When a Stranger Calls - Ismeretlen hívás** (1979)**
Rendezte: Fred Walton
Külváros, este. Fiatal lány (Carol Kane) sétál oda az egyik házhoz. Ő fog vigyázni a gyerekekre, amíg a szülők elmennek vacsorázni és esetleg moziba. Nem lesz nehéz dolga, hiszen a picik már alszanak. A szülők távoznak, a lány (Jill) nekilát a matekleckének, közben felhívja a barátnőjét is. Kellemes, nyugodt este.
Aztán megcsörren a telefon. Egy ismeretlen férfihang kérdezi, hogy megnézte-e a gyerekeket. Aztán egyből le is rakja. Jill furcsállja a dolgot, de csak legyint rá. Aztán megint megcsörren a telefon. Ugyanaz a férfi, ugyanaz a kérdés: megnézted a gyerekeket? Katt. Jill ekkor az apára gondol, bár ő nem tűnt ennyire modortalannak. Aztán néhány perc múlva mindez harmadszor is megismétlődik.
Az étterem szerint a házaspár már háromnegyed órája távozott. Az ügyeletes rendőr szerint csak szórakozik valaki, az ilyesmi mindennapos eset. Jillt ez nem igazán nyugtatja meg. Nem is beszélve arról, hogy kisvártatva megint megcsörren a telefon...
Talán kissé sablonosnak tűnik a szituáció, de a megvalósítás egyáltalán nem az. A bevezető zene az első percekben meg fogja hozni a hangulatot, a kiváló, rögzített kameraállások mindegyike hozzáad a Jill egyedüllétét megzavaró, ijesztő és furcsa telefonhívások keltette feszültséghez. És ekkor már minden képváltásnál és telefoncsörgésnél ránk fog jönni a frász.
A film eredetileg rövidfilmnek készült, és csak ebből az első, házőrzős felvonásból állt volna. A rendező azonban a Halloween sikere után egész estéssé bővítette ki a művet, így kapunk még két "esetet". A középső epizódon eléggé érződik a nyújtás, és pont ez a leghosszabb és legkevésbé jó a három közül. A cselekmény döcögve halad, a nyomozó (Charles Durning) karakterét kissé elsiették, sőt még komolynak szánt vicces jelenet is van (120 kilós ember futva próbálja utolérni a normál alkatú tettest).
A hibák mellett azonban van néhány bravúr is, amik előtt, ha szándékosak voltak, le a kalappal. A kedvencem: a tettes második kiszemeltje késő este sétál hazafelé, egyedül. A jelenet klisés volta miatt hamar felmerült bennem a kézenfekvő gondolat, hogy "hát, ilyenkor nem kellene sétálni". És pont mire ez eszembe jutott, a kép alján néhány pillanatra bevillant egy "Don't Walk" felirat egy gyalogátkelő felett. Apróság, de engem megfognak az ilyenek.
A kameraállásokat/zenét már dicsértem (a képi világ tévéfilmes, de az első felvonásban a világítás is kiváló), a színészek is remekül teljesítenek (hogy Carol Kane ezzel az arccal és hanggal ezért a filmért semmit se nyert, meg életében is csak három díjat zsebelt be, az maga a totális pofátlanság :-) ). Gore nincs, de nem is hiányzik. A középső részért kár, de bőven kárpótol érte a tökéletes kezdés és az ütős végkifejlet.
A kilenc pontban benne van, hogy ez számomra egy klasszikus mű, amit az elsők közt láttam, ezért a hatás is nagyobb volt, és mindegyik újbóli megtekintésnél át tudom élni, így örök kedvenc marad. Ezért nem árultam el többet a sztoriból, hogy a lehető legtöbbet lehessen rajta izgulni (el kell ismerni, inkább egy nagyon erős thriller, mint horror). Úgyhogy szívből ajánlom mindenkinek.
Értékelés: 9/10
When a Stranger Calls Back (1993)
Rendezte: Fred Walton
Külváros, este. Fiatal lány érkezik az egyik házhoz. Ő fog vigyázni a gyerekekre, amíg a szülők elmennek vacsorázni. Nem lesz nehéz dolga, hiszen a picik már alszanak. A szülők távoznak, a lány (Julia) nekilát a leckének, közben tévézget is. Kellemes, nyugodt este.
Na igen. Az esték már 14 éve is csak látszólag voltak nyugodtak. Pedig most Julia egyből felmegy megnézni a gyerekeket. Még be is takarja az egyiket. Talán ezért is nem szól bele senki a telefonba, miután Julia odalent felveszi.
Második csörgés egyelőre nem jön. Viszont valaki kopog az ajtón. Egy férfi kér segítséget, az autóklubot szeretné felhívni, mert lerobbant a kocsija. Julia nem engedi be, helyette inkább felajánlja, hogy majd ő felhívja őket. Azaz csak hívná. Nem véletlen, hogy nem volt második csörgés: nincs vonal. A férfinek viszont azt mondja, hogy egy óra múlva itt lesznek. Amaz furcsállja is, hogy nem félóra alatt, mint általában, de végül elmegy az ajtótól.
Kiderül, hogy a másik szobában lévő telefon se működik. Julia teafőzés közben próbál magyarázatokat keresni, mikor megint kopognak. Letelt az egy óra, a férfi visszajött...
Nos, igen, az első jelenet eléggé remake-szagú, meg leírva egyáltalán nem az igazi, de egyrészt most sem szeretnék spoilerezni, másrészt biztosítok mindenkit, hogy eléggé egyedi ötlettel állt elő az író-rendező Fred Walton, akinek az előző részt is köszönhetjük. Az eltelt 14 év szerencsére elég volt ahhoz, hogy tartalmasabb forgatókönyv szülessen, ezért itt az első epizód után sokkal gördülékenyebben halad a cselekmény.
Juliát Jill Schoelen alakítja (ha valaki már ismerné, veregesse meg a vállát), aki sajnos nem üti meg Carol Kane teljesítményét (legalábbis ebben a filmben nem). Visszatér az előző rész nyomozója (Charles Durning), az ő játékára most sem lehet panaszunk. A technikai megvalósítás egy icipicit visszaesett (pl. díszkivilágítás a házban, mozgó kamera), gore itt sincs, a zene viszont most is klassz.
Mint már említettem, egyik személyes kedvencemről van szó, de így sem tudom szó nélkül hagyni azt az óriási baromságot, amit a film tetőpontjával sikerült művelni. Nem magával a lezárással van baj, mert itt is egy zseniális megoldást talált ki az író, de azt soha nem fogja megmagyarázni, hogy miért kellett olyan szinten előre elspoilerezni, hogy még kiscsoportos óvodásoknak is teljesen egyértelmű legyen. Ezért az egy dologért igazán kár.
Sajnos itt sem volt lehetőség túl sok részletet megemlíteni, de így nem veszik el a rejtély :-) Thrillerrajongóknak ez is kötelezően ajánlott.
Értékelés: 8/10