Egy pár kempingezni megy az ausztrál vadonba, azonban ott mindenféle csúnya dolog történik velük… igen, ez egy ozploitation, és nem mellesleg egy egész jó film. Újabb lélektipró kirándulás az ausztrál rengetegbe, ahol a városból, a civilizációból érkezők szembesülnek a természet farkastörvényeivel.

A farkastörvényeket ezúttal két emberi fenevad ismerteti, akik akár Mick Taylor haverjai is lehetnének: ugyanolyan kegyetlenek, mint a Wolf Creek beteg elméjű vadásza - a humoruk viszont nem olyan jó (elnézést), mint a John Jarratt által alakított pszichopatának, de sebaj.

A Killing Ground egyszerű, letisztult: a vér nem spriccel rajzfilmszerűen, a kamera nem rángatózik, nincsenek lassítások vagy gyorsítások. Minden mértékletes, és éppen ezért az egész produkció bűzlik az életszagtól.

Az egyetlen trükk a vágásban rejlik. Egy ideig két sztori fut egymással párhuzamosan: a már említett párocska mellett egy, a rengetegbe korábban érkező családot is megismerünk. Múlt és jelen egymás mellett. Látjuk, hogy a párocskára mennyi kegyetlenség fog zúdulni, ők viszont sokáig nem is sejtik, mi vár rájuk – remek feszültségfokozó húzás.

A bajba jutott túrázókkal pedig tudunk azonosulni, mert nem viszik túlzásba a jajveszékelést, ügyesen és hitelesen próbálnak szabadulni a szorult helyzetből. A redneckek pedig vérszomjasak, de nincsenek teátrális megmozdulásaik és nem hülyék. Ennek ellenére, mint a városiak, olykor hibáznak.

Azt hiszem, ennyiből már kiderült, hogy a civilizáció és a vadon párbaja izgalmas másfél órával szolgál. Persze ez már a sokadik ilyen meccs, úgyhogy ne keressünk újdonságot a Killing Groundban, ám ha hatásos horrort akarunk látni, az ausztrálokra még mindig lehet számítani.

7/10

IMDb | mafab