Úgy látszik, idén az alkotók megpróbálták teljesen kimaxolni a különböző kísértethistóriákat a horrorokban. Vagy csak én választok mindig rosszul, nem tudom, de az egyszer biztos, hogy minden igyekezetük ellenére igen ritkán sikerült a közepesnél jobb filmet produkálniuk. Nézzük, mit sikerült Oz Perkinsnek, a February/The Blackcoat's Daughter alkotójának kihoznia ebből a témából.
Iris Bloom hajdanán sikeres író volt, méghozzá rémtörténeteket írt. Az idő azonban eljárt felette, magatehetetlenül, időskori demenciától szenvedve egyedül él öreg, ódon, mindentől távol lévő házában. Egyik nap egy ápolónő érkezik hozzá, Lily. Lily egy nagyon visszafogott, elég sok mindentől rettegő fiatal lány, aki nem igazán rajong a rémtörténetekért. Hamarosan rá kell döbbennie, nem a megfelelő házba jött. Iris folyamatosan suttog valakihez, és Lilyt is Pollynak szólítja, miközben a házban egyre zavarba ejtőbb dolgok történnek. A lánynak éppen ezért erőt kell vennie magán, és félelmeit legyőzve ki kell derítenie, mi is folyik körülötte.
Nem mondanám, hogy az I Am the Pretty Thing That Lives in the House rossz film lenne. Sőt, sok szempontból igencsak frissítőnek hat a sok klisés szellemsztori közepette. Kezdjük ott, hogy az egész történetet Lily meséli el nekünk, aki már a film elején a következővel sokkolja a nézőket: "Három napja betöltöttem a 28-at. A 29-et már nem fogom." Tehát az első perctől fogva tisztában vagyunk vele, hogy Lily bizony meg fog halni. Csak azt nem tudjuk, hogyan és miért. Oz Perkins, ha valamihez, hát a melankólikus hangulatteremtéshez igazán ért. Az egész filmet áthatja ez a kicsit szomorkás és várakozó atmoszféra. Erre rásegít a képi világ és a világítás, illetve a hosszan elnyújtott beállítások és az álomszerű bevágások. Érdekesen vegyíti a realizmust és az álomvilágot, amihez kapcsolódik egy nagyon egyedi elgondolás.
Szerencsére elkerülte azt a hibát, hogy a hangulat fokozása érdekében telenyomja a filmet fölösleges jump scare jelenetekkel. Egy-kettő elvétve azért akad, és ezek kicsit rontják is a légkört, de szerencsére hamar vissza tudunk zökkenni ebbe a nagyon különös világba. Olyan érzésem volt, amíg néztem a filmet, mintha egy régimódi kísértethistóriába csöppentem volna. Mintha Iris Bloom egyik könyvének szereplője lennék Lilyvel együtt. Ez pedig ad egy kiszolgáltatottság-érzetet az egésznek. Érezzük mi is Lilyvel együtt, hogy egy olyan világba kerültünk, amit csak reméljük, hogy meg tudunk érteni és amit nem mi írunk, viszont fontos szereplői vagyunk. Majd pedig, amikor bekövetkezik a végjáték, Perkins még feljebb kapcsolja a végső letargia gombját. Komolyan mondom, régen éreztem magam ennyire elhagyatottnak és szomorúnak egy film megnézését követően.
Ami viszont nem igazán működik a remek koncepció és hangulat mellett, az a két nő közötti dinamika. Szerintem kevés jelenetet tettek a filmbe, amiben a két főszereplő együtt szerepel. Ráadásul a Lilyt alakító Ruth Wilson igencsak hullámzó teljesítményt nyújt. Vannak pillanatok, amikor tényleg magával ragadó a játéka, amit aztán egyből képes agyoncsapni azzal, hogy nála a félelem egyet jelent a zakatoló pihegéssel, a szájának folyamatos nyitva tartásával és a bamba nézéssel. Néha már tényleg annyiszor volt nyitva a szája, hogy arra gondoltam, túl sokat nézhette a Twilightot és azon belül Bellát.
Ha a színészi játék igazán rendben lett volna, és Perkins még sötétebb hangulatot varázsolt volna a filmjének, akkor bizony egy nagyon erős darab lehetett volna az I Am the Pretty Thing That Lives in the House. Így azonban akadnak dinamikai gondok mind a történet, mind a színészi alakítások terén, ami eléggé rontja az összhatást. Mégis minden hibája ellenére kellően erős és nyugtalanító hangulata van a filmnek, az alapszituáció pedig kiemeli a tucatdarabok közül.
Pontszámom: 6/10