21 évvel ezelőtt Victor Salva rendező elkészített egy sima középkategóriás horrorfilmet, a Jeepers Creepers-t, amely magyar keresztségben az „Aki bújt, aki nem” címet kapta. A film az egekbe emelte Justin Long színész karrierjét, és ezzel párhuzamosan megteremtett egy ikonikus szörnyet, a köpönyeges-kalapos, misztikus Creepert. A sikeres első részt egy elfogadható második, majd egy borzalmas harmadik felvonás követte, amely (úgy nézett ki) örökre megpecsételte a franchise sorsát, ám tavaly felreppent a pletyka, hogy egy ifjú rendező rebootolni készül a szériát. Kisvártatva jöttek sorra a baljós hírek: a régi szereplők közül senki nem tér vissza még egy cameo erejéig sem, a Creepert az addig zseniálisan hozó Jonathan Breck is le lesz cserélve az újonc Jarreau Benjaminra, ráadásul a történet is kap egy afféle misztikus eredetszálat. Némi örömködésre adott okot, hogy az iszonyatosan trash, mégis eszméletlen látványos, ezáltal kisebb kultstátuszba került Iron Sky készítője, Timo Vuorensola kapta a dirigálási lehetőséget. A hangulatot és a képi világot bemutató előzetesek minősége láttán megadtuk a bizalmat. Kár volt.

Történetünk egy szerelmespár, Laine és Chase körül forog, akik egy isten háta mögötti horrorcosplay fesztiválra tartanak. Mivel Chase szentül hisz a Creeper legendájában, így örömmel fogadja a helyiektől, hogy valójában az nem csak mende-monda, hanem egy nyereményjáték fődíjaként el is látogathat a lény tanyájára. Örömébe hamar üröm vegyül, mikor a szörny birodalmába belépve a barátnőjét elrabolja szárnyas fejvadászunk, és ezzel kezdetét veszi a mészárlás.

A sztori alapjaiban véve nem egy kész katasztrófa, sőt, örültünk volna egy afféle eredettörténetnek. Azonban ez a vonal ki is merül a kezdőjelenetben, majd a Reborn áttér egy vallásos-szektás utódlási sztorira. Spoilerek nélkül legyen elég annyi, hogy bőven merít az Ómenből és a Rosemary gyermekéből. Ha már mindenképp a miszticizmust szerette volna erőltetni a kedves rendező, ihletforrásként javasolhatták volna az AZ, vagy a Pumpkinhead antagonistájának sztoriját... ehelyett kaptunk egy bugyuta, klisés és magyarázat nélküli katyvaszt. Ama törekvés, miszerint az eddigi Creeper-filmek csak egy streamingszolgáltató által kitalált, közönségnek szóló dokufranchise részei lettek volna, nem pedig valódi, évtizedes múltra visszatekintő és önálló történettel bíró alkotásokként léteznének, még nem lenne gond. A gond azzal kezdődik, hogy ennek az elmesélését olyan szinten nem sikerült megoldani, ami egyenesen botrányos. Értjük mi, hogy szakítani kell a trilógiával, ha már egyszer reboot, de nem kellene a kukába dobni, bocsánat, zárójelbe tenni mindhárom film történéseit, hogy aztán szépen lemásolják a kezdőjelenetben a lényeget.

Ha már kezdőjelenet (és ezzel térjünk rá a pozitívumokra): az egész bevezető egy remek utalás az első részben történtekre. Mind az idős szereplőpáros, mind a Creeper cselekvései remekül idézik vissza Darry és Trish kálváriáját, minden apró részletre figyelve. Választ kapunk olyan fontos, eddig be nem mutatott mozzanatokra, mint például megnézhetjük a Creeper 23 évente történő újjászületését, a portyázását és ő magát segítő teremtményeket, illetve ezúttal nem csak betekintést kapunk, hanem teljesen fel is fedezhetjük a viskója titkait. Parádés, ahogy Vuorensola bánik az idő elteltével: a lény szerszámai nem tündökölnek olyan fényesen, mint eddig, az egész épületét áthatja az elmúlás és rothadás, és még a „BITANG” autón meglátszik a 23 évnyi kihasználatlanság: széteszi a rozsda, nyikorog és még rondábban duruzsol, mint eleddig. Sajnálatos, hogy ennek ellenére pöccre beindul és pár perccel később ismét valódi „pompájában” tündököl.

Külön tetszettek azok a részek, amelyekben a Creepert magát és a horrorházat láthatjuk, akár kívül, akár belül. Hangulatos, ízig-vérig pofásan fényképezett jelenetsorok ezek, amelyekből árad a nyomasztó és borzongató hangulat, amelyek valóban a film erényeivé válnak. Ezeken sokat segít az helyenként ügyesen alkalmazott CGI (kiemelve a HELYENKÉNT szót); valóban impozáns screenshotokat lehet lőni egyes jelenetekből, amely bármely poszternek vagy könyvborítónak megállná a helyét. Annak ellenére írom ezt, hogy magán a lény maszkján és öltözékén konkrétan nevetni lehet. Nyoma sincs a Salva-filmekben látott kidolgozottságnak: a közelikben alkalmazott felvételeken a Creeper arca teljesen gumiszerű, száraznak hat, a fogazata felér egy Colgate-reklámmal, a kalapját mintha egy sima papírmaséból hajtogatták és Technokollal kenték volna össze. Mindezeket tetézi, hogy az őt alakító Jarreau Benjaminból teljesen hiányzik az a robosztusság, brutálisan finom, mégis erőteljes mozdulatsor vagy fejtartás, amit Breckben megszerettünk. Bármennyire is vackok az előző részek (is), mindegyikben pozitívumként szerepel az alakítása. Benjamin bármennyire is igyekezett, még messziről sem érhet Breck nyomába.

Nem csak a gonoszt alakító színésszel vannak ám gondok. A főszereplők, Imran Adams és Sydney Craven sem alakít kiemelkedőt, sőt! Borzalmas a játékuk, és nem lehet kifogásként említeni, hogy első nagyjátékfilmszerepükben debütáltak. Egyszerűen nem működik köztük a kémia. Hiába alakítanak szerelmespárt, minden mozzanatuk idegen, és ez betudható a pocsék forgatókönyvnek is: se egy kézfogás, sem intim pillanat vagy közös téma nincs közöttük; a motelszobás jelenet is inkább csak a horrorfanatikusoknak szól, kiszolgálva a klasszikus rémikonok iránt rajongókat, semmint a köztük lévő érzelmi kapocs mélyítéséről. Adams ripacskodása kibírhatatlan, míg Craven kisasszonynál legalább a nőiességére nem tudunk panaszkodni, minden másra igen.

A töltelékkaraktereket nem is említem, annyira szánalmas a kaszting és a szkript összessége. A fesztivál résztvevői természetesen csak kiszolgálják a zsáner főbb motívumait, így nem is akarom ekézni őket, elég legyen annyi, hogy a sztori szerint szinte mindenki a dél-amerikai kontinensen él, mégis brutális angol akcentusuk van. További gond, hogy a cosplaybuli egy teljesen felesleges történetszál, afféle fillerként funkcionál, amelynek feladata, hogy a fiatalokat eljuttassa a Creeper házához. Ha ezt a komplett szálat kivennénk a történetből, semmiféle csorba nem esne a sztorivonalon, mindez csupán ürügyként szolgál, hogy bevezessen egy „stábot” és kifigurázza a youtubertársadalmat, csaléteknak szánva és emelve a lény áldozatainak számát. Nem beszélve arról, hogy annyira suta, ügyetlen párbeszédek és cselekmények hangzanak el, mintha csak egy Ed Wood filmet forgatnának.

A legnagyobb ziccer viszont nem őket, hanem az egyik segítőt érinti. Innentől spoiler következik: magyarázza meg valaki, hogy ha egy több tíz km-re lévő, teljesen kihalt antikbolt tulaja úgy néz ki, mintha a Boszorkányokból lépett volna elő, mi a fenét keresne egy porfészek háta mögötti cosplayfesztiválon, hogy aztán kiderüljön, ő az egyik látomásbéli személy, aki egyben a Creeper segítője is? Értem én, hogy ki kell szolgálni a Stephen King fanatikusokat is, ezért kell a Hasznos holmik vagy az Évszázad viharának történeteire való utalás, de miért kell összemosni ezeket bármely szektás film klisés jeleneteivel? Illetve, ha már eredettörténet, akkor miért a Creeper utódlását akarják bemutatni? Megannyi bődületes kérdés, és egyikre sincs válasz.

Végére maradt a horrorokra jellemző vérontás, brutalitás. Hiába a rengeteg kikacsintás más kultfilmek felé (Péntek 13, Gyerekjáték, Kör, Rémálom az Elm utcában, Ollókezű Edward…), a parás helyszínek, a döbbenetesen hangulatosra sikerült szörnyház, a rothadó építmény az összes kegyetlenül megnyúzott, felfüggesztett, agonizáló holttesttel együtt, mégis csak tartaléklángon égnek: egyetlen kivégzést láthatunk, ami nincs elmismásolva, a többi erőtlen, semmit nem mutató, vérszegény próbálkozás, némelyiket még az iszonyatosan gagyi Temetőkapu is nevetve überelne.

A Jeepers Creepers: Reborn egy totális mellélövés. Kikukáztak vagy zárójelbe tettek mindent, ami kultikussá tette az alapfilmet: a szereplőket, a misztériumot, a hangulatot, a történetet. Kaptunk egy borzalmas színészi alakításokkal operáló, ötlettelen forgatókönyvvel és egy lelkes, de amatőr rendezővel alig két hét alatt elkészített „valamit”, amely egy nagyon szégyenletes próbálkozás volt egy (hibáival együtt is) kultikus franchise újraindítására. Hiába vannak jó pillanatai, ötletes mozzanatai és néhol tényleg (de tényleg!) pofásra sikeredett látványvilága, a Creeper újabb felvonása nem lett több, mint egy fantáziátlan, 80 percnyi elcseszettül szenvedős lelki kínzás, amely azt a benyomást kelti bennünk, hogy a forgatókönyv mögött állók nem nagyon gondolták át, mit szeretnének kezdeni a történettel, ezért összedobtak egy amatőr, logikátlan sztorit, amelyben még a slasherekre jellemző brutalitás is messze alulmúlja a várakozásainkat. A befejezés a Trónok harca Daenerys-szálára reflektál, egyben előrevetíti a folytatás lehetőségét, de azt nagyon nem várjuk.

Ja, és még a kultikus Jeepers Creepers dalt sem hallhattuk a régi formájában.

IMDb