2017-ben nagyot robbant az AZ ehhez kétség sem férhet. Mind a kasszáknál mind pedig a kritikusoknál nagy népszerűségnek örvendett és egyből az egyik legjobb Stephen King adaptációvá lépett elő. Friss volt, nosztalgikus volt, iszonyattal és bájjal teli. Andy Muschietti képes volt arra, hogy a regényt tényleg mesterien adaptálja és ehhez megtalálta a tökéletes színészeket is. A gyerekeket nem lehetett nem imádni és Bill Skarsgard pedig megadta nekünk azt a földöntúli rémet Pennywise személyében, aki tényleg maga a félelem. Nyilvánvaló volt, hogy érkezik a folytatás, hiszen egy filmben nem lehetett elkészíteni azt a hatalmas anyagot, amit King papírra álmodott. Hatalmas várakozás előzte meg a filmet és az alkotókon is nagy volt a nyomás, hogy jó folytatást készítsenek. Lássuk, hogy sikerült nekik.

A történet 27 évvel később folytatódik. A Vesztesek Klubja szétszéledt a világban, egyedül Mike maradt Derryben, hogy cselekedjen, ha AZ ismét feltűnik. Pennywise pedig nem nyugszik, a félelem mellett most már bosszúra is szomjazik. Mike visszahívja a társaságot, hogy ezúttal végleg elpusztítsák AZ-t. Ehhez egy dologra van szükség: emlékekre.

Mielőtt belemennék a mélyebb elemzésbe már most szeretném leszögezni, hogy ez a film, nem az első rész. Teljesen más a koncepciója, más a mozgatórugója, éppen ezért másképpen is hat. Biztosan sokan csalódnak majd benne, mert nem hozza azt a varázslatot, amit az első fejezet, de szerintem nem is kellett neki. Kezdjük azzal, hogy az első rész a gyerekek, a humor, a dráma és a horror jó arányban adagolt ötvözése miatt volt annyira jó. Hozta azt a mélységet, amit Stephen King minden regénye.

Az első rész a gyerekkori traumákról szól és arról, hogy vannak gyermekek, akiknek az őket ért borzalmak miatt idő előtt fel kell nőniük. A második rész a traumákkal való szembenézésről szól. Arról, hogy mennyi mindent hurcolunk magunkkal, amiket aztán mélyen elnyomunk magunkban annyira, hogy még az emléket is kitöröljük. Mert így talán könnyebb. Nyilvánvalóan ez nem megoldás és ezek a traumák végig kihatással vannak a felnőtt életünkre és ha nem dolgozzuk fel őket, nem rakjuk magunkban a megfelelő helyre, akkor összeroppant minket. Stephen King erről írt az AZ-ban, ez volt a lényege az egész regénynek és ettől volt olyan borzalmas. Bennem sosem Pennywise váltotta ki az iszonyatot, a bánatot, a félelmet vagy a könnyeket, hanem a gyerekek háttértörténetei és az, ahogyan mindez kihatott a felnőtt korukra.

A második fejezetben muszáj volt éppen ezért a rendezőnek visszaemlékezéseket bevágni, hiszen itt már tényleg egybe kellett folynia a gyerekkornak és a felnőtt kornak. Ezzel a koncepcióval nem is volt semmi baj, én mondjuk a színekkel jobban játszottam volna, hogy ezzel is mutassam a lényeges változásokat, amik végbe mentek a szereplőkben. A gyerekek továbbra is imádnivalóak voltak, jól hozták azt az egymásban támaszt találó csapatot, akiket úgy megszerettünk. A felnőtteknek azonban nem ez volt a dolga. 27 év telt el. Ennyi ideje nem beszéltek, nem keresték egymást, sőt nem is gondoltak egymásra. Amíg felszínes témákról beszélgetnek az asztalnál, viccelődnek és felidézik a boldog gyermekkort, addig tud csak működni az összhang, de abban a pillanatban, amint elérkezik az idő, hogy szembenézzenek azzal, amiért ide jöttek, akkor szétesik az egység. Ez pedig így van jól, hiszen ezek az emberek nem ismerik egymást már. Bizalmatlanok, félnek, menekülni akarnak és a veszély forrását nem is annyira Pennywise jelenti, hanem egymás jelenléte. Meg kell találniuk magukban az eltemetett emlékeket, titkokat és fel kell ezeket dolgozniuk, különben AZ újra és újra le fog csapni, ők pedig megsemmisülnek.

Mindegyikük rengeteg terhet hordoz magával, olyanokat, amik kihatnak a felnőtt korukra. Erre talán a legtökéletesebb példa Beverly, aki gyakorlatilag hozzáment egy olyan férfihoz, aki pontosan olyan, mint az apja. Minden karakternek megvan a maga keresztje és ezt King nagyon jól mutatja meg nekünk. A film azonban itt bicsaklik meg és most jön a kifakadásom. Egyszerűen nem bírom megérteni, hogy egy olyan középszerű íróra, mint Gary Dauberman mi a frászért bíznak ilyen munkákat?! Az Annabelle mind a három része, Az apáca vagy A gonosz odabent vár mind egytől egyig ugyanazon a dolgon vérzik el és ez pedig a silány forgatókönyv. Igen, tudom hogy ő írta az AZ első részének a szkriptjét is, DE ott volt mellette még Chase Palmer és Cary Joji Fukunaga is. Nem beszélve ugye a regényről, ami szintén kontroll egy ilyen helyzetben, hiszen igazodni kell hozzá. Pontosan ez a tény menti meg a filmet attól, hogy átbillenjen abba a kategóriába, amire nyugodt szívvel azt mondhatjuk, hogy középszerű. Dauberman pont ahhoz nem ért, amit annyira jó lenne, ha végre megértene és ami miatt az első rész is tudott működni: a drámában van a horror, ezt pedig a megfelelő arányok eltalálásával lehet elérni.

Véleményem szerint a dráma áll a legközelebb a horror műfajához, hiszen ebben a műfajban jelenik meg a legsokrétűbben és legemberibben a fájdalom. A fájdalom, ami minden horror alapja fizikai és/vagy lelki formában. A legjobb horrorok tudják, hogyan egyensúlyozzanak a műfajok között és hogyan ötvözzék ezeket. Stephen King pedig nagymestere ennek. Dauberman azonban nem, ezért a forgatókönyv szétesik és pont azokra a dolgokra nem fókuszál, amire annyira kellett volna. Pennywise nagyon félelmetes karakter egy gyereknek. Az alakjait is e szerint váltogatja. Felnőtt szemmel már nem olyan félelmetes, ugyanakkor itt az a lényeg, hogy mit idéz fel a személyben. Az a célja, hogy gyerekként rettegj még akkor is, ha már bőven magad mögött hagytad ezt a kort. Ezért olyan lényeges az Adrian Mellon gyilkosság. Nem Pennywise támadja meg a meleg srácot, nem ő bántja. Pennywise csupán a múlt sötéttel és fájdalommal teli árnyéka, ami kihat a jelenre és meghatározza a jövőt. Ezért olyan rohadt félelmetes és ezt kellett volna kidomborítani a felnőtt szereplők háttérsztorijainak mélyebb bemutatásával. Elvégre majdnem ugyanaz a sztori a gyerekek és a felnőttek esetében, éppen ezért nem a végső harc a lényeg, hanem az út, ameddig oda eljutnak. Példának okáért, aki olvasta a regényt az tudja, hogy Bev, milyen áron tud egyáltalán elindulni Derrybe. Az, hogy ilyen dolgokra nem fókuszáltak nagy hiba volt, mert helyette előtérbe hozták Pennywise alakjait. Elveszett így a varázs, túl sok volt a CGI és itt már megbicsaklott a dolog. A jumpscare jeleneteket nyomatták akkor, amikor az atmoszférát és a személyes lelki tusát kellett volna kiemelni. Ezért nem válhatott ez a film olyan tündöklő csillaggá, mint az első rész.

Ugyanakkor egyáltalán nem egy rossz folytatás. Amikor engedik Bill Skarsgardot egy kicsit játszani, az brutál félelmetes. A CHÜD szertartással sem volt semmi baj, meglepően jól alkották meg. Nem volt nevetséges vagy hihetetlen, ez pedig nagy érdem. Ilyen rövid idő alatt, ennyi vizuális trükköt összerakni nagy pacsit érdemel és le a kalappal az alkotók előtt. Nem lehetett ezt kikerülni, bele kellett tenni, muszáj volt elvinni abba a spirituális vonalba, amit King megalkotott és a film e téren egyáltalán nem teljesített rosszul. A játékidő hossza is indokolt lett volna, ha azzal foglalkoznak, amivel kell és ha úgy építik fel a felnőtt karaktereket, ahogyan az elvárható. Ahhoz kétség sem fér, hogy nagyon eltalálták külsőre a felnőtteket. Kísértetiesen hasonlítottak a gyerekekre, ugyanakkor nem foglalkoztak velük annyit. Nem kaptak megfelelő instrukciókat, nem kapták meg a háttértörténeteket az elmúlt 27 évükről. Persze vannak akik így is brillíroznak. Bill Hader és James Ransone az abszolút sztárjai ennek a résznek, mint ahogyan Andy Bean is kiváló volt. Jessica Chastain és James McAvoy viszont átlagos és nem működik köztük a kémia, de nekem Jay Ryan a nagy szívfájdalmam. Számomra az egész regényben és az első részben is Ben karaktere volt a legjobb és a legszerethetőbb. Ráadásul a dolgok alakulásában igen nagy szerepe van, ezt azonban a filmben nem mutatták meg és Ryan nem volt valami acélos választás.

Jajj már én is túlnyújtom a játékidőmet, szóval ideje lezárni a betűfolyamot. Az AZ: Második felvonás egyáltalán nem rossz, sőt egy elég jó folytatás. Nem ér fel az első részhez, de nem is buktak el. Megvolt a félelemfaktor, kaptunk nagyon emlékezetes részeket, a nosztalgiavonat is jól működött, 3 baromi jó cameo van benne, Derry városa tökéletes, Pennywise is egy rohadék és kapunk igen brutál jeleneteket is. Szerintem a projekt szíve is a helyén van és a koncepció is jó lett volna, ha a fókusz nem esik szét. A humor része jól működik csak egy-két helyen éreztem, hogy el kellett volna hagyni. A horror és a dráma ötvözete viszont nem működik megfelelően és a karakterek se olyan erősek, mint amilyenek lehetnének. Szerettem visszatérni Derrybe, a film is lekötött csak olyan 2 óra után szétesett a forgatókönyv, de aztán sikerült visszaterelni a jó irányba. Összességében nem okozott csalódást, lebegni is tudtam, de nem végig. Folytatásnak teljesen jó, egyben izgalmas lesz majd végignézni a két részt az biztos. Adaptációként sem szerepelt le, csak nem tudott fellebegni az első rész szintjére, de még így is képes elvarázsolni.

Pontszámom: 7,5/10.

IMDb | mafab