(TWD-novellapályázatra érkezett írás. Szavazáshoz kattints ide, és nyomj egy like-ot a képre!)

Pinhead: Így kezdődött minden!

Már két hete, hogy hazajöttem a családomhoz. Azóta csak az jár a fejemben, hogy hogyan tudom megvédeni őket. Mert amit láttam, az nem fog bent maradni a városban, hanem ide is eljut. Ide, ebbe a világvégi faluba...

Rendőr voltam, értettem a fegyverekhez, nem estem pánikba, amikor megtörtént. Na nem a kiképzésem segített, hanem az, hogy sejtettem, egyszer be fog következni valami hasonló dolog. Éppen Nyíregyházán voltam, amikor az első eset történt Budapesten, majd Debrecenből is jött egy hír, hogy egy kórházban valakit megöltek. Mint „bennfentes”, több információm volt, mint a civileknek, de nem akartam elhinni, mikor azt mondták, hogy az egyetemi kórház patológiáján egy orvost megharapott egy hulla, és kiharapott a kezéből egy darabot. Akitől hallottam, napi kapcsolatban volt a debreceni nyomozókkal, tőlük hallotta, hogy mi történt. Aztán nálunk is megtörtént. A kiérkező járőrök egy halottal találkoztak, aki egy nagy forgalmú út kereszteződésében egy hajléktalanból falatozott. Csak amikor egyikőjüket is megharapta, akkor jöttek rá, hogy itt valami durva dolog kezdődött el.

12 óra múlva már hatalmas káosz tombolt a városban, az emberek tőlünk várták a megoldást, de túl kevesen voltunk, túl sok volt a fertőzött, és külső segítségre egyelőre nem számíthattunk, mert az országban mindenhol ugyanez történt. A televízióban és a rádióban próbáltak versenyt tartani a gyorsan hömpölygő információ-áradattal, de végül mindent maga alá temetett az események lavinája. Az első komoly fertőzött-támadás után megtelt az internet is videókkal, amik bemutatták, hogy ami nálunk történik, az máshol is megtörtént. Voltak videók Kínából, Brazíliából, Londonból és persze az USA-ból. Megdöbbentő volt látni, hogy a fertőzés milyen gyorsan gyűri maga alá a mi kis öntelt, technológiákban hívő és azoktól függő, de a valóságban ingatag lábakon álló világunkat.

Amit a katonaság tudott tenni, azt megtette Nyíregyházán is, bázist és biztonságos menedéket építettek a Stadionban.

Magamhoz vettem a fegyveremet, ami, valljuk be, elég régi konstrukció volt, és a két tár lőszeremet, ami nem sok. 28 lövés, ennyi esélyem volt csak arra, hogy életben maradhassak. Amikor lementem az emeletről, arra gondoltam, hogy még több fegyverre és lőszerre lesz szükségem. Tudtam, hogy az épületben van egy fegyvertároló, ezért arra indultam. A fegyverszobában nagy tülekedés fogadott, mindenki ugyanazt gondolhatta, mint én. Az egyenruhás emberek között megdöbbenve vettem észre, hogy sokan testpáncélban vannak. Kicsit tolakodtam, sikerült felkapom egy AMD-t, a hozzá tartozó 5 teli tárral együtt. Lőszeres ládákat pillantottam meg ezután, az egyikből a pisztolyomhoz való lőszert pakoltam a hátizsákomba, a másikból pedig acélmagvas 7.62 lőszert, amennyit elbírt a zsák. Most már nyugodt voltam, mert volt mivel megvédeni magamat.

A parancsnokom indulás előtti szavai jutottak eszembe: mentsd meg, akit csak tudsz!

Aztán kiküldtek egy társammal, Lalival együtt egy óvodához, mert lövöldözést jelentettek. Furcsa volt ezt hallani, a telefonvonalak már órák óta bedöglöttek. Laliról annyit kell tudni, hogy mélységi felderítő volt a katonaságnál, háromszor is volt külszolgálaton Afganisztánban. Sokat próbált, csendes, nyugodt ember volt, akinek a szemei árulkodtak csak arról, hogy túl sok borzalmat látott már. Mindenki Csövinek hívta, ez volt a beceneve, mert egy lakókocsiban lakott a kapitányságtól 2 percre. Ő kérte, hogy hívjuk így, nem szerette a nevét. Mindig volt nála fegyver, és bár soha nem hivalkodott vele, nagyon kemény ember volt. Olyan, akitől sokat tudtam tanulni, és talán ezek a tőle szerzett ismeretek segítettek túlélni. Nem volt családja, szülei évekkel ezelőtt meghaltak, az öccse Kanadában élt, soha nem beszéltek. Az évek alatt, amíg egy irodában dolgoztunk, igazi társakká és barátokká váltunk. Ő lett a fiam keresztapja is. Örültem, hogy vele voltam akkor kint, ezért is éltem túl, azt hiszem.

Amikor kiértünk, lángoló autókat, szétdobált ruhákat, vérnyomokat és mozdulatlan testekből lakmározó fertőzötteket találtunk. A parancs szerint, ha indokoltnak láttuk, lőhettünk. A kisbuszból lassan szálltunk ki, próbáltunk csendben bejutni az óvoda épületébe, de észrevett minket néhány fertőzött. Lassú, cammogó járással közeledtek felénk, szemükben nyoma sem volt emberi értelemnek. Csak vánszorgó, hörgő húsdarabok voltak. A mozgásuk mintha valami groteszk marionettbáb-előadás lett volna, csak itt nem voltak zsinórok. Legalább 8-10 alakot tudtam össze számolni, férfiak-nők vegyesen közeledtek felénk, hörgő-morgó hangokat hallatva kezükkel mohón kapkodva felénk. Ez volt az első alkalom, hogy lelőttem egy csoszogót. Így neveztem el őket. Ideges voltam, igyekeztem fejre célozni, ösztönösen tudtam, hogy oda kell lőnöm. 3-as rövid sorozatra volt állítva a fegyver, ami kattogva lőtte ki a lövedékeket, de elhibáztam elsőre. Egyes lövésekre állítottam a fegyvert, és szinte az első lövésem célba talált. A csoszogó feje mint túlérett dinnye robbant szét a találattól, de a lövedék a mögötte cammogó alakot is eltalálta, és nekilökte egy lángoló autónak. Ezután már gyorsan végeztünk, de nem akartunk sokáig egy helyben maradni, féltünk, hogy a zaj odavonz még több csoszogót, ezért az óvodába belépve összetereltük a gyerekeket, szerencsére nem voltak sokan. Rémültek voltak, egyetlen dada maradt csak velük, a többiek próbálták menteni a saját családjukat. Ezek a kis riadt szemű gyerekek mint kiscsibék szorosan bújtak össze a dadával, aki 50-en túli nő volt. A dada hálálkodni kezdett nekünk, azt mondta, hogy a fia katona Szolnokon, de nem tudta elérni mobiltelefonon, a rendszer összeomlott. Mind beültünk a kisbuszba, amivel jöttünk, és mindannyian elmentünk a Stadionba, amelyet már fegyveresek vettek körül. Itt alakították ki a biztonsági szektort.

Ez a biztonsági szektor elég jól meg volt szervezve, a stadion kerítése körül gyorsan telepíthető acéllapokból álló magas kerítés emelkedett, belülről masszív acéltartó oszlopokkal, 5 méterenként tüzelő helyekkel, ide géppuskák voltak felszerelve, láttam köztük durva 12.5 millimétereseket is. Ezenfelül fényszórókat helyeztek el a gépfegyverek közé, így ha helyzet volt, akkor nem zavarták a fegyverkezelőket a reflektorosok. A kerítésen harci öltözéket viselő, fegyveres férfiak foglaltak helyett, akik elszánt tekintettel figyelték az eseményeket. A kerítésen két, hatalmas hidraulikus rendszerrel felszerelt kapu volt található, Északi és Déli kapu volt a nevük. Ezeken lehetett csak bejutni, a kapuk előtt katonák és orvosok csoportja fogadta a beérkezőket. Hihetetlen volt, hogy ilyen gyorsan megszervezték ezt az egészet, nekem olyan érzésem volt, hogy mintha már fel lettek volna erre készülve odafent. Mi is ebbe a biztonsági szektorba mentünk. A gyerekeket gyorsan elvitték az orvosok két katona kíséretében, de szerencsére egyik sem volt fertőzött. Szegények integettek nekünk, csak remélni tudom, hogy sikerült kivinni őket abból a pokolból. Mi Csövivel a parkolóba vittük a kocsit, ettünk egy kis meleg levest, közben láttuk, ahogyan néhány társunkat viszik el hordágyon, volt, akit már csak plasztikzsákban láttuk, feltépett torokkal, letépett karral, kibelezve. Nem volt igazán lelkesítő látvány. Ismertem őket, volt, akinek az esküvőjén, de olyan is, akinek a lánya keresztelőjén is ott voltam. Igyekeztem ezeket a képeket kiverni a fejemből, mert odakint tiszta fejre és biztos kézre volt szükség, mert a fiam hazavárt!

Miután ettünk-ittunk, megpucoltuk a fegyvereinket, lőszert vételeztünk és vártuk, hogy hátha pihenni küldenek minket, de nem így történt. Visszatértünk a városba, egy lakótelepre mentünk, mert segítséget kértek tőlünk az oda küldött járőrök. Mire odaértünk, az egyik járőr már halott volt, társa is megsérült, amikor megtámadták őket. Késszúrás nyomát láttam rajtuk, a sebesült kollégám aztán el is mondta, hogy a támadóik a fegyverüket akarták megszerezni, és egy lépcsőház felé csalták őket, de gyanús lett valamiért az általuk elmondott történet, és amikor vissza akartak menni a kocsihoz, hogy erősítést kérjenek, kést rántottak, és a társát kétszer is mellkason szúrták. Mentőt nem hívtunk, mi vittük el a kollégát a kórházba, ami tele volt sebesült, haldokló emberekkel, fegyveresekkel. A kórház is körbe volt véve katonákkal, mint a stadion, rengeteg sérült ember áramlott be oda, a katonák próbálták fenntartani a rendet. Mi nem maradtunk ott, mert megint elküldtek onnan, de rossz érzésem volt. Az épületek között nagyon sok vérző, bekötözött embert láttam, volt, aki alig élt. Láttam, amikor a halottakat elszállította egy katonai teherautó, a vegyvédelmi felszerelésbe öltözött fegyveresek mint szörnyek ültek a platón az élettelen testek között. Nem tudom, hogy hova mehettek.

Egy másik egység adta a címet rádión. A kertvárosban egy családot mentettünk ki egy olyan házból, akiket szinte ostrom alá vettek az utcáról az udvarukra bejutó csoszogók. Bár a mozgásuk nem volt gyors, de erősek voltak, és soha nem adták fel, egészen addig, amíg fejbe nem lőtted őket, vagy valamilyen más módon károsítottad az agyukat. Az orvosi és anatómiai dolgokhoz soha nem értettem, nekem most is elég volt tudnom, hogy a fejlövés az, ami végleg leállítja őket. Csövivel a háztól kb. 20 méterre álltunk meg a kocsival, majd egymást biztosítva mozogtunk előre. A kerítés kapuja tárva nyitva volt, és már több csoszogó is közeledett felénk az utcán. Pár jól célzott lövéssel leszedtük őket. Az acélmagvas lőszer, amit az AMD-hez is táraztunk, úgy hatolt át a koponyájukon, mintha csak léggömbök lettek volna. Lövéseink visszhangot vertek az utcában, a csoszogók pedig tompa puffanással estek össze. A zajra, amit keltettünk, más fertőzöttek is előjöttek, a környékbeli házakból több tucat indult felénk. Közben az udvar felől is tántorgó alakok tűntek fel, először őket vettem célba, Csövi az utcát tartotta.

A kiképzés szerint a kiürült tárakat el lehet dobni, hogy ne foglaljon helyet, meg hogy hatékonyabbak lehessünk, ne az kössön le minket a harc közben, hogy hova tegyem az üres tárat. Nos, én nem tartottam be soha ezt a szabályt, mert alig voltak használható tárjaink, szóval, amikor ürült, nem dobáltam el, zubbonyom alá dugtam. Nadrágom oldalzsebéből vettem ki az új, teli tárat az AMD-hez, 30 gyilkos lövedékkel volt megtöltve. Csak azért ennyi, mert volt egy másik szabály is: ne rakd tele a tárat, mert elakadhat. A teli tárat gyorsan beletettem a fegyverbe, majd gyors és pontos lövéseket osztogatva kiiktattam a felénk lépkedő csoszogókat, majd Csövinek segítettem be, aki pont ekkor szólt, hogy töltenie kell. Úgy mozogtunk harc közben, akár egy precíz műszer két, egymáshoz kapcsolódó alkatrésze. Miután felszámoltuk a fenyegetést pillanatnyilag, a családot gyorsan be akartuk őket zsuppolni a kocsiba, és akkor vettem észre, hogy egy tolókocsis gyerek is van köztük. Vele lassabban haladtunk. Ezután egy 40-50 fős hordát vettem észre, ahogyan alig 30 méterre vannak tőlünk. Tudtam, hogy nem volna idő mindent bepakolni, amit magukkal akartak vinni, ezért a csomagtartóból két Molotov-koktélt vettem elő, és miután meggyújtottam őket, a közeledő csoszogók elé dobtam őket. Tapasztaltuk, hogy a tűz néha meg is ölheti őket, de az biztos, hogy le is lassítja őket. Ezután már volt idő pakolni. Indulás közben láttam, ahogyan az apa megdöbbenve nézte egykori szomszédjainak a tűzben lassított felvételként tántorgó alakját. Nem kérdezett semmit, nem is hálálkodott. Csak a tolókocsis kisfiú adott egy-egy rágót nekünk. Egyikünk sem tudta megenni, én a zsebemben őriztem sokáig.

4 napig ezt csináltuk, hoztuk és mentettük az embereket, közben láttam meghalni nőket, gyerekeket, apákat és anyákat, és legalább 6 társamat, ahogyan élve tépték szét őket a csoszogók, akik egyre többen lettek. Aztán már nem volt kiért kimenni. Közben az járt a fejemben, hogy mi lehet a családommal, a fiammal és a kedvesemmel, a szüleimmel és a testvéreimmel. Csövivel egyre többet beszéltem arról, hogy valahogyan le kéne lépni. Ebben egyetértettünk, hogy menni kell, amíg tudunk. Csövi azzal a találékonysággal oldotta meg a dolgokat, ami csak a vérbeli katonák sajátja. Szerzett egy katonai teherautót, aminek raktere is zárható volt, teletankolt üzemanyagtartályokkal, valamint 400 liter üzemanyaggal. Ezen kívül pisztolyokat, karabélyokat és egy éjjelátóval is felszerelt Dragunovot a hozzá való lőszerekkel, lámpákat, élelmiszereket, palackozott vizet. Nem tudom, hogy hogyan csinálta, amikor erről kérdeztem, azt mondta, hogy ezt így tudta megoldani, és közben sandán vigyorgott.

Néhány órával ezután még utoljára kimentünk a városba, akkor már a kölcsönzött teherautóval. A kapun nem is kérdezték, hova megyünk, annyi ember akart bejutni, hogy alig tudták őket féken tartani. Bent már kezdett elviselhetetlenné válni a helyzet, egyre több volt a konfliktus, és mindezt tetézte, hogy többen a kerítésen bemászva akartak bejutni, őket a katonák lőtték le. A tömeg ettől még inkább zúgolódni kezdett, követelték, hogy evakuálják őket valahova, de a fejesek erre nem tudtak megoldást találni. Persze ők biztosan valami erődben lapultak a családjaikkal meg a cafkáikkal a Bakonyban vagy a Budai hegyekben. Aztán elszabadult a pokol, igaz, mi akkor már eljöttünk, mire bekövetkezetett. A déli kapu felé egy hatalmas, legalább 1000 csoszogóból álló horda közeledett, akik maguk előtt hajtották az embereket. Az egyik önérzetes ember, aki nem akart beállni a sorba, a luxusautójával nekihajtott a kerítésnek, amitől a kerítés egyik tartóoszlopa megroppant. A baromnak nem jutott eszébe, hogy ezzel mindenki életét kockára teszi. A sors megtréfálta, mert csúnyán összeégett, amikor kigyulladt az autója, aztán a horda befejezte, amit a tűz nem végzett el.

Mint mondtam, mi addigra Csövivel már leléptünk, csak hetekkel később találkoztunk egy portya során pár katonával, akik elmondták, hogy mi történt. Szóval a belváros felé haladtunk masszív teherautónkkal, ami válogatás nélkül lökte félre a sérült és ép autókat, miközben lassan, de határozottan haladt az úton. Megerősített orra miatt a fontosabb részek nem sérültek eközben, kicsi karosszéria-karcolás meg nem számított. Sok csoszogót is elsodortunk, de ha lehetett, akkor elmentünk mellettük. Így értünk el a város szélén lévő fegyver- és vadászbolthoz, ami felől lövöldözést hallottunk. A kocsiból lövésre készen szálltunk ki. Egy terepjáró mögül kézifegyverekkel lőttek a fegyverbolt felé, ahonnan viszonozták a tűzet. Amikor egy rövid sorozattal beköszöntem, a terepjárós csapat - 3 férfi - gyorsan beugrott az autóba és sietősen elhajtott. Ezután óvatosan megközelítettük a boltot, majd bekiabáltam, hogy rendőrök vagyunk, nem akarjuk bántani a bent lévőket, és szeretnénk bemenni. Bedobtam a jelvényemet és az igazolványomat is. Így már sikerült bejutni az üzletbe, ahol egy férfi a feleségével és két 15-16 év körüli lányukkal lapultak. A férfi keze ügyében 12-es vadászpuska hevert, de miután látta, hogy nem fosztogatók vagyunk, megnyugodott. Elmondta, hogy az övé a bolt, és itt húzták meg magukat, már lassan 5 napja itt lapulnak. A biztonsági üvegből készült üvegen a csoszogók nem tudtak bejutni, meg amúgy is csendben voltak, eddig nem történt velük semmi, de reggel, amikor az egyik lánya egy pillanatra kiment az utcára, megjelent a terepjárós csapat, és fegyvert, lőszert, valamint az egyik lányt követelték, vagy különben felgyújtják a boltot. Pont jókor érkeztünk. A férfi, akit Péternek hívtak, nagyon hálás volt. Mondta, hogy azt és annyit vihetünk el a boltból, amit csak szeretnénk. Mi, miután alaposabban szétnéztünk, rögtön tudtuk, hogy a kánaánban vagyunk. Péter mondta, hogy álljunk be a hátsó, magas kerítéssel határolt udvarba, így nem lesz feltűnő a bolt előtti katonai autó. A teherautó gond nélkül elfért a jókora udvarban. A raktárból összepakoltunk több váltás katonai és vadászruhát, vadászkabátokat, taktikai mellényeket, tőröket, 8-10 pár taktikai bakancsot, zoknikat, pólókat, vadászbakancsokat, és taktikai kesztyűket. Találtunk protektorokat, gondoltam, hogy azok jók lesznek majd harapás ellen alkarra szíjazva. Csövinek rögtön megakadt a szeme egy machetén, amit magához is vett rögtön. Bepakoltunk még 8 darab Glock 17-est, két puskamodult hozzájuk, de ezen kívül vittünk H&K és Beretta 9 millimétereseket, forgótáras Coltokat, 44-es Magnumokat, csigás íjakat nyílvesszőkkel, számszeríjakat. Találtunk vadászpuskákat is, 12-es Mausert, Combat Shotgunt, Berettákat és távcsöves vadászpuskákat is. Ezekből is pakoltunk bőven. Péter több ezer lőszert, rengeteg alkatrészt, tisztítóeszközt, szárított élelmiszert, konzervet, otthon barkácsolt hangtompítókat és két üveg törkölyt is adott még ide nekünk. Egyszerre indultunk el, Péter családja két nagy terepjáróba ült be, ők is felszerelkeztek mindenfélével. Azt mondták, hogy a Zemplénben meghúzzák magukat. Amikor elköszöntünk, tudtam, hogy soha nem látom őket többet.

A katonai teherautóban az a legjobb, hogy nem nagyon kellett kerülgetnünk sem az úton hagyott üres autókat, sem a csoszogókat. A jó öreg orosz járművek ott is elmentek, ahol más nem tudott. Gond nélkül keltünk át a városon, a kivezető utak zsúfolásig megteltek autókkal, nagy része üres volt, csak néhány vánszorgó autó maradt. Egy családnak segítettünk megjavítani a kocsiját, akik ezután még 20 kilométert velünk jöttek. A városon kívül csoszogót nem is láttam, csak a lakott területeken. Amikor egy kisvárosba érkeztünk, ott a város több pontja felől hallottunk intenzív fegyverropogást, automata fegyverek ismerős kattogásával fűszerezve.  Találtunk egy élelmiszert szállító teherautót, ami félig bele volt borulva egy esővíz-elvezető árokba, a kocsit vezető férfi összezúzódott fejjel próbált kiszabadulni a biztonsági öv szorításából. A jól megszokott hörgő-morgó hang árulkodó volt, nem mentünk a közelébe, az ablakon keresztül lőttem fejbe. Továbbhaladtunk a kihalt, holttestekkel borított úton. Azt a szagot soha nem fogom tudni elfelejteni. A sok bomló, összetört, széttépett testen madarak, kóbor macskák és kutyák marakodtak. Akkor lettem rosszul, amikor egy kislány leszakadt alsótestével elszalad a kocsi előtt egy kóbor kutya. Ráléptem a fékre, Csövi mintha tudta volna, hogy mi jár a fejemben, a Dragunovot elővéve a kocsi tetejére mászott, és onnan küldött golyót a dögnek a koponyájába. Azt a kóbor kutyát a teherautóval pépesre tapostam, annyi düh volt bennem. Ezután sokáig nem tudtam megszólalni. A várostól még 50 kilométerre kellett eljutnunk, hogy hazajuthassunk, és megmondom őszintén, hogy fellélegeztem, amikor kihajtottunk belőle. Nem a szag miatt. A városon kívül megálltunk, hogy egy üres furgonból egy kis gázolajat szerezhessünk, közben egy katonai helikopterekből álló köteléket láttam repülni a Nyíregyháza felé. Reméltem, hogy nem vettek észre minket.

Útközben átmentünk még pár falun, egy kisebb városon, lőttek is ránk, mi is lőttünk egy útonálló csapatra, de végül hazaértünk.  Csövivel felváltva vezettünk, közben próbáltunk valamilyen rádióadást befogni, de nem sok sikerrel. A magunkkal hozott katonai rádióban néha lehetett hallani, ahogyan katonai alakulatoknak parancsba adnak valamit, de ezekből sokat nem tudtunk meg. A kereskedelemi és az állami rádiók nem sugároztak már, pedig ki voltunk éhezve a hírekre. Így értünk haza hajnalban, a faluban néma csend uralkodott. A házam a falu szélén, egy kis út végén volt, így feltűnés nélkül tudtunk beállni az udvarba, majd a fedett pajtába. Két cane corsóm örömmel nyalta össze az arcomat, Csövit fel is borították örömükben. Anita nem sírt, amikor meglátott, csak a szeme sarkában meglapuló apró könnycsepp és a remegő hangja árulkodott. Amikor felkaptam a fiamat és összeölelkeztünk, akkor éreztem azt, hogy végre hazaértem.

Innen a faluból sokan elmenekültek, hogy hova mentek, nem tudom, de igazán nem is értem, hogy egy világvégi szabolcsi faluból hova akarhat valaki elmenekülni. Én nem törődtem ezzel. Sokan próbáltak érdeklődni a történtekről tőlem, de én mindig leráztam őket. Nem akartam róla beszélni, Anitának sem mondtam el mindent abból, amit láttam és amit tettem.

Mióta itthon vagyok, csak egy csoszogót láttam a kis falumban. Minden nap körbejárom a falut, várom, hogy egyszer itt is feltűnjenek. Készülünk, élelmiszert és ivóvizet, gyógyszert, ruhát, tüzelőt, szerszámot és sok más, a túléléshez szükséges eszközt szedtünk össze az elhagyott házakból. Találtam pár régi vadászpuskát is, azokat is magammal vittem. Találkoztam jó szándékú és gonosz, erőszakos emberekkel is, és nem csak csoszogót, de embert is kellett ölnöm, de megtettem, hogy élhessünk. A szüleimet és Anita szüleit beköltöztettük a házba, az emeleten elférnek kényelmesen. A kerítést megerősítettem, magasabb és sokkal erősebb lett. Néha kicsit messzebb is elkalandoztunk Csövivel, aki szinte a testvéremmé vált. Az igazi testvéreimről nem tudok, a Dunántúlon élnek. Bármi lehet velük is.

Az ilyen beszerző körutakon szereztünk még új járművet, akkumulátorokat, generátorokat, kötszert, és napelemeket is találtunk egy közeli ház tetején, azok is jól fognak majd jönni. Pár ember is csatlakozott hozzánk, lassan a szomszédos házat is fel kell szerelnünk, mert már nem fogunk elférni az én házamban.

Ma egy élelmiszerboltot látogattunk meg, négyen mentünk két autóval. A teherautónkkal két, mostanában csatlakozott társunk jött, Gabi és Perec, vagyis Peti, ő is vezette az autót, mi Csövivel egy terepjáróval követtük őket.

A boltot már több napja megfigyeltük, de nem nagyon láttunk mozgást körülötte, csak három csoszogót láttunk bent az épületben. Az üzlet bejárati ajtaja szerencsére zárva volt, a hátsó, teherbejárat előtti fémkapu viszont nyitva volt, két csoszogó tántorgott az udvaron. Csövivel az üzlettől pár méterre álltunk meg, a közelben lévő csoszogókat pár precíz lövéssel elintéztük, majd az udvarban tántorgókat lőttük fejbe. Perecék ezután beálltak az udvarra, mi pedig bezártuk a kapukat, mert nem akartuk, hogy vendégek lepjenek meg minket. A raktárba léptünk be a hátsó ajtón keresztül, amelyből egy félig nyitott ajtón át lehetett az üzlet belsejébe jutni. Egymást biztosítva párokban átfésültük a raktárt, bezártuk a nyitott ablakokat, majd miután minden tiszta volt, az üzlet belseje felé indultunk. Csövi vezetett, én őt fedeztem, Gabi és Perec a másik oldalt ellenőrizték. A padlón mozdulatlan, rothadó testek hevertek mindenfelé, kerülgetni kellett őket. A szag olyan erős volt, hogy majdnem elhánytam magam, pedig azt hittem, hogy már megedződtem. Az üzletben néma csend volt, csak a legyek mindenhol jelenlévő, őrjítő zümmögése volt hallható. Nemsokára két lövést hallottam, Csövi leszedett egy csoszogót, aki ez egyik polc mögött állt, imbolygó alakja jól kivehető volt. Én egy kicsit figyelmetlenné válhattam, mert nem vettem észre azt, hogy az egyik mozdulatlanul fekvő alak mögöttem feltápászkodik, és utánam nyúl. Későn hallottam meg a hörgést, de addigra már a karomba kapaszkodva magához húzott hihetetlen erővel, ami ellen hiába küzdöttem. Alkaromat a szájának nevezhető részéhez húzta, és bele akarta mélyeszteni rothadó ínyének fogait. Éreztem a bomló testéből a száján át távozó gázokat, ami még erősebb volt, mint ami korábban megcsapott, de most nem finnyáskodhattam. Szerencsére a protektorokat reggel felcsatoltuk, mert a csoszogó fogai csikorogva csúsztak le a kevlár alkarvédőről. Még egy lehetőséget nem akartam adni, ezért kesztyűs kézzel minden erőmet bele adva ököllel a csoszogó arcát ütöttem meg, aki az ütéstől hátratántorgott, és pár lépést hátrált tőlem. Csövi ezt a pillanatot ragadta meg, és golyót röpített a fejébe. A 44-ből leadott lövés olyan hangos volt, hogy sokáig csengett a fülem tőle. Míg összeszedtem magam, addig a többiek minden földön fekvő testet „lekezeltek”. Ezután már megkezdhettük a rakodást, ami sokáig tartott, mert nagyon sok fontos és szükséges élelmiszert találtunk. A teherautó rakterét úgy megpakoltuk, hogy alig lehetett bezárni. Amikor már hazafelé mentünk, akkor esett le, hogy majdnem meghaltam.   

Csövi csendben ült mellettem, majd amikor megköszöntem neki, hogy megmentett, csak vigyorgott rám azzal a csibészes vigyorával. Biztos vagyok benne, hogy ha velem valami történne, ő vigyázna a családomra. Otthon örültek a sok élelemnek, de leginkább annak, hogy mindenki épségben hazaért. Igazuk van, ez tényleg a legfontosabb.

Látom, ahogyan lassan elpusztul körülöttünk a világ. A fiamnak már természetes lesz, hogy nem mehet moziba, nem mehet könyvtárba, vagy nem ehet egy hamburgert valamelyik gyorsétteremben, Nekünk, akik a régi világban is éltünk, ezek a dolgok fognak hiányozni egy darabig, de tudom, hogy az ember alapvetően ösztönlény, így hamar alkalmazkodik majd. Most a túlélés a legfontosabb, és az, hogy minél több embert menthessünk meg, ezért hamarosan elindulunk kicsit távolabbra is, hogy túlélőket keressünk. Sok fegyverünk van, jó néhány rátermett társam is lett, erős közösség alakult ki, és együtt átvészeljük, úgy érzem. Tudom, hogy sok mindent kell megtennem még, hogy mindannyian túléljük, de kész vagyok bármire! Bármire...

(TWD-novellapályázatra érkezett írás. Szavazáshoz kattints ide, és nyomj egy like-ot a képre!)