A slasher műfajának klasszikusait szinte mindenki ismeri. Michael, Freddy és Jason – hogy csak a legnagyobbakat említsem – kétségkívül rengeteg kellemes, borzongató percet szereztek a horrorfilmek szerelmeseinek. A szubzsáner sajnos azonban kultikus ikonjai mellett rengeteg „B”, „C” és „ZS” kategóriás antagonistát is kitermelt, akik középszerű vagy még rosszabb minőségű produktumokban igyekeztek felnőni neves elődeikhez. Mint az több piaci szegmensben is jól nyomon követhető, a filmiparban is a mennyiség lett a minőség veszte. A századik baltás gyilkos, a n+1-dik final girl, még egy ikonikusnak szánt maszk… még egy unalmas Scream-film. A sormintát sajnos szinte a végtelenségig lehetne folytatni. Ezért is tűnt érdekesnek a svéd Karusell, hiszen északi barátaink nem gyártják futószalagon a hasonló filmeket. Nekem alapból a két folytatást is megélt, igazán kellemesre sikerült norvég alkotás, a Fritt Vilt jutott eszembe a műfaji filmek közül. Ennek köszönhetően pedig egy hasonlóan üdítő és szórakoztató film képe derengett fel lelki szemeim előtt, hogy aztán a másfél órás játékidő leteltével szembesüljek azzal, hogy az imént említett 2006-os film minden tekintetben jobb, mint jelen cikkem tárgya, valamint azzal is, hogy az elmúlt közel húsz évben a skandináv slasher műfajnak nem hogy fejlődnie nem sikerült, de bizonyos pontokon még el is tudott korcsosulni.

Egy fiatalokból álló társaság meghívót kap egy privát látogatásra a Liseberg vidámparkba, Halloween éjszakájára. A társaság kezdetben jól szórakozik, azonban feltűnik egy ismeretlen, maszkot viselő alak, aki egyenként akarja levadászni őket. A csapatból azonban senki sem ártatlan, hiszen egy lány halálért kell felelniük…

A fenti történeti összefoglalóból is jól látható, hogy tinihorrorral állunk szemben, azonban ez nem is lenne baj, az viszont igen, hogy a tucatfilmek szürkeségéből ezt darabot gyakorlatilag semmi nem képes kiemelni. A színészi játék a tolerálható kategóriát képviseli – ezért rendhagyó módon inkább eltekintek még a gárda neveinek említésétől is –, a történet gyakorlatilag alibi arra, hogy elkölthessék a projektre szánt anyagi erőforrásokat, a műfajra jellemző ötletes és ikonikus kivégzések pedig egyáltalán nem történnek meg – leszámítva talán az első gyilkosságot, ami kellemesen frissre sikerült. Simon Sandquist direktori munkája pedig fájóan középszerű. A felsoroltakra pedig nincs és nem is lehet mentsége az alkotóknak. Talán egy szóval lehet jellemezni a produkciót, ez a szó pedig nem más, mint a kiábrándító. Mélységesen és fájdalmasan az.

A Karusell ugyan felvonultatja a tinihorrorra jellemző karaktereket (menő keményfiú, hős szerelmes, final girl) és még a gyilkosát is képes egy kreatívnak tekinthető babamaszk mögé bújtatni azonban ez iszonyatosan kevés. A legnagyobb baj azonban az, hogy a film gyakorlatilag – a játékidő múlásával – folyamatosan veszíti el identitását. A kezdetben még nyomokban skandináv jellegzetességeket is magán viselő mozi egyre inkább torzul el és válik egy amerikai film utánzatává – ez konkrét beállításokban és jelenetekben is tetten érhető. A kérdés csak az: miért? Valóban ennyi tellett? Valóban elég ennyi? Erre van igény? A válaszokat gyakorlatilag a trailer megtekintése után is leszűrheti mindenki.

Ajánlható-e a Karusell a fentiek ellenére bárkinek is? Igen. Tizenéveseknek. Első randifilmnek. Olyannak ahol a fiú szemrebbenés nélkül nézi végig a durvának szánt jeleneteket – hiszen bármelyik videómegosztó oldalon láthatott már ezektől sokkolóbb felvételeket is. Olyannak, ahol a lány megrémül a kiserkenő vér puszta látványától vagy éppen az árnyak mozgásától is. Nekik ajánlható, hiszen a cél nem maga a film, sokkal inkább az együtt töltött idő öröme. Mások nem veszítenek semmit azzal, ha elkerülik. Ez a körhinta csak gyerekeknek szól, mert ők nem veszik észre a színesre pingált játékok üres kongását, a tartószerkezeteket emésztő rozsda vöröses árnyalatait, a gépkezelő életunt, kifejezéstelen arcát. Ez nekik szól, élvezzék, amíg tehetik. Az idősebbeknek más izgalmakat kell keresniük…

IMDb