Kétség sem fér hozzá, hogy Steven Spielberg ’75-ös Cápája elindította a vízben lévő állatoktól való félelmet a filmiparban, és ennek jeles példája mostani alanyunk is. A gyilkos krokodil le sem tagadhatja, honnan kölcsönöz (magyarul lop) alapanyagot: az 1980-as, mérsékelt sikerű Alligátor után az olasz rendező, Fabrizio De Angelis is kivett egy kis részt a rémpalettáról, és vegyítve az említett két film legfontosabb elemeit, megírta és leforgatta a saját elképzelését.

A történet szerint egy trópusi mocsárba pár fiatal tudóspalánta érkezik, mivel nagy mértékű radioaktív szennyezést észleltek a vízben vett mintákon. Megtalálják a forrását, amely számtalan sugárfertőzött anyagot tartalmazó hordókból származik. A tartályok tartalma a szivárgások miatt egy krokodil bélflórájába bejutva egy hatalmas, 15-20 méteres állatot eredményez, melynek termeténél csak farkaséhsége lesz nagyobb. Az egyre gyülekező holttestek száma miatt egy helyi vadász és a tudóscsoport felkerekedik, hogy leszámoljanak a kicsit sem anorexiás hüllővel.

Legyen dióhéjban ennyi elég, mert a film közben bejön még pár mellékszál, amik ugyan nem sok vizet zavarnak, csupán a történet egyszerűségét és a halottak számát növelik. A színészek között éppúgy találunk ismertebbeket, (pl. Anthony Crenna, aki a Masszában és a Predator 2-ben is felbukkan, és egyébként a nagy „Rambo-Trautman ezredes” Richard Crenna fia, vagy a Joe-t alakító Ennio Girolami, aki Argento Tenebre-jében kapott egy kisebb szerepet), mint elsőfilmes kezdőket is (John Harper), mégis egyikük sem ripacskodik olyan szinten, mint a bírót alakító Van Johnson, akit egyetlen mondata után a 90 perces játékidő végéig ütnénk.

A vizuális megvalósításra összeségében nincs panasz, a mocsárvidék sokszínűsége remekül köszön vissza a képernyőn, gumiszörnyünk kinézete kellően félelmetesre lett alkotva, az általa hagyott torzók rendkívül szépre sikerültek, és a gyilkolásoknál is van piros festék bőven. Mivel az eredeti VHS-verzióhoz nem tudtam hozzájutni, így a felújított DVD-változatot tekintettem meg, így ebben nagyszerű munkát végeztek a készítők. A Killer Crocodile megtekintése közben azonban nem állja meg az ember, hogy észre ne vegye, a film mennyire pofátlan módon hajaz Spielberg klasszikusára: szinte ugyanazt a történet kapjuk meg, persze némileg módosítva.

Az egyes karakterek és a film cselekményei, fordulatai is dettó ugyanazok: kezdve a kötelező vadász karakterrel, a krokodil elhalálozásán keresztül a mocsárban rekedő hajó sérüléseivel, mint a Cápában. Ráadásul néhány szegmens jópárszor ismétlődik is (ami a második részben kimondottan zavaróvá válik), gondolok itt a krokodil szemszögében felvett jelenetekre. Örvendetes és egyben szomorú az a tény, hogy a film zenéjét a Cannibal Holocaustot is jegyző Riz Ortolani szerezte. A zseniális mester nemhogy egyedi taktusokat komponált volna a filmhez, hanem szinte egy-az-egyben, némi változtatással ütemről ütemre a Cápa dallamait koppintotta le. Furcsa, vagyis éppenséggel nem meglepő, hogy ezek a muzsikák néhány esetben nagyon nem illenek bele a környezetükbe, és erre legyen itt egy konkrét példa: az éjszaka sötétjében a kroki megtámadja főhőseink hajóját, és a léket kapó járműben a szereplők halk suttogása alatt diadalmas, sürgető dallamokat hallhatunk. Eléggé zavaró egy olyan filmnél, ahol a feszültségkeltésen lenne a hangsúly; az a pár perc hatásosabb lett volna zenei aláfestés nélkül.

Pár negatívum a szörnyünkről is hadd szerepeljen: bár a kinézetére nem lehet panasz, a megjelenítésére annál inkább. A krokodil mérete és viselkedése a film során összevissza, vágásról-vágásra változik, egyszer egy kb. 6-7 méteres állatot mutatnak, majd pár pillanattal később megnő 25 méteresre. Az állkapcsai közé lazán befér egy átlagos felnőtt teste, a farka ellenben néhány jelenetben a másfél métert sem érheti el. A kinézete is inkább hajaz egy alligátoréra, de mivel egy mutáns állatról beszélünk, fene tudja, miféle hibriddé változott. A mozgása is eléggé kiszámíthatatlan, az egyik pillanatban épp zsákmánnyal a szájában távozik el, de a következőben már egy mólón rekedt ember lábát csócsálja. Arról nem beszélve, hogy a valóságban egy kiadós lakmározást követően a krokodilusok napokra elvonulnak emészteni… de ugye ez miért is lenne meglepő, mikor a filmek 99%-a ignorálja a realitást. Mindenesetre Flash örülne egy ilyen gyors házikedvencnek. :D

Mindezen negatívumok ellenére a film abszolút élvezhető, az akkoriban divatos kliséket (gyerekeket nem bántunk, a kötelező meztelenkedés, illetve a néger szereplő hal meg először) leszámítva egy kellemes szörnyes horrort kapunk. Ha elvonatkoztatjuk magunkat a nyúlás tényétől, még tetszeni is fog.

Mivel De Angelis egyből két résznyi anyagot írt meg, így ezt és a folytatást is egyszerre forgatták a Dominikai Köztársaság egyik mocsaras területén. Látszik is, a második rész még pofátlanabbul nyúlja az uszonyos barátunk történetét. De erről majd később.

10/4

IMDb | mafab