1993-ban a Michael Crichton művét vászonra álmodó Steven Spielberg – mint előtte már oly sokszor – ismét zseniálisat alkotott. Remekül adaptálta az izgalmas történetet, amihez olyan látvány társult, amire akkoriban egyáltalán nem lehettek felkészülve a nézők, főleg nem a fiatalabb generáció tagja, amilyen akkoriban én is voltam. Emlékszem egy pénteki napon kora délután mentünk el az osztállyal megnézni a látványos újdonságot. Egykoron, mint a legtöbb kisfiú én is rajongtam a dínókért – a mai napig van egy T-rex-em, valahol ott bujkál egykori gyerekszobám árnyai közt, várva, hogy újra kiléphessen a fényre – és bár a film bemutatásakor már igencsak serdülő éveimet tapostam, mégis fellángolt a régi izgalom és a kíváncsiság, ami ezeket a hajdan kipusztult lényeket övezte. A terem elsötétült és megtörtént a varázslat. Csodálatos élmény volt. Futás a Gallimimusokkal, feszült konyhai bújócska a Velociraptorokkal és a fenséges Tyrannosaurus rex, ami a film végén bebizonyítja, hogy nem csak egy letűnt kor táplálékláncának tetején álló csúcsragadozó. Magával ragadó képsorok, felejthetetlen emlékek. Ezt adta nekem a film egykoron. És nem csak nekem. A nézők imádták a filmet, így hát az anyagi siker nem maradhatott el, ahogy a szakmai sem, a három Oscar-díj mellett számos elismerést begyűjtött a film, és ahogy ez általában – sajnos – törvényszerű beindult a hollywood-i nagyüzem. Egymást követték a Jurassic-filmek és egy – az aktuális darabbal együtt –, összesen hat mozifilmet számláló franchise-t építettek a dínók csontjaiból álló alapokra. ’93. Huszonkilenc év. Ennyi idő telt el. Én pedig felnőttem. Oly sokat változtam ezalatt az idő alatt. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy én csak a klasszikusnak számító első részt láttam az elmúlt közel három évtizedben. Ezt azért tartom fontosnak leszögezni, mert az alább olvasható ismertető is ennek a ténynek a tudatában kezelhető a helyén maximálisan…

Az emberi kapzsiság határtalan, ennek a kapzsiságnak köszönhető az is, hogy az egykor kihalt őshüllők napjainkra világszerte elterjedtek. A „békés” együttélés lehetőségét azonban beárnyékolja egy mesterségesen előidézett ökológiai katasztrófa sötét árnyéka, amely az egész emberiség pusztulását is eredményezheti. Az egyetlen reménysugarat Maisie Lockwood (Isabella Sermon) jelenti. A lány, akinek a génjeiben található az emberi faj megmentésének kulcsa. A Biosyn vállalat ezért további kutatások céljából elraboltatja a lányt nevelőszüleitől, Owen-től (Chris Pratt) és Claire-től (Bryce Dallas Howard). A pár a lány megmentésére indul, útjuk pedig egyenesen a vállalat zárt telepére vezet, ahol Maisie életén kívül a sajátjuk is veszélybe kerül…

Colin Trevorrow, amerikai rendező, a 2015-ben bemutatott Jurassic World után tért vissza a szériához és látszik rajta, hogy igyekszik az „új trilógiát” kellőképpen lekerekíteni és lezárni, sőt egyfajta keretet is szolgáltat a ’93-as klasszikussal együtt. A rendezés tisztességes iparos munka, a történet – ha hajlandóak vagyunk az olykor kínosnak érződő politikai mondanivaló figyelmen kívül hagyására – betölti a funkcióját, a látvány pedig… A LÁTVÁNY miatt ajánlom a filmet. A forgalmazónak – az UIP-Duna Filmnek – köszönhetően 3D IMAX vetítésen láttam a filmet és ez jelentősen hozzáadott a filmélményhez. Igazi varázslat volt. Öröm volt így látni az őshüllőket. A látvány önmagában is elvinné a hátán a filmet, de nagyon örültem annak, hogy ezúttal olyan karakterek is visszatértek, mint Allan Grant (Sam Neill) és Ellie Sattler (Laura Dern). Neill és Dern játéka véleményem szerint magasan kiemelkedik a színészgárdából. Szerepeltetésük jó alkotói döntésnek bizonyult.

A Jurassic World Dominion története – némi előzetes felkészülés után – abszolút érthető volt, annak ellenére is, hogy a legtöbb filmet eddig nem sikerült pótolnom. Egy rendkívül látványos és szórakoztató filmet láthattam, azonban fontos hozzátennem, hogy nem is vállalt mást. Ez egy látványfilm, egy igazi popcorn mozi. Így is kell kezelni. Ajánlom-e? Igen, ha ilyen élményre vágyunk. Véleményem szerint azonban nem én vagyok ennek a filmnek a célközönsége és még csak nem is a 20-as vagy éppen a 30-as korosztály. Akik látták a ’93-as filmet valami nagyon – NAGYON – hasonlót fognak kapni ezúttal is. Akik viszont nem azoknak annyit jelent majd, mint nekem tiniként harminc évvel ezelőtt. Ez tipikusan egy családi mozi, ahol a még dínó rajongó gyermek rácsodálkozhat a filmes világra. Ez nekik szól. Arról az élményről, ami majd velük is ott marad. A szülők kicsit lazíthatnak a közel két és fél órás játékidőben és kellemesen ringatózhatnak a nosztalgia hullámain, a gyerekek pedig átélhetik a varázslatot, és ez a legfontosabb.

IMDb | mafab