Nem egyszer felbukkant már az az elmélet, miszerint vannak olyan irodalomi művek, filmek, vagy játékok, amik arra késztetik az olvasóit/nézőit/használóit, hogy gyilkosságot és/vagy öngyilkosságot kövessenek el. Valahogy olyan hatással van rájuk az adott mű, hogy kihozza belőlük a rejtett agressziókat. Én ezzel ellentétben úgy gondolom, mint Billy a Sikolyban, vagyis ne a filmeket okoljuk, az nem csinál belőlünk pszichopatákat. (Csak kreatívabbá teszi őket ;) ) Az azonban tagadhatatlan tény, hogy a Zabhegyező nem egyszer felbukkan a pszichopaták könyvtárában, Mark David Chapman pedig, aki megölte John Lennont, egyenesen azt nyilatkozta, hogy a könyv miatt hajtotta végre őrült tettét, mert annyira azonosult a történet főszereplőjével, Holden Caulfielddel. A gyilkosságot megelőző este elhívott magához egy prostituáltat, és pontosan úgy viselkedett vele, mint Holden a regényben. Ronald Reagan merénylőjénél is találtak egy példányt belőle. Lássuk tehát, miről is szól a Zabhegyező, ami miatt ilyen kitüntetett figyelmet kap a gyilkosok körében.

Ez egy tipikusan olyan könyv, melynek nem igazán van története. Holden három napját mutatja be nekünk, és az első monológja által nyerhetünk betekintést egy roppant érdekes fiatalember személyiségébe. Holdent kicsapták az iskolából, ám nem igyekszik egyből haza a szüleihez, hanem kicsit vár a nagy találkozással, és mi ebben az időszakában ismerkedhetünk meg a világirodalom egyik legismertebb antihősével. New Yorkba ruccan ki, ahol alkohollal, ribikkel, stricikkel múlatja az időt, de közben találkozik a volt angoltanárával is. Ezekből a beszélgetésekből és Holden elbeszéléséből áll a könyv cselekménye.

Holden ugyanis korántsem nevezhető rokonszenves alaknak, sőt néhol igencsak szemét húzásai vannak, mégis valahol végtelenül szerethető és esendő. Talán James Deanhez lehetne hasonlítani a Haragban a világgal című filmjében. Egy csendes, magányos, kívülálló lázadó, aki nem csupán magától lett ilyen, hanem a világ, amiben él, tette ennyire cinikussá és kirekesztetté. Ugyanakkor nem szabad őt felmentenünk, mert Holden eléggé hajlamos felmenteni magát a tettei következményei alól, és igazság szerint mindenkit hibáztat, csak saját magát nem.

Salinger egy végtelenül elidegenedett, kilátástalan és értéktelen világot mutat meg nekünk művében, amiben a fiatalok nem találják a helyüket. Mindenki kiábrándult mindenből, Holden minden embert egy tetűnek tart. Azt vallja, hogy jobb senkivel sem beszélni, nem szabad megosztani másokkal a titkainkat, mert az már kapcsolatot és kiszolgáltatottságot eredményez. A könyv nagyon szókimondó, nagyon eredeti, cinikus és sötét. Alig 200 oldal, mégis nagyon nehezen emészthető, néhol csapongó és igencsak megterhelő a léleknek.

A regény fogadtatása sem nevezhető felhőtlennek. Nagyon sokan bírálták a vulgaritása miatt, még többen mondták, hogy a szex ábrázolása egyszerűen rettenetes a regényben, valamint az alkohol istenítését látták még bele. 20 éven át ez volt az egyik legcenzúrázottabb mű Amerikában, amit pontosan olyan értetlenség vett körül, mint a szerzőjét. Nem véletlen az sem, hogy egy ilyen kultstátusznak örvendő regényt miért nem filmesítettek meg soha. Salinger ugyanis utálta kiadni a műveit, azt vallotta, hogy a nyilvánosság az ő halála, és 1965 után nem is publikált semmit, 1980-tól kezdve interjút sem adott, hanem teljes elszigeteltségben élte az életét (kétméteres kerítést építtetett a háza köré) 2010-ben bekövetkezett haláláig. Még végakaratában is gondoskodott azonban arról, hogy Holden történetét ne filmesíthessék meg. Igazság szerint ezeket látva nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy Holden maga Salinger.

Nagy valószínűséggel a pszichopaták ezt a kívülállóságot szeretik annyira a regényben. Úgy vélik, hogy Holden karaktere őket testesíti meg, a meg nem értetteket, akik minden emberi lényben a rosszat, a szemetet látják. Igazság szerint tényleg van a történetben egy ilyen vonal, de a vége azért felvillant egy apró reménysugarat. Igen, amik előtte történnek, azok végtelenül kiábrándítóak, de minden embernek megvan a maga Holden-korszaka, amiből aztán sikeresen ki is mászik, kivéve, ha pszichopata az illető. Szerintem a Zabhegyező egy lenyűgöző, ugyanakkor nagyon lélekölő olvasmány, egészen az utolsó oldalig, ahol már tényleg ott van a jobb élet reménye, talán… Na de, akkor megint itt van a kérdés, most akkor melyik volt előbb, a mű vagy a pszichopata?

9/10