Vannak történetek, amiket egyszerűen nem lehet elégszer elmesélni. Néha fájóan aktuálisak, máskor megnyugtató messzeségből szemlélhetőek, de ugyanakkor mindig értékesek és olyan jelentőségtartalommal bírnak, amik képesek reakciókat – legyenek azok akár pozitív akár negatív előjelűek is – kiváltani a hallgatóságukból. Ilyen téma az apokalipszis eljövetele is. Számtalan formában köszöntött már be az ismert világunk végét jelentő esemény. Láthattunk már élőhalott hordákat, idegen életformákat, természeti katasztrófákat és még számos olyan történést, amik nyomában halál és pusztulás jár. Ennek ellenére az apokalipszis rendkívül hálás téma, hiszen a bemutatott szörnyűségeken keresztül érzékelteti velünk azt, hogy hová juthatunk, és mivé válhatunk, ha nem tartjuk be a legelemibb természeti szabályszerűségeket és kioltjuk emberségünk legutolsó, pislákoló lángjait is. Az apokalipszis bemutatásánál azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a keresztény hitvilág vonatkozó passzusait sem, ami talán még érdekesebbé teszi a végítélet eljövetelét. A Jelenések könyvében feltűnő, pusztulást hozó lovasok alakja ugyanis legalább annyira sokkoló, mint amennyire lenyűgöző. Személyük és feladatuk rengeteg alkotót megihletett már az évszázadok alatt. Festőket, írókat, zenészeket és filmkészítőket is. Olyan filmeseket, akiknek sorába – az egykor jobb napokat látott rendező – M. Night Shyamalan is belépett legújabb, a közelmúltban debütált, Knock at the Cabin című alkotásával.

Eric (Jonathan Groff) és partnere Andrew (Ben Aldridge) valamint nevelt lányuk Wen (Kristen Cui) épp vakációjukat töltik egy erdőmélyi kunyhóban, amikor négy idegen tör rájuk. A támadók bár nem agresszívak jelenlétük mégis rendkívül vészjósló. Okkal jöttek a faházhoz, feladtuk van. Látogatásuk célja elhozni – vagy éppen megakadályozni – az apokalipszist. A végítélet elkerülésének egyetlen módja van csupán, az áldozat. Az áldozat, amit a háromfős családnak mindenképp meg kell majd hoznia…

A Paul Tremblay 2018-ban kiadott The Cabin at the End of the World című írásán alapuló történet kezdete kísérteties hasonlóságot mutat az olyan klasszikus home invasion történetekkel, mint például a The Strangers vagy éppen a ’97-es Funny Games. Azonban gyorsan rá kell ébrednünk, hogy itt sokkal többről van szó egy „szimpla” betörésnél vagy zaklatásnál, és ez az a pont, ahol nem csak az alkotásáért Bram Stoker-díjjal jutalmazott Tremblay hanem Shyamalan is jelesre vizsgázik. A négy idegen nem valódi támadó, csupán hírnök. Sorsuk predesztinált, születésük pillanatában megpecsételődött, ahogy a ház lakóié is. Nem tehetnek, mást kézbesíteniük kell üzenetüket, a lakóknak pedig akkor is el kell játszani a rájuk kirótt szerepet, ha egyáltalán nem akarják azt, ahogy az áldozatot is meg kell hozniuk. Még az erőltetettnek ható – és oly sok alkotásban feltűnő – politikai korrektség jelenléte sem válik zavaróvá – az ezzel kapcsolatos megjegyzés kifejezetten tetszett –, ugyanis nem nemekről sokkal inkább ideológiákról és pólusokról beszélhetünk Eric és Andrew esetében. Egy biztos, a fő karakterek nemének megválasztásakor az író elsődleges célja a figyelemfelkeltés volt.

Shyamalan remek atmoszférát teremt és a zárt térben zajló jelenetek nyomán a kezdeti baljós hangulatú oldatba cseppenként keveri bele az egyre tapinthatóbb klausztrofóbiát. A kunyhón kívüli képek meggyőző operatőri és fényképészeti munkáról tesznek tanúbizonyságot, a hanghatások – vagy éppen azok hiánya – pedig remekül képesek fokozni a nézők, gyakran ambivalens, érzésit. Azonban az, ami igazán kiemeli a filmet az arctalan szürkeségből nem más, mint a színészi játék. Pontosabban egy színész – David Bautista – játéka. Az egykori pankrátor a közkedvelt „izomagy”, Drax, karaktere után ugyanis remekül formázza meg Leonard alakját. Egyszerre fenyegető, ugyanakkor kedves és empatikus. Jeleneteiben teljesen uralja a vásznat és remekül vonja be a nézőket. Hasonló helyzetben mi mit tennénk? Mit válaszolnánk? Mit áldoznánk fel? Ezek a kérdések visszhangoztak a fejemben, és valószínűleg sokaknak fognak majd, ha bizalmat szavaznak a filmnek...

Kifejezetten kedvelem az apokaliptikus tematikájú műveket ezért győzött meg – bár nem maradéktalanul – a Knock at the Cabin. Érdekes történet, meggyőző színészi játék, elgondolkodtató jelentéstartalom. Ez a három tényező pedig bőven elég ahhoz, hogy jelen alkotást a jobban sikerült Shyamalan alkotások közé pozícionáljuk és ahhoz is elegendőnek bizonyulnak, hogy jó filmként aposztrofáljam Tremblay könyvének mozgóképre álmodott végítélet vízióját. Hiszen felteszi azt a kérdést, amit talán mindannyiunknak meg kellene válaszolnunk. Hajlandóak vagyunk-e áldozatot hozni, változni és változtatni egy olyan jövő érdekében, ami bekövetkezhet, vagy inkább választjuk a jól ismert sémákat, a megszokott életünket és talán a biztos pusztulást is? A választ valószínűleg már túl régóta tudjuk…

IMDb