El is érkeztünk rovatunk utolsó fejezetéhez, ami az idei év egyik legnagyobb meglepetése volt számomra.

Ju-on: Owari no hajimari
Ju-on: The Beginning of the End (2014)
Rendezte: Masayuki Ochiai

A legelső bejegyzésemben írtam, hogy egy érdekes folyamatot láthatunk a széria végignézése alatt. Ez pedig nem más, mint hogy a film szépen lassan kezdi megtalálni a hangját, még ha ehhez olyan rossz filmeket is ki kellett adni, mint a Black Ghost és White Ghost.

Az első hírek enyhén szólva megleptek az újabb filmről, továbbá a poszterek és az előzetes már egyre jobban felcsigázott, ám voltak fenntartásaim. Például nem értettem, hogyan akarnak előzményfilmet csinálni egy olyan szériába, amelynek epizódjai nagyon lazán illeszkednek egymáshoz. Ám a nézése közben rá kellett jönnöm, hogy a címmel ellentétben ez nem előzmény, és nem is folytatás, hanem egy reboot. Ennek tudatában már sokkal lelkesebb voltam, mert érdekelt, mégis hogyan akarják megváltoztatni az eredeti sztorit, de haladjunk csak szépen sorjában.

Főszereplőnk egy fiatal pedagógus, aki nagy örömére osztályfőnök lett, mivel az előző tanár hirtelen felmondott. Megismerkedik a diákjaival (egyébként ezeknél a jeleneteknél lehet látni, milyen fegyelmezettek arrafelé a gyerekek, nálunk ilyenről csak álmodik az ember), ám a napló átnézésekor talál egy fiút, aki már egy hete nem jár be. Természetesen megkérdezi az igazgatót, hogy mit tudnak a fiúról, de igazából senkit nem izgat a dolog, inkább őt kérik meg, hogy látogasson el a családhoz. A házban összefut a kissé elvarázsolt tekintetű anyjával, aki csak annyit mond főszereplőnknek, hogy az apja elvitte magával. A tanár persze nem éri be ennyivel, és elolvassa elődje feljegyzéseit, ám, mikor találkozni akar vele, közlik vele, hogy öngyilkos lett.

A történteknek, úgy néz ki, közük van egymáshoz, ugyanis főszereplőnk is érez furcsaságokat maga körül, a barátja pedig elhatározza, hogy utánajár a dolgoknak.

Ezzel párhuzamosan láthatunk négy iskoláslányt, akik bemerészkednek a házba, hiszen mindenki úgy tudja, szellemek vannak ott. Ezt követően természetesen szépen ráfáznak.

Így elmondva teljesen lecsupaszítottnak és érdektelennek tűnik, de amit kihoztak belőle, az messze felülmúlja az eddigi összes részt. A történet, bár nagyon egyszerűen indul, a rejtélyek felgöngyölítésével egyre jobban bonyolódik, amit, őszintén, a végén már nehezen tudtam értelmezni. Nagyon szép íve van a filmnek, de ugyan ez igaz a feszültségkeltésre is. Nem dobják be azonnal a szellemeket, hanem visszafogottan kapunk árnyakat, sőt legtöbbször a jól bevált láthatatlan erőt vetik be, ami igencsak meglepett, mert korábban ezt sosem alkalmazták.

A film tulajdonképpen szakít az előző részek ijesztgetési módszereivel, és helyette egy sokkal feszültebb, ám visszafogottabb eszközt használ. A szellemek legtöbbször csak egy pillanatra tűnnek fel, vagy pedig a háttérben húzódnak meg. A környezeti elemek rázkódása, a tejes dobozból kiömlő fekete folyadék pedig hoznak egy kis új ízt a filmbe. De persze a tisztelgés sem maradhat el. Több ismert jelenetet átemeltek, amit, ha lehet, most nem lőnék le, mert nem akarom elrontani az élményt. Arról nem is beszélve, hogy a rémisztések nagy része működik. Egy-két jelenetet leszámítva mindenhol érződik a nyomasztó hangulat, és a jump scare-eket is mellőzik, hál’ isten.

Maga a háttértörténet is gyökeresen megváltozott. Sokkal intelligensebb és tartalmasabb történetet kapunk, de sajnos ezzel együtt nehezen is értelmezhető. Bevallom, nekem még mindig nem állt össze a film vége, pedig kapunk információmorzsákat, összerakni azonban már nem egyszerű. Nagyon sok információval bíró mondat, illetve jelkép jelenik meg benne, amiket nem egyszerű értelmezni, éppen ezért ez kifejezetten az a fajta film, amit ki kell beszélni, más különben csak értetlenül nézel ki a fejedből. Ez egyébként annyira nem is meglepő, mivel a rendező legismertebb munkája, a Fertőzés szintén egy igencsak nehezen érthető film, bár azért azt hozzátenném, hogy a The Beginning of the End közel sem annyira túlbonyolított. De ami a legjobban tetszett, hogy itt a kisfiú, Toshio sokkal nagyobb szerephez jut, mint az előző filmekben, és végre nem nyávog.

Technikai oldalról a film príma. A fényképezés gyönyörű, valamint itt is észrevehető a nyitottság a trendek felé, ami az operatőri munkát illeti. Kicsit szabadon mozgó, remegős a kezelés, de a Ju-on: The Curse-szel ellentétben itt képes életszerűvé tenni a filmet. A film elején levő kézikamerás részről nem is beszélve. Zene terén sokkal jobb lett, bár legtöbbször egy dallam van, amit különböző hangszerekkel játszanak, de sokszor a zenei aláfestés kellően nyomasztó.

A színészekkel sincs gond, hozzák az elvárhatót. Ripacsokkal szerencsére nem találkozunk. Egyetlen nagy hibám a filmmel, az a finálé, amit szerintem jobbra is meg lehetett volna csinálni. Kissé kapkodós lett, valamint a fényáradat miatt nem jön át az atmoszféra. Persze fel lehet ezt fogni egyfajta merészségnek is, hiszen minden ember abban a tévhitben van, hogy fényes nappal nem érhet minket baj, de itt a félhomály sokat dobott volna a végeredményen.

Hát mit mondjak, alaposan megdolgoztatott a széria. A hullámzó minőség mondhatni eléggé megterhelte az ízlelőbimbóimat, éppen ezért azt javaslom, hogy aki még nem látott egy részt sem, az kezdje el ezzel, mert itt éri el a célját a film. Ez egyrészt dicséretes, mert fejlődik, ugyanakkor vicces, hogy az előző 9 (!) nekifutásnál (leszámítva az Átok 1-2-t) ez nem sikerült.

IMDb | mafab

(További részek a sorozatból: Ju-on Part 1, Ju-on Part 2, Ju-on Part 3, Ju-on Part 4 + Újabb előzetes a Ju-on: The Finalhoz)