Slasher. A horror egyik legkedveltebb műfaja, mely olyan remekbe szabott gonoszokat adott nekünk, mint Jason, Michael, Chucky, Freddy, Bőrpofa, Billy vagy éppen Ghostface. A gonosz, mely megelevenedik és eleven valójában, feltartóztathatatlanul lecsap újra és újra. Bűn és bűnhődés kéz a kézben járnak. Persze sokszor nem is nagyon kell valódi bűn, ahhoz hogy ezek a gonoszok lecsapjanak, de hát a világban is rengeteg olyan kegyetlenség, értelmetlen halál van, ami sok esetben ártatlan áldozatokat követel. Summa summárom, a slasher valódi mélységekből indul, csak az idő előrehaladtával veszett ki a lényegi mondanivaló belőle és silányult le a túlfűtött tinik mészárlása szintjére. Ami nyilván az elejétől a lényeg volt, ám ennek azért megvolt a maga mondanivalója. Chris Nash is így vélekedhetett és ezért próbált meg visszanyúlni a zsáner gyökereihez. Hogy mennyire sikerült neki, az hamarosan kiderül.

Történetről annyira nem beszélhetünk. Van egy szokásos fiatalokból álló csapatunk, akik egy nyakláncot találnak. Ezt elhozzák és ezzel magukra szabadítanak egy régóta alvó gonoszt, kinek nyomát vér, széttrancsírozott fejek és letépett testrészek mutatják. Johnny vissza akarja kapni, ami az övé, közben pedig szétzúz mindent és mindenkit, aki az útjába kerül.

Ha az In A Violent Nature szóba kerül, akkor mindig mindenki kiemel egy dolgot. A reklámkampánya is e köré épült és a sok-sok dicséret is ennek a mozzanatnak szólt. Mely újszerű, váratlan és sokkoló. Őszitén megmondom, hogy amikor ilyeneket olvasok, akkor általában semmi sem újszerű, semmi sem váratlan és semmi sem sokkoló. Jelen esetben is ez volt a helyzet. Vagy csak én vagyok egy megátalkodott filmbuzi, aki már mindent is látott, de ennyire nem gondolom azért magam okosnak. Szóval a dolog, amit kiemelnek az az, hogy a cselekmény nagy részében a gyilkos szemszögéből figyeljük az eseményeket. Ezáltal az ő perspektívája érvényesül és így mi, nézők nagyon kellemetlenül érezzük magunkat. Nos, ez nem igaz. Talán a film legelején valóban így van, míg Johnny fiú kimászik a sírjából, de amúgy nem igaz, hogy az ő nézőpontja érvényesül. El is mondom, hogy miért. Van jópár film, ami amúgy gyönyörűen bemutatta már nekünk így a gyilkost, elég csak a Peeping Tomra vagy a Maniacra gondolni. Amúgy a Halloween filmekben is van erre példa, mint ahogyan a Fekete karácsony, jópár giallo is beemelte már ezt a perspektívát. Amúgy semmi gond, ettől még lehetne pazar ez a film. A gondom az, hogy NEM A GYILKOS NÉZŐPONTJÁBÓL nézzük a filmet. Mi csupán KÖVETJÜK a gyilkost. Nem a mi kezünk csap le, nem az ő szemén keresztül figyelünk. Nem mi nézünk le az áldozatokra és nem látjuk a rettegést a szemükben sem. Nem érezzük a szívünkben a félelmüket és az ujjaink között a vért. Mi azt látjuk, jó közelről, ahogy Johnny végez velük. Olyan az egész, mintha mi egy forgatócsoport lennénk és követnénk a gyilkost anélkül, hogy beavatkoznánk. E szerint mondhatjuk persze azt, hogy a gyilkos narratívája érvényesül, melyet erősít az is, hogy tényleg csak villanásokat kapunk az áldozatokból. Ám, amikor azt harsogják és dicsérik, hogy majdnem mindent a gyilkos szemszögéből nézünk, akkor nekem az azt jelenti, amit a Maniac vagy a Peeping Tom adott. Mondom, lehet én vagyok már túlságosan kiművelt, vagy sokat látott, de számomra ez nem volt sem újszerű, sem sokkoló, ellenben a már említett filmekkel.

Nyilván ilyenkor jön az, hogy mit finnyáskodik ez a hülye? Hát mégis csak a gyilkost követtük, így az ő szemszögéből ismerhettük meg az áldozatokat. Pontosabban annyit kapunk belőlük, amennyit Johnny. A gond az, hogy ez sem igaz. Talán az első feléig még igen, de Nash annyira már nem volt sem bevállalós, sem művészi, hogy így is maradjon. Ekkor pedig már tényleg jönnek a gondok, mivel senkivel se lehet azonosulni. Johnnyval se, aki amúgy kap egy szokásos, szívbe markoló eredettörténetet, jól összegyúrva az eddig ismert toposzokat. A Péntek 13 és a kevésbé ismert, Az erdei fantom keresztezése lett az egészből, mely ugyan tartogat szépen kimunkált, csonkításos gyilkosságokat, de ennél tovább nem megy. És most érkezünk el ahhoz a ponthoz, ami engem a legjobban zavart.

Nash többet akart adni, mint egy átlagos slasher. Azt is tudta, hogy kevés a büdzsé, így kreatívnak kell lenni. Ez amúgy még működött is. Mivel nem tudott elég jó színészeket se fizetni, így még jó is, hogy nem kapunk sokat belőlük, mert még a tucatslasherek szintjét se mindig érte el egy-egy színész játéka. Ugyanakkor elment egy akkora ziccer mellett, hogy az tényleg megbocsájthatatlan. Amikor kislány voltam, volt egy kedvenc filmem: Az erdő harcosa. Ebben az 1996-os filmben Chuck Norris alakította azt a legendás harcost, akinek az a feladata, hogy megvédje az erdőt azoktól, akik el akarják pusztítani. Szelleme mindig ott van, figyeli az erdőt, őrködik és ha szükség van rá, megjelenik. Gyerekek voltak mellette a főszereplők, közülük is egy kislány volt a legfontosabb, így nem véletlen, hogy miért tudtam annyira azonosulni ezzel a sztorival. Nyilván ma már látom a hibáit, de csöppet se zavar, ugyanolyan élvezettel nézem meg, mint annak idején. Csak már én vagyok a szülő, aki sejtelmesen mosolyog, míg a lányai tátott szájjal, izgalommal telve szurkolnak Norrisnak és a srácoknak. Hogy miért hoztam ezt ide? Mert ebből kellett volna kiindulni és a film címválasztása is ezt sugallta.

A természet csodálatos, ugyanakkor könyörtelen. Szépsége mögött kíméletlen erőszak bújik meg. Johnny lehetett volna ennek a metafórája. Lehetett volna akár a természet pusztító ereje, aki soha nem bocsát meg. Lehetett volna az értelmetlen gonoszság megtestesülése, aki vaktában szedi áldozatait, minden ok nélkül és valamiért vannak, akik túlélik. Nem tudni miért, egyszerűen csak így alakul. Az utolsó nagy monológban éreztem is, hogy valami ilyenre ment volna ki a játék, csak éppen a könnyebb utat választotta Nash és ezért nem lett több a filmje se egy alapvetően jó ötletnél. Nem kellett volna eredettörténet, vagy okosabb kellett volna ennél. A lényeg azonban, hogy a gyilkosát meg kellett volna tennie azzá a gonosszá, amely sokkal több egy két lábon járó gyilkológépnél. Michael is akkor veszített az erejéből, amikor mindenáron meg akarták magyarázni, miért teszi azt, amit. Nem kell! Nem fogunk mindent mindig tudni és megérteni. Nagyon jó példa erre az Ideglelés. Ott se tudunk semmit és pontosan emiatt készít ki minden alkalommal, amikor megnézem. Mert van, amit egyszerűen nem lehet megmagyarázni. Nash is sokkal jobban tette volna, ha mer elég tökös lenni és hagyni, hogy Johnny az erőszak megtestesült formája legyen.

Tudom, kicsit hosszúra nyúlt ez az írás, de mindenképpen meg akartam értetni, hogy mi a gondom ezzel a filmmel. Érzem én a próbálkozást, hogy megreformálja a slashert. A morbid humorát is tudom értékelni, mint mondjuk a jógázó csaj egészen sajátos formába rendezését, mely annyira illett ahhoz, amit előtte csinált. A vizes gyilkosság is nagyon jó volt és ötletes. Az is okos volt, ahogyan a véres leszámolásokat és a természet szemet gyönyörködtető csendjét tette párhuzamba. Ott lehetett érezni, hogy miről kellett volna szólnia a filmnek. Ott fellebbentette, hogy a művészfilm és a slasher igenis tud együtt is működni.

Tehát, az In A Violent Nature nem egy rossz film. Kifejezetten ötletes megoldásai vannak, jó a morbid humora, gyönyörű az operatőri munka, a helyszín és a gyilkosságai is véresek (csak egy idő után ismétlésszerű). Még azt mondom, hogy habár nekem nem ezt jelenti a gyilkos nézőpontjából való szemlélődés, de még ez a megoldás is üdítő volt. Ám az összkép, a hibák és a valódi sztori és bátorság melletti elhaladás az átlagnál ugyan egy picit jobb filmet eredményezett, de semmi többet.

IMDb