A legtöbb found footage film pont a hitelesség terén hasal el, és ez az oka annak, hogy nem tartom igényes műfajnak, ugyanis nélkülöz minden filmes eszközt, mindenféle színészi teljesítményt, rendezést, és erre még jönnek a logikátlanságok, a hiteltelenségek és az ócska marketing. Még szerencse, hogy egyesek másképp gondolják, és a műfajon belül próbálnak valami hihetőt, valami életszerűt bemutatni. Nemrég a Megan is Missingnél olvashattatok hiteles történetvezetésről és eseményekről, most viszont két korábbi művet mutatok be. Az alábbi két film, bár nem tökéletes, mégsem lehet mellettük szó nélkül elmenni.

Noroi (2005)
Rendezte: Kôji Shiraishi

A rendező a horror világában nagyon is ismert. A Carved című, könnyen elfeledhető horrort is ő dirigálta le, de élete „csúcspontja” a Grotesque, ami toronymagasan a legelvetemültebb a torture porn műfajában, ezzel nem kevés undergroundhorror-néző figyelmét és felháborodását keltette, de hát a botrány is egyfajta siker.

Mint az sejthető, jelen filmünkben inkább a paranormális eseményekre fókuszált, amiről egy paranormális jelenségekkel foglalkozó férfi készít dokumentumfilmet. Az áldokumentumfilm itt szó szerint értendő, ugyanis egy megvágott, narrációval ellátott filmet kapunk, amiben egy titokzatos nő után kutatnak a stáb tagjai. A nő múltja ugyanis rejtélyes, ráadásul úgy néz ki, valamilyen kapcsolatban van néhány különös jelenséggel, amiket egy család érzékelt otthonában. Eközben még egy kislány is furcsa dolgokat lát maga előtt, és úgy néz ki, ért a telepátiához is. A film a hitelességét megerősítve nem csak a dokumentumfilm anyagával dolgozik. Kapunk híradásokat, amatőr felvételeket, paranormális műsorokat, amik tényleg nagyon életszerűvé teszik, ugyanis, aki ismeri a japán tévéműsorokat, az tudja, hogy a szigetországban vagy egy tucat olyan műsor van, ahol természetfeletti eseményekről számolnak be, illetve videókat mutatnak. Külön tetszett, hogy míg a fő történetszálban használt kamera felvételei szép képet adnak, addig a többi között van, amelyik kifejezetten rossz minőségű, mind hangban, mind képben, vagy pedig érződik, hogy egy VHS szalagra vették fel: a kép néha kiég, és hullámzik a széle. Ezek nagyon jó megoldások, arról nem is beszélve, hogy maga a történet kifejezetten jól felépített. Kezdetben egy-két fura eset történik, aztán, ahogy halad előre a film, egyre bizarrabb és hátborzongatóbb dolgok történnek.

Ezenkívül a hossza is rendkívüli, ugyanis 2 órás, ami elsőre baljós érzést kelt, de aztán rájövünk arra, hogy ez a hosszúság kell a történetnek. Elvégre egy valódi dokumentumfilm nem 70 perces, hanem hosszabb.

Igazából két nagy problémám volt az egész filmmel: az egyik a kamerázás. Tudom, unalmas hogy mindenki ezzel a problémával jön, és igaz, itt nem viszik túlzásba… Eleinte. A végén ugyanis, ami történik ott, a fejemet fogtam. Nagyon nem kellett volna az a jelenet, mert az egész jól felépített hangulat a kukába megy. A másik pedig egy megszállott paranoiás szereplő, aki alufóliába tekerve beszél mindenfélét. Na ő az, aki még az előző problémánál is jobban lehúzza a filmet. Ripacskodó játékával kiöl minden feszültséget a jelenetekből, amikben szerepel. Bár a végén kulcsszerephez jut, ez nem menti fel a szörnyű színészi játék alól.

De mindezek ellenére a film jól meg van rendezve. Kellően feszült és félelmetes. Bátran ajánlom az ázsiai horror rajongóinak és a found footage filmek rajongóinak is.

6/10

IMDb | mafab

The Poughkeepsie Tapes
A Poughkeepsie-szalagok (2007)
Rendezte: John Eric Dowle

Az előzőhöz képest itt nem természetfeletti események sorozatát kapjuk, hanem valami sokkal rémisztőbbet: egy sorozatgyilkos felvételeit. A filmben egy kétezres évek elején készült dokumentumfilmet láthatunk, akik egy Poughkeepsie-i sorozatgyilkos házában fellelt VHS kazettákat mutatja be. Minden lényeges információ benne van ezekben a felvételekben. Hogyan kezdte el gyilkolást, és hogyan vált egyre vakmerőbbé, egyre kegyetlenebbé. A filmben konkrét eseményeket nem láthatunk, szóval azt nem kell végig néznünk, ahogy feldarabolja az áldozatait, ugyanis ez egy tényfeltáró dokumentumfilm, pontosan úgy előadva, ahogy az egy ilyen műsorban szokás. Természetesen az áldozatok hozzátartozóival is készülnek interjúk, akik valami elképesztő hitelességgel adják elő a szerepüket. A felvételekről nem is beszélve. Ugyanis a gyilkos a kilencvenes években hajtotta végre tetteit, amiket aztán rongyosra nézett, így természetes, hogy a felvételek minősége hullámzik, elszíneződik, ugrál. Hihetetlen hangulatteremtő, és ami a legszörnyűbb, az az, hogy mindegyik megtörténhet bárhol és bárkivel. A kislány elrablása fényes nappal szerintem egy családanyát sokkolna. De ezt felülmúlja az a jelenet, amikor egy fiatal pár házába tör be, majd elbújik, és a megfelelő pillanatban rájuk támad.

Viszont, bárhogy is dicsérem, nem tökéletes. Egyrészt, van egy amolyan „kamugyilkos", akivel a nézőt megpróbálják beetetni, de ez nagyon esetlenül sikerült, ráadásul az esetet úgy állítják be, mintha erről mindenki hallott volna. A másik pedig a felvételek. Értem, hogy meg akarták teremteni a VHS hangulatot, de egy ponton túl már eltúlozták a képhibákat. Túlságosan is ugrál a kép, még akkor is, ha a kamera egyenesben van tartva. Persze vannak jelenetek, ahol ez tökéletes hangulatfokozó, de néhol érezni, hogy ez egy utólag megbabrált felvétel, mintha mikrohullámú sütővel vették volna fel.

Ettől függetlenül a film alatt olyan rossz érzés fogott el, hogy muszáj volt utána megnéznem egy Family Guy-epizódot, mert a képsorok az agyba belerögzülnek. Az igazi kegyetlen valóságot látjuk vissza, ami szinte már gyomorforgató, ráadásul a végén van egy akkora csattanó, hogy ez a megjelenés idején sok embert mellkason vághatott. Gyenge lelkületű embereknek nem ajánlott, de ha mégis kíváncsiak vagytok rá, javaslom, hogy ne egyedül nézzétek.

A rendező egyébként szintén ismert, neki „köszönhetjük” a teljesen felesleges Karantént, és az idén ő hozta el az As Above, So Below, szintén found footage horrort.

8/10

IMDb | mafab