Egy új vendégszerzőt köszönthetünk a CreepyShake csapatában. Norbi egy könyvkritikával mutatkozik be. Köszönjük az írást!

A John Cure írói álnév egy Győrffy-Kiss József nevű fiatalembert takar, akinek a Hontalan lelkek az első regénye. A mű eredetileg 2007-ben látott napvilágot, ám hozzám már a Mogul Kiadó gondozásában megjelent 2016-os javított, átdolgozott kiadás jutott el. Na most, ha hivatásos kritikus lennék (vagy mondjuk csak egy rosszindulatú kommenthuszár), akkor megjegyezném, hogy „ha ilyen a javított verzió, akkor mégis, milyen lehetett az eredeti?!” Tudniillik, még így is rengeteg kisebb-nagyobb helyesírási és fogalmazási hibát, elírást tartalmaz a könyv. Ezt én a szerkesztő/kiadó mulasztásának tudom be, ami nem feltétlenül az írót minősíti.

Nehezen szántam rá magam, hogy egyáltalán belekezdjek az olvasásba, mert túl vagyok már néhány csalódáson, és hát lássuk be: egy írói álnéven alkotó magyar horrorszerző nóném kiadó által megjelentetett regénye – ami ráadásul az első a sorban – nem sok jót ígér a Stephen King klasszikusokon edződött veterán olvasó számára. De mivel a páromtól kaptam ajándékba (és mert láttam, hogy több mint 21 ezer követője van az úriembernek a Facebookon), ezért adtam neki egy esélyt.

Aztán kb. 50 oldal után letettem és hozzá se nyúltam vagy másfél évig. Már itt látszott, hogy szenved az írás a szokásos gyermek betegségektől: papírmasé-klisé karakterek próbálnak úgy tenni, mintha csak King, Koontz vagy Gaiman lapjairól ugrottak volna át egy vendégszereplésre. A történet lassan vánszorog, a cselekmény meg néhol annyira következetlen, hogy az már zavaró. Aztán, amikor újra a kezembe vettem a könyvet, már semmilyen elvárást nem támasztottam vele szemben, ez pedig olyan felszabadító érzés volt, hogy már nem zavartak a logikátlanságok, a sehová sem vezető, végtelen fárasztó párbeszédek, meg úgy általában a tény, hogy ez bizony egy igencsak túlírt és terjengős mű. (De most komolyan, ki a fene kíváncsi arra, hogy fél oldalon keresztül a kocsmáros új poharakat vesz elő, vagy hogy a seriff tizenötödjére is meggyújtja a pipáját?! A történet meg nem halad.) Szemet hunytam ezek felett, így hamar a végére értem a sztorinak.

A történetről spoilermentesen csak annyit, hogy a 90-es évek végén járunk egy álmos amerikai kisvárosban, melynek nyugalmát egy brutális gyilkosság-sorozat dúlja fel. Hamar kiderül, hogy ennek köze van egy évtizedekkel korábban történt szörnyű eseményhez, amiről senki nem beszél a városban. Ismerős? Ha életedben elolvastál akár egy Stephen King regényt is, akkor biztosan. A King párhuzamot erősítik (a művet viszont gyengítik) a már említett tipikusan horrorregényes karakterek is. Ilyen a főhősnek szánt seízesebűze családapa, a – természetesen nyugdíj előtt álló – fröccsöntött seriff, a mindenlébenkanál FBI-ügynökök vagy az a rakás helyi alkoholista, akikről azonnal ordít, hogy csak azért lettek beleírva a történetbe, hogy szép sorban elhalálozzanak.

Joggal kérdezheted, hogy ha ilyen sok a negatívum, akkor miért olvastam el és miért ajánlom a könyvet. Azért, mert legalább ennyi pozitív meglepetést is tartogat az olvasmány – ha túllendülsz az első 80-100 oldalon. A regény közepe táján például rendesen beindul a cselekmény, és nagyjából 200 oldalon keresztül fenn is tudja tartani a figyelmet az író. Ebben a részben kapunk néhány ötletes hentelést, némi valódi feszültséget, és egy-két meglepően jól eltalált poént is (amikben amúgy nem bővelkedik az iromány). Itt mutatkozik meg az is, hogy ötletekből bizony nincs hiány, a John Cure álnéven alkotó fiatalembernek van fantáziája, csupán a stílusa kiforratlan még, meg persze nem ártana mögé egy profi stáb, jelesül egy figyelmes szerkesztő és/vagy egy komoly kiadó.

A legnagyobb pozitívum viszont az, hogy – leszámítva a döcögős kezdést – teljesen kikapcsolt a könyv. Jól szórakoztam az olvasása közben, valósággal faltam az oldalakat és kíváncsian vártam, hogy hova fut ki az egész. Mondjuk a végére elfogyott a lendület, amiért bizony nagy kár.

Összességében tehát kellemes kis olvasmány lehet a Hontalan lelkek, ha vevő vagy a kevésbé ismert szerzők munkáira – nyilván nem váltja meg a világot, de nem lehet annyival elintézni, hogy „gagyi”. Ha nem is bátran, de nyugodtan tehetnek vele egy próbát a misztikus történetek kedvelői, és azok is, akiket érdekel a kortárs hazai horrorirodalom. De leginkább azoknak merem ajánlani, akik még most ismerkednek a műfajjal és nem akarnak rögtön egy 800 oldalas, nehezen emészthető eposszal kezdeni.

A hozzám hasonló Stephen King fanatikusok viszont ennél azért magasabb színvonalhoz vannak szokva, ezért nekik nem ajánlom.

Nálam ez 5/10