Talán nem hangzik túlzásnak az a kijelentés, hogy korunkra a zombi lett az egyik legtöbbet használt, és leginkább unásig ismételt horror teremtmény a filmvásznon. Ennek okai nem feltétlen az ötlettelenségben rejlenek, hanem modern korunk társadalmi problémái is jól összeegyeztethetőek a zombi mítosszal, de akárhogy is nézzük, ez a fellángolt őrület az élőhalottak iránt az évek során rengeteg igényes, emlékezetes, és kevésbé színvonalas, vagy egyenesen felejthető produkciókat is egyaránt kitermelt. Törvényszerűen a komolyabb horrorok mellett, a vígjátéki vonal is gyakran foglalkozott a zombikkal, és ennek a témának a kifigurázásával, és ezen a fronton is született jó pár emlékezetes darab a nyugati filmes világban. Ezt azért is érdemes kihangsúlyozni, mert Ázsiában is készülnek azért jó számmal az ilyen jellegű filmek, de többségük nem válik annyira ismertté nálunk, mint az Amerikában, vagy az európai országokban készült társaik. Pedig ezek a kevésbé ismert gyöngyszemek is érdemesek a figyelemre, és eléggé érdekes alternatívát is nyújthatnak a nyugati szellemiségű zombifilmek mellett, már csak azért is, mert mostanra a zombis horrorok között is csak elvétve találunk bármilyen újszerű, vagy egyedi vízióval rendelkező produkciót. 2017-ben el is készült japánban egy olyan zombis horror-vígjáték, ami ezen lehetőségeivel, és a kreatív ötletek alkalmazásával maximálisan élt is.

Egy kisebb filmes csapat egy alacsony költségvetésű zombi horrort forgat egy elhagyatott, második világháborús létesítményben. A film rendezője, Higurashi (Takayuki Hamatsu) egy minden tekintetben tökéletes filmet szeretne elkészíteni, és ennek érdekében a legelkötelezettebben, és a legmaximalistábban áll hozzá a projekthez, nem kímélve a saját színészeit sem. Ám a dolgok váratlan fordulatot vesznek, amikor néhány baljós előjel után valódi zombik jelennek meg a helyszínen, és a stábtagokra támadnak. Higurashi viszont nem csügged, nem esik kétségbe, és ezt a váratlanul bizarr helyzetet is igyekszik saját maga, és a filmje javára fordítani.

Sok mindent el lehet mondani a One Cut of the Dead-ről, ám azt semmiképp sem, hogy szokványos lenne. Az alapötlet persze eléggé sablonosnak hat, ám ez tényleg csak az alap, ennél sokkal többről van itt szó, ám hogy ha ennél többet árulnék el a filmről, azzal jelentősen rontanám annak élvezeti faktorát, és így el is venném tőle legnagyobb erényét. Ebből fakadóan viszont iszonyúan nehéz is róla spoilermentesen beszélni, de nem is áll szándékomban még csak utalás szintjén sem fellebbenteni a fátylat semmiről. És bár a marketing is jobbára igyekszik minél kevesebbet elárulni, az előzeteseket, és egyéb ízelítőket ajánlatosabb elkerülni, és egyből magával a filmmel kezdeni. Ami kezdetben nem lesz egy könnyű vállalkozás, mert aki ilyen csekély információk birtokában kezd neki a filmnek, az hamar fel is adhatja, ami valljuk be, valamennyire még érthető is lehet. Mert a film igazából nem szórakozik, egyből belevágunk a dolgok közepébe, a felvezetés minimális, és máris jönnek a zombik és az eszetlen vérengzés. Az események pedig pörögnek is, folyamatosan történik valami, egymást váltják az akciók és a hentelések, tehát unatkozni azt nem lehet. Ellenben viszont van két komponens, ami már jobban próbára teszi a nézők türelmét. Az egyik az a nagyon tipikus japán stílus és filmnyelv, ami nekünk nyugati nézők számára nem minden esetben emészthető, és itt még külön rá is játszanak erre. A másik pedig az az eszméletlen gagyiság, amivel prezentálva vannak a jelenetek. A színészek néha fájdalmasan túljátsszák a szerepüket, eszeveszettek módjára tombolnak, és sikongatnak, valamint a trükkök is, annak ellenére, hogy néha egész pofásak, de máskor meg arcpirítóan látszik, hogy mennyire mű az egész. Az operatőri munka sincs mindig a helyzet magaslatán. Nem szépítve, olyan az egész, mint amikor pár lelkes középsulis amatőr filmes összefog, hogy leforgassanak egy null költségvetésű zombi-horrort, annak minden kiforratlanságával és ügyetlenkedésével. Ami viszont ennek a szekvenciának a javára írható, hogy minden ilyen kínos helyzetből viccet csinál, és ezeket az olcsóságokat és gagyiságokat a humorfaktor javára fordítja. És ez működik is, a film ezen eseményei alatt többször is őszintén tudunk sikítva röhögni, még ha néha csak a fárasztó mivoltja miatt is. Továbbá, ami még jelentős technikai bravúrnak számít, hogy a film első fél órája végig egy snittben van felvéve. Persze tudjuk, hogy manapság, hogy működnek az ilyen egy snittes megoldások, ám itt tényleg arra kell következtetnünk, hogy ezt a félórányi őrültséget sikerült egy snittben rögzíteni, és ha ehhez hozzá vesszük azt a sok eszementséget, és szerencsétlenkedést, ez azért tényleg remek teljesítmény a készítőktől.

Eddig úgy tűnhet, hogy a One Cut of the Dead egy eléggé olcsó és hulladék film, ám erről szó sincs. Az előbb felsorolt negatívumok és agyrohasztó elemek, tényleg csak a film első fél óráját teszik ki. Ez az igazi próbatétel, ez az első fél óra az, ahol a nézőnek hatalmas elszántságra és kitartásra van szüksége, mert ezután következik egy stílus, valamint szemléletváltás, és az egész film átalakul. Ettől a ponttól már semmi sem lesz ugyan az, mint eddig, és ez alatt nem csak azt kell érteni, hogy a film sokkal nézhetőbbé és élvezetesebbé válik az első fél órához képest. Egy teljesen új nézőpontot kapunk, aminek tükrében az eddig látott eszement állatságok is jobban érthetőek lesznek, és ekkor lép be csak a képbe a film igazi, lényegi tartalma. És ez az a pont, ahol az előzetes nézői elvárások miatt fontos leszögezni, hogy a One Cut of the Dead egyáltalán nem egy ijesztő, vagy félelmetes film, de még csak kicsit sem hasonlít az átlag zombis filmekhez. A film műfaji megjelölése horror-vígjáték, de ebből az összetevőből a horror eléggé minimális, és inkább a vígjáték, valamint a paródia zsáner az, ami előtérben van. És ezen a téren a film maximálisan jól teljesít. Már az első fél órán is sokat lehet nevetni, igaz, néha kínunkban, de utána válik csak igazán viccessé és szórakoztatóvá a film. A poénok végig ütnek, egyáltalán nem erőltetettek, és még át is érezhetőek valamennyire. Itt mutatkozik meg csak igazán a készítők kreativitása is, hiszen olyan egyedi módon csavarták meg a történetet, és olyan helyzetkomikumi elemeket sorakoztatnak fel, amikhez foghatóval ritkán találkozunk a zsáneren belül. Viszont azt tényleg észben kell tartani, hogy itt nem az ijesztgetésen, nem a vérengzéseken, és főleg nem a zombikon van a hangsúly. Ez egy teljesen szórakoztató kis horror-komédia, ami még akár szatíraként is jól funkcionálhat. Ám a zombifilmek kifigurázása mellett sokkal inkább szól a filmkészítés szeretetéről, és az azzal járó munka nehézségeiről, és élvezeteiről. Ez a produkció tényleg az igazi filmrajongóknak szól, akik belülről szeretik vizsgálni a folyamatot, és esetleg ők is szeretnének filmkészítéssel foglalkozni. Nekik kifejezetten átérezhető lesz a One Cut of the Dead, és számukra fog a legnagyobb élvezeti értékkel is bírni, de az átlag filmnézőknek is egy kellemes kikapcsolódást tud nyújtani.

A One Cut of the Dead elsőre tényleg egy nehezen értelmezhető és befogadható film, de megérdemli, hogy mindenki adjon neki egy esélyt, és próbálja leküzdeni az ellenérzéseit. Bízzatok a felfedezés szellemében, és bármennyire is borzasztó lesz a film első fél órája, legyetek erősek, mert utána egy igazán egyedi és felettébb szórakoztató filmélménnyel lehettek gazdagabbak.

7/10

IMDb | mafab