Martin Scorsese egy zseni és nem hiszem, hogy ezt bárki is vitatná. Nevéhez olyan legendás filmek köthetőek, mint a Taxi Driver, a The Last Temptation of Christ, a Casino vagy éppen a Shutter Island. És ezek csak kiragadott példák a rendező tekintélyes filmográfiájából. Neve hallatán óhatatlanul is kialakul a nézőben egy elvárás az aktuális művel kapcsolatban. Minőséget vár, olyan csodát, ami sajnos egyre ritkábban lehet osztályrésze korunk mozirajongóinak. Ezért is adott okot a várakozásra az a bejelentés – még 2018 októberében –, hogy a Mester új munkája, a ’19-es The Irishman után, David Grann Killers of the Flower Moon című könyvének adaptációja lesz. A 2017-ben megjelent mű az amerikai történelem egy, az osage törzs tagjai ellen elkövetett gyilkosságsorozatot mutat be a 1920-as évek Amerikájában, emellett pedig érzékletesen prezentálja az FBI kezdeti szárnypróbálgatásait is. Egy igazán érdekes, ugyanakkor kevésbé ismert része ez az Egyesült Államok történelmének. Mindent adott volt tehát ahhoz, hogy egy remekművet ünnepelhessünk, sajnos azonban még sem lehetünk maradéktalanul elégedettek.
A hányatatott sorsú osage törzs rezervátumának területén olajat találnak, azonban a törzsfőnök kormánnyal kötött megállapodásának értelmében a területen található összes érték – beleértve az ásványi kincseket is – a törzs tulajdonát képezi. A kormány így haszonbérleti szerződést kötött az indiánokkal, akik ennek köszönhetően elképzelhetetlen vagyonra tettek szert. A pénz azonban gyorsan odacsábította azokat, akik meglátták az „üzleti lehetőséget” a területen. Ilyen üzletember William Hale (Robert De Niro) is, aki meggyőzi unokaöccsét, Ernest Burkhart-ot (Leonardo DiCaprio), hogy egy osage nővel kötött házasság hatalmas előnyöket jelenthet neki és a családnak a továbbiakban. A fiatalembernek azonban gyorsan rá kell ébrednie, hogy csakis egyvalami lehet fontos ebben a világban. Nem lehet az a család vagy a szerelem, nem lehet az az élet. Csakis a pénz…
Scorsese rendezése – természetesen – ezúttal is remek, számtalan emlékezetes jelenettel gazdagodhatunk a film alatt, ez nem is lehetett kérdéses. És okkal beszélhetünk szuperlatívuszokban az operatőri munkáról és a fényképezésről is. A film ezen részei egyszerűen tökéletesre sikerültek, akár csak a színészi játék. De Niro korunk egyik színész titánja, azonban talán soha nem láthattuk ennyire számítónak és alávalónak. Hale karaktere maga a romlás, a barátságos arc mögé rejtőző rothadás, aki csak pusztítást képes maga után hagyni. Ezt tényleg látni kell. Kétség sem fér hozzá. DiCaprio pedig egyenrangú partnere a vásznon, remekül formázza meg az egyszerű Ernest-et, aki bár tisztában van tettei következményeivel, mégis számtalan alkalommal elbukik a moralitás csataterein. A film igazi csillaga azonban a Mollie-t megformáló – Piikáni és Nimíipuu felmenőkkel rendelkező - Lily Gladstone, aki mellett gyakorlatilag mindenki más megsemmisül. A színésznő játéka egyszerűen félelmetes, minden rezdülése hiteles, tökéletes választás volt a szerepre, nem lennék meglepve, ha alakítását szoborral is jutalmazná az Akadémia a következő gálán.
Az eddigiek alapján tehát egy közel tökéletes film képe körvonalazódhat lelki szemeink előtt, azonban ez sajnos koránt sincs így. Ennek pedig több oka is van. Az első a monumentálisnak mondható játékidő. A megközelítőleg három és fél órás mozi ugyanis néhol egyszerűen túl hosszúnak bizonyul, mindezt pedig úgy teszi, hogy érződik a filmen, hogy nem fejtettek ki mindent maradéktalanul. Egyszerűen nem volt idő rá. Valószínűleg ennek köszönhetően a végső konklúziókat prezentáló záró képsorok is jelentősen kilógnak a film kontextusából – ez mondjuk nekem kifejezetten tetszett, bár tény, hogy jobban örültem volna egy vizuálisabb szekvenciának.
Véleményem szerint, a második hiba a perspektíva, pontosabban annak iránya. Az indián kultúra részletesebb bemutatása ugyanis csak nyomokban van jelen. Ez pedig azt eredményezi, hogy a dráma nem lesz igazán hatásos. Nem az embereket látjuk, nem az őslakosokat. Ők áldozati bárányok csupán a telepesek összetákolt oltárainak szálkás felületén. Értem a célját, hiszen ezzel sikeresen kihangsúlyozható a „fehér emberek” romlottsága, számomra ez mégis fájó hiányosság volt, mert így a mozi egy idő után átvált illúziók nélküli maffiafilmmé. Ezt pedig számtalanszor láthattuk már… Abban az esetben, ha DiCaprio nem tudta volna átadni ilyen formában Ernest vívódását, akkor gyakorlatilag a film nagy része vált volna szinte teljesen feleslegessé. Szerencsére nem így történt, de a törés még így is érzékelhető az alkotásban.
A Killers of the Flower Moon a fentiek ellenére is egy remek mozi, azonban bipoláris természetű. Egyrészt egy modernkori gengszterfilm, megfűszerezve egy nagy adag drámával. Drámával, ami olykor működik, máskor pedig nem igazán. Másrészt egy férfi és talán egy nemzet megváltástörténete is, olyan, amiben nincs – és nem is lehet – része happyendnek. A nézőkön fog majd múlni, hogy számukra mi lesz a fontosabb. Egy biztos, garantált az Oscar-eső. A baj csak az, hogy azt éreztem a vetítés alatt, hogy ez is volt a cél…
- Pro
- Lily Gladstone.
- De Niro Hale-je.
- Kényelmetlenül realista.
- Remek történelmi prezentáció.
- A néhol tetten érhető indián mitológia.
- Kontra
- Maratoni játékidő, ami még így is néhol kevésnek érződik.
- Nagyobb hangsúlyt érdemeltek volna az őslakosok.
- Elsietett lezárás.
Pro | Kontra | 87% |
Lily Gladstone. | Maratoni játékidő, ami még így is néhol kevésnek érződik. | |
De Niro Hale-je. | Nagyobb hangsúlyt érdemeltek volna az őslakosok. | |
Kényelmetlenül realista. | Elsietett lezárás. | |
Remek történelmi prezentáció. | ||
A néhol tetten érhető indián mitológia. |