Nem sok olyan film volt akkora hatással mind az olasz horrorra, mind pedig úgy általánosságban a horror műfajára, mint Dario Argento 1977-es klasszikusa, a Sóhajok. Argento Thomas de Quincey ópiumos lázálmainak mitikus alakjait ültette át a filmvászonra, ezzel megteremtve a három anya mítoszát, amit a trilógia két további részében (Pokol, Könnyek anyja) teljesített ki. Ehhez a mítoszhoz tért vissza tavaly Luca Guadagnino is a saját Sóhajok feldolgozásával, amivel csak tovább erősítette, és még jobban megszilárdította a három anya vészjósló alakját. Ezek a produkciók örökérvényű darabjaivá váltak a horrorfilmek történelmének, és egy nagyon sajátos mitológiát meséltek el nekünk. Az ember nem is gondolná, hogy ezek mellett a közismert darabok mellett, van még egy nem hivatalos epizód is, ami szintén ehhez a mítoszhoz kapcsolódik. Pedig erről van szó. Még 1989-ben készült el a kérdéses mű, jóval azelőtt, hogy Argento teljesen befejezte volna a három anya trilógiát. Ám az már erősen vitatható, hogy minőségében mennyire lehet egy szinten emlegetni a trilógia bármelyik darabjával.
Egy fiatal és ambiciózus rendező, Marc Ravenna (Urbano Barberini) éppen új filmje előkészületein dolgozik, ami a legendás három anya utolsó tagjáról, Levanaról, a könnyek anyjáról szól. A forgatókönyv elkészült, már csak egy jó producert kell találni, Levana szerepét pedig a rendező saját feleségének, Annenek (Florence Guérin) szánja. Arra viszont nem számítanak, hogy az ősi legendák igaznak bizonyulnak, és a film előkészületeivel életre hívják magát, az igazi Levanat, a legveszélyesebbet a három nővér közül, aki kész arra, hogy gonoszságát a világra szabadítsa. Ebben viszont egyvalaki áll az útjában, az pedig Anne, akinek a helyébe kéne lépnie, mivel a filmben is ő játszaná el Levanat.
Felmerülhet a jogos kérdés, hogy mégis hogyan jöhetett létre ez a film? A dolog úgy történt, hogy még a nyolcvanas évek elején Daria Nicolodi, Argento akkori élettársa, már megírta a trilógia záródarabjának vázlatát, viszont a Pokol bukása miatt Argento teljesen kiábrándult a projektből, nem érdekelte a forgatókönyv, és inkább a Tenebre munkálataira kezdett koncentrálni. Pár évvel később Nicolodi odaadta a szkriptet egy barátjának, Luigi Cozzi-nak, hogy végre filmet készítsenek belőle. Cozzi belement a dologba, viszont nem akart egy konkrét folytatást csinálni Argento két korábbi filmjéhez, ezért több ponton átírta a forgatókönyvet, ami a végére már egyáltalán nem hasonlított az eredeti változathoz. Amikor Nicolodi erre ráeszmélt, úgy döntött, hogy otthagyja a produkciót, pedig eredetileg Cozzi neki szánta a főszerepet is. És utólag azt mondhatjuk, hogy jól döntött. Mert még ha Cozzi szándéka az is volt, hogy egy tisztelgést készítsen Argento filmjei előtt, a végeredmény így is egy nevetséges fércmű lett. Ez a hányavetettség pedig a film alapsztorijában és annak háttéranyagának használatában is megfigyelhető.
A filmekben legelőször itt hangzik el Thomas de Quincey neve, akit viszont fikciós műnek megfelelően úgy állítanak be, mint aki valóban találkozott a három anyával, és ezt a találkozást könyvében, a Suspiria de Profundisban örökítette meg, figyelmeztetésképpen. Maga a Suspiria de Profundis is úgy van kezelve, mintha a rettegett Necronomicon volna, klisésen eltúlzott dizájnnal, ami borzalmas, másvilági titkokat őriz. Ám ezen valós elemek ellenére Cozzi eléggé szépen kifordítja de Quincey mítoszát. A filmben Levanat Mater Lacrymarummal, a könnyek anyjával azonosítja. De Quincey írásaiban azonban Levana nem azonos Mater Lacrymarummal, de még csak nem is a három anya egyike. Levana eredetileg egy római istennő, akit a születés, és a gyermeknevelés istennőjeként tartottak számon, aki de Quincey írásai szerint gyakran találkozott a három anyával, hogy az újszülötteket az ő gondjaikra bízza, hogy szenvedéssel és fájdalommal táplálják életútjukat. Mondjuk a gyermekekkel kapcsolatos szál itt is minimálisan érzékeltetve van, mert Levananak egy újszülött feláldozására is szüksége van ahhoz, hogy teljes valójában visszatérhessen. Továbbá Levana külső megjelenésében is olyan dolgok vannak megemlítve, ami az eredeti Suspiria de Profundisban a három anya különböző tagjaira vonatkoznak. Ám de Quincey mellett még Edgar Allan Poe neve is előkerül, ugyanis az eredeti Fekete macska cím sem véletlen. Legalább is attól függően, hogy mennyire vesszük ezt beleerőltetésnek. Egyrészt a film elején az egyik mellékszereplő egy Fekete macska filmadaptációban forgat, és maga a macska alakja is párszor előkerül a film során, berángatva azt a legendát, hogy a fekete macskák átváltozott boszorkányok, ezzel is hozzákötve ezt a film tematikájához. De körülbelül ennyi az egész. És így elég nagy pofátlanságnak is tűnik, amikor Edgar Allan Poe nevével reklámozzák a produkciót.
De ezek ugye a történeti és forgatási hátterek. Akkor milyen maga a film, mindezek mellett? Siralmasan borzasztó. A fentebb vázolt történeti leírásból, és a mítosz kiforgatása alapján sejthetjük, hogy ez nem éppen egy díjnyertes alkotás, de azt már pláne nem mernénk még csak feltételezni sem, hogy egy ligában játszhat Argento filmjeivel. És igen, a végeredmény valóban éppen olyan olcsó és semmitmondó, mint amilyennek elsőre látszik. Ezt erősíti a TV filmes megvalósítás is, mind a fényképezésben, mind pedig a trükkökben. A díszletek és a helyszínek is olyan hatást keltenek, mintha csak egy ócska televíziós sorozatot néznénk. Ebből a képletből egyedül csak a maszkok, és a néha eléggé pofás vérengzések lógnak ki, amik viszont már néha feleslegesen túl vannak tolva. A cselekmény nem elég, hogy alapjáraton bot egyszerű, de néha olyannyira ostoba és értelmetlen, hogy már enyhe mentális fájdalmat tud generálni, ha komolyabban fennakadunk valamin. Ez főleg a film utolsó harmadára igaz nagyon. Színészi játékról, mint olyanról, nem is érdemes beszélni. Mindenki egytől egyig pocsékul játszik, sőt, a legtöbbször olyan bambán és érzelemmentesen mondják fel a szövegüket, mintha csak egy súgógépről olvasnák le. A film mindezek ellenére nagyon próbál igazán hatásos és félelmetes lenni, és Argento nevének és filmjének konkrét emlegetésével „tisztelegni” a mester előtt, de ezek a próbálkozásai szégyenteljesen elvéreznek.
Nincs benne semmi egyedi hangulat vagy atmoszféra, egyedül a tipikus olcsó olasz TV horrorok világát tudja nekünk visszaadni, de azt mondjuk elég jól. Így végeredményben ezek a próbálkozások inkább nevezhetőek nevetségesnek, vagy pedig fárasztónak. Jó példa erre, amikor a rendező az élénk színekkel próbál játszani, ezzel is megidézve a Sóhajok és a Pokol hatásmechanizmusait, de ez itt inkább tűnik szánalmasnak. A helyszíneket, és főleg a főhősnő otthonát gusztustalan mód világítják be rikító neonfényekkel, mindenféle rendszer vagy funkció nélkül. Néha amikor kívülről mutatják a házat, és az ilyen fényhatásokkal próbálják érzékeltetni, hogy valami természetfeletti, vagy gonosz dolog történik odabent, az inkább néz ki úgy, mintha a tulajdonosok egy nagyon gagyi diszkó partit tartanának.
Amire viszont még érdemes kitérni, az a film zenéje. Alapjáraton a főtéma, és a filmhez készült egyéb dallamok nem valami figyelemreméltók vagy emlékezetesek. Más a helyzet viszont a zenei nyúlásokkal, ugyanis ha lehet, ezen a téren a film még sokkal pofátlanabb, mint Edgar Allan Poe nevének használatával. Két jelenetben konkrétan felcsendül az eredeti Sóhajok főtémája, és teljesen tisztán kivehetően, és viszonylag elég sokáig is halljuk. De amin már tényleg a fejemet fogtam, az A dolog című film zenéjének egyértelmű lenyúlása, ami szintén többször felcsendül a film során. Ha pedig nem ezeket, akkor meg a feleslegesen agyonhasznált heavy metal slágereket hallgathatjuk, amik lehet, hogy néha jól hangzanak, de teljesen random módon vannak bedobálva a film különböző pontjain.
Összességében az Il gatto nero, vagy Demons 6: De Profundis, egy méltán elfeledett horror, ami jó példája az olasz filmgyártás olcsó és igénytelen oldalának, ami főleg a nyolcvanas években kapott igazán erőre. Épp ezért talán nem is érdemelne különösebben szót, de az az arcátlanság, ahogyan Argento örökségéhez, és a három anya mítoszhoz nyúl, indokolttá teszi a különleges bánásmódot. Kíváncsi lettem volna Nicolodi eredeti forgatókönyvére, Argento rendezésében, mert minden bizonnyal egy sokkal igényesebb és érdekesebb produkciót kaptunk volna, ami még talán a végül 2007-ben bemutatott Könnyek anyjánál is egy méltóbb trilógia záródarab lett volna. Bár meg kell jegyezni, hogy még az a film is jobban tud teljesíteni jelenlegi alanyunknál.
3/10