Carl Mørckt reggeli szunyókálásában zavarja meg a Bornholm szigetéről érkező telefonhívás. Kollégája egy tizenhét éves ügy részleteit kívánja megosztani vele. Mørck hallani sem akar az új feladatról, amit rá akarnak sózni, s rövid úton le is rázza a kéretlen hívót. Ám csak pár óra telik el, s egy abszolút váratlan fordulat úgy feldühíti Carl önfejű asszisztensét, Rosét, hogy nincs mit tenni: az ügyosztály akcióba lép. A távoli dán szigeten több mint másfél évtizede eltűnt egy életvidám, fiatal nő, akit azután egy fán lógva találtak meg. A nyomozás szálai egy furcsa, napimádó szektához vezetnek. Mørcknek és segítőinek Rosénak, Assadnak és az újonc Gordonnak egy egész gyilkosságsorozatot kell felderíteniük, miközben egy ördögi manipulátor mindent megtesz, hogy eltakarítsa őket az útból.
Amikor egy ilyen hosszú regényfolyamról van szó, ugyanazokkal a szereplőkkel, akkor mindig aggódni szoktam, hogy meddig tudja az író azt az élményt adni nekem, ami miatt megszerettem az adott történetet, karaktereket. A Q ügyosztály esetében is volt egy félelmem, főleg amiatt, hogy az előző részt nem szerettem annyira és kicsit csalódás volt nekem. Mindenesetre elszánt leányzó vagyok, így nem engedtem a sötét gondolataimnak és belekezdtem a Határtalanulba. Hála Istennek, ezúttal egyáltalán nem kellett csalódnom.
Kezdjük azzal, hogy ez egy nagyon izgalmas és érdekes történet. Kellően beteg is, sőt! Jussi Adler-Olsen ismét elővette a sötétebbik énjét és bizony borzalmas bűnügyet prezentált nekünk. Ráadásul nagyon durva felütéssel vezeti be az egészet. Innentől kezdve pedig garantált, hogy érdekelni kezd minket is az eset. Nem csak a kíváncsiság, hanem a bűntudat is hajt előre. Az egész történetet áthatja a misztikum és érezzük a felszín alatt megbúvó fortyogó indulatokat is. A napimádó szekta bemutatása kifejezetten erősre sikerült, bár tudjuk, hogy a szektás történetek fekszenek az írónak. Nagyon tudja, hogyan kell prezentálnia és milyen mélységeiben kell bemutatnia egy ilyen csoportot. Pirjo karaktere külön figyelmet érdemel.
Természetesen nagyon fontosak az alapkarakterek is. Carl, Assad és Rose magánéletéről, motivációjáról, jelleméről egyre többet és többet tudunk meg. Ebben a részben leginkább Rose lesz az, aki középpontba kerül és én ennek nagyon örülök. Egyáltalán nem egy sablonos női karakter. Amiket meg megtudunk róla az egészen elképesztő. Nagyon jó, hogy nem egy mellékkarakter a regényben, hanem Assad és Carl igazi társa. Tökéletesen egyenértékű szereplők, akiket összeköt az igazság utáni megszállott kutatás.
A nyomozás tehát izgalmas volt, a karakterek is érdekesek voltak. Carl és Assad mellékszála még mindig nincs kibontva, ami azért kezd kissé bosszantani már, de kárpótolt az, amit Rose-ról megtudtam. Lassan építkezett az író, de tényleg minden szálra kitért és gondosan, logikusan és következetesen építette fel a történetet. Izgalmakban és érzelmi hullámokban sem szenvedtünk hiányt. Az idővel való játék és versenyfutás is nagyon jó volt. Én tényleg nagyon élveztem ezt a részt, gyorsan haladtam vele annak ellenére is, hogy egy-két mellékvonal nem volt annyira acélos. Ám hamar túl lehetett ezeken lendülni és el is felejtettük azoknak a hiányosságait. Már bele is vetettem magam a következő kötetbe.
Pontszámom: 8/10