Hoppancs újra velünk, köszönjük ezt az írást is!

Nemrég komolyan elgondolkodtatott Rédecsi Mónika youtuber egyik videója, amelyben arra hívja fel a figyelmet, milyen pusztítóan hat az ifjú influenszerekre, ha a „tartalomgyártás” nemcsak egyedüli bevételi forrásuk, de egyben életük értelme is. A Bekövet a halál (Don't Watch!) című film pont ilyen fiatalokat mutat be, majd küld villámgyorsan egy maszkos gyilkos karjaiba, és ha ennek láttán megkönnyebbülünk, az csupán könyörületes természetünket bizonyítja. Hiszen érezzük, hogy jobb lesz így mindannyiuknak. Az influenszerjelenség elburjánzása amilyen ijesztő, olyan izgalmas lélektani szempontból, nem véletlen hát, hogy mostanában megszaporodtak az ezzel foglalkozó horrorok (pl. Kövessbe!, Influenszer, Deadstream). Abel Danan francia rendező IMDb-n csúnyán lepontozott alkotása is ebbe a sorba illeszkedik, de a téma adta lehetőségeket sajnos elszalasztja.

A Bekövet a halálról hazai fórumokon sem sok jót olvasni, így talán az ördög ügyvédjének tűnök, amikor azt állítom: nem is olyan rettenetes. De vállalom, mert akadnak erényei, kezdve rögtön az atmoszférateremtéssel, amivel az első fél órában egészen elégedettek lehetünk. Susogó fák között, hangulatosan fényképezett házikóban járunk, a háttérben nem éppen eredeti, de kellemesen retró hatású zene szól, mi pedig még nem sejtjük, mit vetítenek elő az érdekes bevágások, és milyen sorsa jutnak a felvetett kérdések. (A végére sajnos megtudjuk, hogy őket is lemészárolják.)

A főhősök között akad egy-két bensőséges jelenet, amely magában hordozza az elmélyülés ígéretét, miközben – a főállású influenszerkedés értelmetlensége mellett – hazugságokkal terhelt párkapcsolatok, súlyos pszichés zavarok és régi traumák is kirajzolódnak. A kibontakozás azonban annak ellenére elmarad, hogy a rendező slasherhez képest szokatlanul hosszú időt hagy a karakterek és viszonyaik bemutatására.

Egy olyan baráti társaságot ismerhetünk meg, amelynek tagjai – egy kivétellel – mind a „munkájukba” mélységesen belefásult, súlyos önértékelési zavarokkal küzdő, mentálisan a szakadék szélén táncoló kora huszonévesek. Számukra a videókészítés és a live-ozás már régen nem jó móka, úgy élik meg inkább, mintha gályarabok lennének, akiket akkor is folyamatosan ütnek a hajcsárok, ha éppen megszakadnak az evezésben. Ha pedig egy pillanatra megállnának, az a biztos halállal lenne egyenlő. (Helyzetükről beugorhat az Amerikai fater Haley-je is, akit miután hiába próbált megélni a szponzorált Instagram-posztokból, a megbízói – megunt kollégáival együtt – eladtak rabszolgának.)

A vegyes nemzetiségű csapatot Alex (Joy Rieger) invitálja franciaországi házába, hogy velük együtt valami igazán félelmetes anyagot készíthessen az oldalára. A koncepció szerint a táncos Sammel (Alix Gavoille), a sminkes Nalával (Ouidad Elma), a camgirl Marie-val (Lea Julian) együtt streamelnének rémtörténetmesélést, mindannyiuk nézettségét rendesen megdobva. Alex magával viszi kedvesét, Camille-t (Marilou Aussilloux) is, aki hétköznapi munkájával (egy ruhaboltban dolgozik), úgy működik ebben a közegben, mint az egyetlen szűz szereplő a Sikolyban felvázolt horrorszabályok keretei közt. Miközben velük ismerkedünk, valahol egy gyanús alak szövöget terveket a megsemmisítésükre, és a kertkapunál is tiszteletét teszi egy nyugtalanítóan viselkedő „rajongó”.

A fim javára válhatna, hogy hosszasan késlelteti a gyilkos támadását, miközben a szereplők személyes vívódásai és konfliktusai tartják fenn feszültséget, de ez a próbálkozás felszínes marad, és hamar ki is fullad. Minden karakter látványosan bajban van, de a lelkiállapotukat minden kreativitás nélkül, szájbarágósan ábrázolják (az egyik evészavaros és vagdossa magát, a másiknak már nem megy a tánc, de kétségbeesetten erőlteti, mert kell a kontent, a harmadik bekattan a negatív kommentektől), így egy idő után rendkívül unalmasan fáj nekik az élet.

Csak Nala emelkedik ki közülük, akiről szétcsúszottsága és üvöltő önértékelési zavarai miatt könnyen eszünkbe juthat A szer Elisabeth Sparkle-je. Ouidad Elma meggyőzően alakítja ezt a sebzett lányt, akiben a külsejére tett egyetlen kósza megjegyzés is aktiválja az időzített bombát. (Egészen erős a jelenet, amelyben Sam beszólása vált ki belőle eltúlzott reakciót, több ilyen pillanattal ebből egy jó kis dráma is kerekedhetett volna.) De valójában a többiek is mind Elisabeth-ek, akik már régóta csak hazudják, hogy önmaguk legjobb verzióját látják a tükörben, miközben a kép egyre torzabb. Ezt a tükröt sokszor a társaság egyetlen „normális” tagja, Camille tartja a kezében, akinek egyszerű, lényegre törő kérdései (pl. „Miért ne folytathatná zongorista karrierjét az egyébként tehetséges Marie?) ebben a közegben durva provokációnak hatnak.

És akkor egyszer csak, mintegy mellékesen elkezdi őket irtani egy maszkos alak. A slasher vonal erősebb lehetne a drámainál, hiszen a gyilkosságok rendben vannak (Marie levadászása élőzés közben remekül kiaknázza a telefon kamerájában rejlő lehetőségeket), van alkalmas final girl jelölt, kellően lendületes is a filmnek ez a része. A bökkenő azonban ott van, hogy az elnyújtott felvezetést követően kettőt pislogunk, és le is pereg az egész. Olyan, mintha láttunk volna egy gyengécske kamaradrámát, amihez hozzácsaptak egy kurta horrort.

Utóbbi még talán önmagában is megállna egy rövidfilmfesztiválon, a mű első, nagyobbik felével együtt azonban megbicsaklik. Az előzmények ismeretében ugyanis dühítően hat, hogy nem sikerült jobban kibontani és megkedveltetni velünk a karaktereket, hiszen idő bőven jutott rá, és a rendező nem is tapogatózott rossz felé. Egy-egy percre közel került ahhoz, hogy megmutassa a valódi fájdalmukat, esendőségüket, a maga felszínes módján érzékeltette, hogy micsoda pokolban élnek. Nem is olyan sok hiányzott volna, hogy sajnáljuk őket. Így azonban csak örülünk, hogy már nem kell szenvedniük.

IMDb