pedig a film többször is tudtára adja nézőinek – szó szerint húsbavágóan.

A rendezőnő első nagyjátékfilmje meglepően biztos kezekkel dirigált és bár nem tökéletes – ezt később kifejtem – mégis reménykeltő alkotás és bőven szolgáltat okot arra, hogy várjuk a következő dolgozatát. Ez pedig nagyban köszönhető a színészi játéknak is. A gárdából elsősorban a Noah-t alakító Sebastian Chacon emelhető ki, aki remekül formálja meg az elesett, addikciókkal küzdő karaktert. Hiteles a játéka és a karakterfejlődést is tudja érzékeltetni a színész. Természetesen nem tekinthetünk el Alanna Bale említésétől sem, aki annak ellenére is képes az egyik legszimpatikusabb karakterré varázsolni Ashley York-ot a filmben, hogy a lány személyiségének alapjai mélyen az erkölcsi szürkezóna ködös mocsaraiban gyökereznek. A show-t azonban egyértelműen a hatósági egység vezetőjét, Bob-ot, alakító Enrico Colantoni lopja el, aki olyan érzékletesen formálja meg a kissé esetlen tisztviselő álarca mögé rejtőző nárcisztikus pszichopatát, hogy öröm nézni a vásznon töltött pillanatait. A legjobb jeleneteket is ő szolgáltatja a másfél órás játékidő alatt. A lakóautóban a York-unokával folytatott dialógusa pedig a film csúcspontja. Nagyszerűen jeleníti meg karaktere már-már vallásos elhivatottságát és rendszerbe vetett, megmásíthatatlan hitét valamint azt is, hogy sajátos „halálhozóként” a hivatása által szolgáltatott hatalom és élvezet jelentősen túlmutat a társadalmi normák keretrendszerén.

A Humane egy élvezhető thriller, ami kellően bátor akkor is, ha az erőszak megjelenítésére kerül a sor, azonban van egy motívuma, ami meggátolja abban, hogy remek filmként hivatkozhassunk rá. Ez pedig nem más, mint a karakterek hirtelen bekövetkező kvázi megvilágosodása. A köztük húzódó szakadékok, az elfojtott ellenérzések megjelenítése és azok felszínre törése remek, azonban a családtagok dinamikájában hirtelen beálló változás, bár érthető – a Bob által biztosított szűkös határidő miatt – mégis elhamarkodottnak érződik. Egyszerűen nincs mögötte az a körülbelül negyedórás plusz játékidő, amit ez a szál még bőven megérdemelt volna. Ennek ellenére kapunk egy jó lezárást, egy kellemes történetet, egy mély, pszichológiai tanulmányt és bátor rendezői lendületet. Hibái ellenére is ajánlott alkotás, ami elgondolkodtatja nézőit. Hasonló helyzetben mi milyen döntést hoznánk? Mi vajon mit választanánk akkor, ha elhatározásunk nyomán olyan emberek sérülhetnek, akik számunkra fontosak? A választ magunkban kell megtalálnunk, mielőtt személyiségünk fekélyes kinövési nem csak a maszkunkat, hanem arcunkat is szétfeszítenék…

IMDb