A cikk erősen 18+-os tartalmú, elolvasása csak erős idegzetűeknek ajánlott!

Gyermekként sok hatás ér minket. Nem csak fizikailag, hanem szellemileg és mentálisan is. Kialakulnak személyiségünk alapjai, megismerjük a körülöttünk lévő világot és közvetlen környezetünket, társainkat is. A szocializációs folyamat, amit fiatal éveinkben átélünk kulcsfontosságú. Meghatározza életünket, embertársainkhoz való viszonyunkat, problémákkal, kihívásokkal szemben tanúsított megküzdési stratégiáinkat. Az iskola kétségkívül az egyik legfontosabb színtere ennek a folyamatnak. Rengeteget tanulunk az oktatási intézmények falai közt, magunkról és az élet viszonyairól egyaránt. Egymást képezzük. Nem vesszük észre. Nem tulajdonítunk nagy jelentőséget ennek, de minden cselekedetünkkel ezt tesszük. Azonban nem vagyunk egyformák és, mint a falakon túli világban, itt is viszonylag korán szembesülünk a gyakran fájó különbségekkel. Az osztály eminense, a tanári kar kedvence, az osztály fiú tagjainak – olykor erőszakos – vezéregyénisége, a visszahúzódó, hallgatag lány, a magának való fiú. Ezeket a karaktereket mindannyian ismerjük, éppúgy, mint a többi hasonlót is. Volt időnk megismerni őket. Volt időnk eldönteni melyik kép a miénk, melyik az, ami legjobban megfelel személyiségünknek. Azonban ez csupán a végeredménye egy folyamatnak, ami gyakran fájdalmasan hosszúra nyúlik. Az elején pedig nincs más választás. Harc vagy menekülés. Akik a harcot választják, azok kivívnak valamilyen státuszt a közösségben és elindulnak azon az úton, aminek végén azzá válnak majd, amire születni rendeltettek. Hasonló lesz a sorsuk azoknak is, akik a menekülés mellett döntenek – bár az ő útjuk gyakran sokkal nehezebbnek bizonyul. Menekülni azonban nem lehet bárhová. Marad az otthon – ami akár fájdalmasabb hely lehet minden többinél – vagy az álomvilág és a képzelet. Filmek, képregények vagy éppen videojátékok. Rengeteget tanulhatunk és fejlődhetünk a képzeletünk által, aminek – jobb esetben – tökéletes alapját képezhetik az iskolában tanultak is. Tanáraink meghatározó előadásai, köztük azok is, amikben megismerhetjük történelmünket. Hallhatunk hatalmas és kegyetlen háborúkról, mindent elsöprő járványokról, a vallások irányította világról, dinasztiák felemelkedéséről és bukásáról. Azonban történelmünk kezdetei azok, amik szinte minden kisfiú fantáziájára élénkítően hatnak. Ősközösség. Halászat, gyűjtögetés, vadászat. Vadászat, amely során szinte mesébe illő bestiákat ejtettek el őseink. Vadászat, aminek álmainkban mi is szereplői és akár hősei is lehetünk. Ezek az álmok feltöltenek és bíztatnak minket, hogy egyszer talán mi is válhatunk űzött vadból, halálosan precíz, rettenthetetlen vadászokká. Az idő azonban megállíthatatlanul pereg tovább. Felnövünk és sebeinket elfedve – vagy magunk mögött hagyva – vesszük fel a harcot a hétköznapok szürkeségével szemben. Képzeletünk megfakul, az egykor áhított vadász alakja a homályba vész. Azonban nem minden esetben történik így. Néha a képzelet és a valóság keresztezi egymást és a metszéspontban megszületik az egykori kisfiú régi példaképe, aki erős és hatalmas, élet és halál ura. Tapasztalatainak, érzelmeinek, tanulmányainak valamint egy hasonló együttállásnak köszönhetően született meg Robert Hansen is és vált azzá, amivé végül átlényegült. Vadásszá. Precíz, kíméletlen gyilkossá. Valódi szörnyeteggé…

Robert Christian Hansen 1939. február 15-én született az Amerikai Egyesült Államokban, egy Iowa állambeli kisvárosban, Estherville-ben, dán bevándorlók – Christian és Edna – gyermekeként. Vékony testalkatú, alacsony fiú volt, aki gyakran vált agresszívabb társai célpontjává. Szerény és magányos gyereknek írták le, amin serdülő kori bőrelváltozásai és dadogása is csak tovább rontottak. Nehezen szerzett barátokat, és ha mégis sikerült közelebb kerülnie kortársaihoz kapcsolatuk csupán felszínes maradt. Általános iskolai éveiben gyakran megalázták, viccelődtek külsején és kirekesztették a közösségből, emiatt Robert kevésnek érezte magát. Jóval kevesebbnek, mint az őt bántó, népszerűbb társai. Számára mégis a legfájdalmasabb az volt, hogy külseje miatt a lányok is kerülték. Ezekben az években kezdett el gyűlni benne a harag, ami később éjsötét gyűlöletként lobbant lángra a szívében. Az iskolai inzultusok miatt megpróbált menekülni, de gyermekéveiben nem volt hová. Apja pékséget üzemeltetett, határozott és kemény ember volt, aki fiából is hasonló férfit igyekezett nevelni, ezért már gyermekkorától dolgoztatta a fiút és gyakran kevesebb, mint 50 centtel „jutalmazta” Robert olykor egész napos munkavégzését. A családi és iskolai elvárások, a folyamatos, megterhelő munka és szűkös anyagi korlátai rányomták bélyegüket a tinédzser fiú életére, aki így igyekezett kerülni a társaságot és a különféle összejöveteleket is. Magányos volt. Az iskolában és az otthonában is. Az megaláztatások pedig a középiskola falain belül is folytatódtak. Ezekben az években fordult olyan tevékenységek felé, amelyek során egyedül is sikereket tudott elérni. Horgászott, megtanulta az íj használatát és rendkívül megkedvelte a vadászatot is – ez volt az egyetlen dolog, amiben apja is támogatta őt. Végül 1957-ben sikeresen befejezte tanulmányait és még abban az évben besorozták a hadsereg tartalékos állományába. Egy alapkiképzést követően, havi egy hétvégét kellett a sereg szolgálatában töltenie (egy ilyen hétvége alkalmával létesített először szexuális kapcsolatot is, egy prostituálttal. Egy, a Fort Knox erőd közelében található motelben, Kentucky államban). Fennmaradó idejében apja pékségében dolgozott és önkéntesként, gyakorlati oktató volt a pocahontas-i ifjúsági rendőrségnél. 1960-ban, 21 évesen, beleszeretett egy helyi lányba, akit feleségül is vett.

Hansen életének baljós fordulópontja még ugyanabban az évben, december 7-én következett be. Azon a szerdán – az akkor önkéntes tűzoltóként is dolgozó – Robert a városka lakosainál tapasztalt, apróbb visszaélések, alig észrevehető aljas kis hazugságok és a közöny ellen hirdetett keresztes hadjáratot. Akkor még azt gondolta, egy forradalmi tett, egy jelentőségteljes mozzanat elég lesz majd, hogy szembesítse az embereket önmagukkal, hazugságaikkal valamint gyarlóságukkal is. Egy pékségben dolgozó, 16 éves alkalmazottat arra kényszerített, hogy segítsen neki tüzet gyújtani az iskolában. Az iskolabusz garázsát gyújtották fel. A tinédzsert azonban nem hagyta nyugodni a lelkiismerete és feladta magát – és Robertet is – a rendőrségen. Hansen-t szándékos gyújtogatás vádjával állították bíróság elé és három év szabadságvesztésre ítélték. Felesége szégyellte férje tettét. Fájdalmat okoztak neki a kíváncsi pillantások, a sarokban elsuttogott mondatok és a nyíltan ellenséges megnyilvánulások, még azok részéről is, akiket egykoron barátainak tartott, így elvállt a férfitől, csupán hat hónapig voltak házasok. Hansen tetteinek kulcsfontosságú katalizátora lett ez az időszak. Újraélte egykori tapasztalatait, a szégyenérzetet, az elutasítást, az érzést, hogy nem irányítója, csupán szereplője életének. Nincs kontroll. Tőle függetlenül történnek az események. Nincs és nem is lehet rájuk hatással. Visszatértek a gyermekkori ütések tompa fájdalmai, a megalázó szavak kakofóniái és a nevetések pengeként hasító gyötrelmes csapásai. Ekkor érintette meg először igazán a sötétség, ő pedig boldogan nyúlt utána, hogy lelke legmélyének termékeny talajába ültesse azt. Fantáziált, tervezett, fejlődött. Ekkor vált a benne formálódó vadállat inkubátorává.

A kiszabott büntetésének azonban csak egy részét töltötte le, csupán húsz hónap fogság után feltételesen szabadlábra helyezték. A börtönben pszichológiai vizsgálatnak is alávetették és a szakértők „infantilis személyiségzavart” diagnosztizáltak nála. Hansen-t olyan embernek ismerték meg, aki bár magabiztosnak tűnik, valójában azonban nagyon sérülékeny. Ingerlékeny, sebezhetőségét kontrollálatlan haraggal és agresszióval igyekszik elfedni, gyakoriak a hangulatingadozásai. Ezek ellenére sem kezelték Robertet és egyre súlyosbodó állapotának kezelését az orvosok helyett a társadalomra bízták, arra a társadalomra, amelynek ápolását Hansen alaszkai nők vérének kiontásával tudta csupán meghálálni…
A szabadulását követően ismerkedett meg második feleségével, a mélyen vallásos, Darla Henrichsen-vel, akivel 1963 tavaszán házasodtak össze.

A következő pár évben Hansen gyakran váltogatta munkahelyeit és sehol sem maradt pár hónapnál tovább. Ebben az időben kezdett lopni is – saját későbbi bevallása szerint az azzal járó izgalom motiválta igazán. Többször is letartóztatták, de mivel leginkább apró értékű tárgyakat tulajdonított el ezért soha nem emeltek vádat ellene. Négy év telt el így, majd később a pár úgy döntött, hogy egy új élet reményében, a múltat maguk mögött hagyva északra költöznek, a festői szépségű Alaszkába, ahol végül Anchorage-ban – az állam legnépesebb városában – telepedtek le, 1967-ben. Az északi állam tökéletes választásnak bizonyult Hansen számára, aki végre szabadon kiélhette vadászat iránti szenvedélyét – és végre hasznát vehette az apjától örökölt, tizenhét vadászpuskát számláló, fegyvergyűjteményének is. Az új szomszédai gyorsan megkedvelték és a vadásztársaságokban is jelentős ismertségre tett szert. (Több rekordot is felállított az államban, 1969-ben, ’70-ben és ’71-ben, melyek során alaszkai vadjuhokat, farkasokat és medvéket is sikerült elejtenie, olykor puskával, máskor íj használatával.)

Robert és Darla viszonylag rövid időn belül a közösség ismert és elismert tagjaivá váltak, rendszeresen jártak templomba és a helyi evangélikus egyházközösségben is aktív szerepet vállaltak, melynek köszönhetően a pár befolyásos embereket is a barátai között tudhatott…

Ez az idilli kép azonban gyorsan darabokra hullott. 1971-et írtak ekkor, virágzott a bűnözés és a prostitúció, Alaszka sem volt kivétel. Sötétedés után éjszakai pillangók rótták a hideg éjszakát, várva, hogy megkereshessék az aznapi élelmiszerre vagy éppen az alkoholra és kábítószerre valót. Ezt a helyzetet használta ki, Hansen. Az akták szerint először a fiatal Susie Heppeard-ot próbálta meg elrabolni majd megerőszakolni, pár nappal később pedig egy táncosnőt rabolt el Anchorage belvárosából. A nőt egy félreeső faházba vitte, ahol megerőszakolta, majd egy mellékúton – ismét a város felé tartva – szabadon engedte. Ráfogta a Ruger-Mini 14-es gyártmányú, félautomata puskáját és azt, mondta a nőnek, hogy meneküljön. A vadászat azonban elmaradt. A táncosnő könyörgött az életéért és Hansen végül megkegyelmezett, miután megbizonyosodott arról, hogy áldozata hallgatni fog. Tévedett. A nő – miután értesült róla, hogy egy félmeztelen holttestet találtak a Kenai-félsziget közelében, közel a nemi erőszak helyszínéhez – végül bejelentést tett a rendőrségen és fotók alapján azonosította támadóját, Robert Hansen-t.

A férfit ’71 decemberében tartóztatták le és mindkét üggyel megvádolták, azonban ekkor jelentek meg Robert barátai, köztük egyházi elöljárók is, akik megkérdőjelezték az áldozat – a táncosnő – szavahihetőségét, aki a nyomás hatására ejtette a vádat a férfi ellen. A Heppeard ügyben vádalkut kötöttek, így a bíróság – bántalmazás miatt – öt év szabadságvesztésre ítélte Hansen-t. Ennek az ítéletnek azonban csupán a töredékét töltötte ténylegesen börtönben. Három hónapig mintafogolyként viselkedett és részt vett a pszichológiai vizsgálatokon és a rehabilitációs programokban is. Végül – feltehetőleg külső segítséggel – sikerült kijátszania a rendszert és meggyőznie az illetékes döntéshozókat, hogy nem jelent veszélyt a társadalomra. Végül – ellenőrzött keretek között – külső munkavégzést is engedélyeztek neki. Összesen hat hónap telt le a büntetéséből és 1972 nyarán – az előzetesen diagnosztizált mentális betegségéből – gyógyultnak nyilvánították és szabadon engedték.

A következő évek viszonylagos nyugalomban teltek Hansen életében – bár letartóztatása után két gyilkossággal is megvádolták, amiket feltehetőleg ’73-ban és ’75-ben követett el, ezeket a férfi azonban soha nem vállalta magára. Ez a viszonylagos nyugalmi állapot változott meg 1977-ben, amikor Robertet ismét letartóztatták, ezúttal lopásért – egy láncfűrészt tulajdonított el egy áruházból. Változásra volt szüksége. Meg kellett tennie. A polgári lét hétköznapi unalmának hideg karmai egyre erősebben szorultak a nyaka köré. Fuldoklott. Hiányzott az izgalom, az adrenalin, a veszély. Kellett a vágy, ahogy szükségessé vált a kielégülés is. Ismét öt év börtönbüntetést szabtak ki rá. Ekkor is átesett pszichológiai vizsgálatokon, mely során egy börtönpszichiáter „bipoláris jellegű zavart” állapított meg nála és javasolta a lítiumterápia alkalmazását Hansen hangulatingadozásainak kezelésére, ezt az illetékes hatóságok azonban figyelmen kívül hagyták és gyógyszeresen soha nem kezelték a férfit. Robert folyamatosan kérelmezte büntetésének enyhítését és végül sikerrel is járt. Az Alaszkai Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálta az ügyet és csökkentette az ítéletet, így csupán egy év letöltése után Hansen végül elhagyhatta a börtönt – ismét…

Robert a börtönben töltött idejét önmaga formálásra fordított, de sajnos nem abban az értelemben, ahogy azt orvosai remélték. Erőszakkal átitatott szexuális fantáziák, a felsőbbrendűség érzete és áldozatainak mézédes félelme töltötték ki gondolatait. Nem kellett sokat várnia, hogy ezek végül véres emberi maradványokként materializálódjanak. Azonban mindezek ellenére a férfi igyekezett – az ekkor már – kettős életének jobbik felét mutatni, sőt fenntartani és fejleszteni azt. 1980-ban betörést jelentett, amely során értékes trófeáit is eltulajdonították – ezek később előkerültek, Hansen a hátsó udvarban rejtette el őket. A biztosítótársaság pedig készségesen elhitte a mesét és 13.000 dollár kártérítést ítéltek meg a férfinak. Ekkor valósította meg régi álmát és az elszámolást követőn megnyitotta saját pékségét a 9. és az Ingra utca sarkán. Az üzlet felvirágzott, ahogy Robert családi élete is – legalábbis a felszínen. Ekkor született meg a pár két gyermeke is. A férfi botlásai feledésbe merültek és ismét előkelő helyet tölthetett be a város közösségében. Tisztelték és szerették. Csendes, visszafogott és udvarias embernek ismerték. Ez volt az az álarc, aminek viselését Hansen nem kerülhette el. Túl sok előnyt biztosított a számára. Kényelmet és biztonságot. Ez volt az ára annak, hogy szabadon engedhesse valódi lényét. Önmagát.

A sikeres üzletembernek, mintaférjnek és családapának tűnő Hansen azonban koránt sem volt az a Darlával alapított közös otthonuk falai közt. Valójában magának való ember volt, aki sokkal inkább foglalkoztatott a vadászat és a természetjárás, mint saját családja és az azzal járó kötelezettségei. A gyermekek nevelését, tanítatásukat és a ház fenntartását is Darla végezte. Az asszony önmaga is pedagógus volt, fogyatékkal élő gyermekek tanításából tartotta fenn családját, amíg Robert minden jövedelmét önmagára és hobbiára költötte – olyannyira, hogy ’82 januárjában saját repülőgépet is vásárolt magának.

Mindezek ellenére Darla kitartott mellette és támogatta férjét, annak bebörtönzései alatt is. Hitt abban, hogy Isten megoldást jelenthet a férfi problémáira és így kapcsolatuk is megmenthető. Hansen pedig eljátszott a várt szerepet és lelkesen folytatta hitéletét a közösségben. Az asszony sejtette, hogy férje rendszeresen prostituáltak szolgáltatásait is igénybe veszi, de hallgatott, várt és imádkozott. Mindhiába. Robertet már nem lehetett megmenteni. Nem is akarta, hogy megmentsék. Darlának pedig évekkel később kellett szembesülnie azzal, hogy egy szörnyeteghez kötötte az életét…

A legtöbb sorozatgyilkos életében felállítható egyfajta kronológia. Tetten érhetőek életük sarokkövei, formálódásuk és fejlődésük időpontjai egyértelműek. Áldozataik megismerhetőek, kegyetlen tetteik körülményei – olykor fájóan – tisztán láthatóak. Robert Christian Hansen esete azonban más. A férfi 1973 – egyes források szerint ’71 – és 1983 között harminc nőt támadt és erőszakolt meg, akik közül legalább tizenhét áldozatának az életét is kioltotta, ami azonban biztosra vehető az az, hogy az elkövetés módja mindig hasonló volt, egy precízen felépített rítust élt meg újra és újra. Egy olyan színdarab főhőse lehetett, amit nagyon kevesen élhetnek át igazán.

Hansen esetében a Modus operandi fejlődése is egyértelműen kimutatható, viszont az időpontja nem állapítható meg pontosan. Csupán az, hogy fantáziáiban hol történt visszafordíthatatlan változás és ez a változás kihez volt köthető. Robert vadászott, egykori sérelmeinek legfőbb okozóit igyekezett megtalálni. A nőket. Azokat, akik sebezhetőek és kiszolgáltatottak. Akiknek nincsenek szoros szociális kapcsolataik. Akik gyakran el tudnak tűnni a hatóság szemei elől, és akiket nem is keresnek igazán sosem. Tökéletesen időzített. Hatalmas pénzösszegek cseréltek gazdát, a bűnözők mindent megvalósítottak és megszereztek, amire csak volt kereslet, legyen szó akár prostituáltakról, akár gyermekpornográfiáról. Pénzért minden megkapható. Hansennek pedig erre volt szüksége. Nőkre. Meg is találta őket. Olyanokat, akik 300 dollárért mindenre hajlandóak, akik szívesen elkísérnek egy meglehetősen átlagosnak és veszélytelennek tűnő magányos férfit, aztán eltűnnek… mintha soha nem is léteztek volna. Tanúk, nyomok és kérdések nélkül. Ilyen volt az a nő is, aki egy végzetes estén beszállt Hansen autójába a Negyedik Sugárúton. Tökéletes választásnak tűnt. Fiatal volt és sebezhető. Robert vágyott a lányra és mindenképp érvényesíteni akarta szexuális fantáziáinak minden apró részletét – különösképpen azt, hogy a lány orálisan is kielégítse, miközben teljesen behódol a férfinak. A lány ezt megtagadta. Ez volt életének utolsó döntése. A férfi rátámadt. Többször megütötte a lányt, majd az Eklutna Lake Road-on – egy erdős területen – elengedte. Csak azért, hogy a nyomába eredhessen és levadászhassa, mint egy sebzett állatot. Egy olyan tapasztalt vadásszal szemben, mint Hansen nem lehetett esélye a lánynak. Eluralkodott rajta a pánik. Futott, ameddig csak tudott, de nem ismerte az erdőt. Többször is elesett. Igyekezett minél jobban eltávolodni az úttól és támadójának autójától. Ez lett a veszte. Robert könnyedén megtalálta és a rövid üldözés sem volt több egy mézédes kóstolónál. Kóstolónál, ami felnyitotta a férfi szemét. Itt tudta meg mire is vágyik igazán. Ekkor még nem használta ki áldozatát. Nem préselte ki belőle azt a félelmet és kétségbeesést, ami a jövőben hű társa és legkedvesebb elixírje lett. Egyszerűen hátba szúrta a lányt, aki azonnal meghalt. Elföldelte a holttestet és elhagyta a helyszínt. (A lányt azóta –több, mint negyven éve – sem sikerült azonosítani, „Eklutna Annie”-ként hivatkoznak rá az aktákban. Hansen bevallása szerint a lány volt az első áldozata, erre azonban a nyomozás során feltárt bizonyítékok rácáfolnak).

Ez a gyilkosság – ami valószínűleg ’79 végén vagy ’80 első felében történt – volt Robert életének fordulópontja. Vadászott már. Sikereket ért el benne. Élvezte az elismerést. Büszkén csodálta otthonában a trófeáit. Ez azonban egészen más volt. Valami, amire mindig is vágyott. Érezte a hűs szellőt a fák között, hallotta a menekülő lány lépteinek neszeit az avarban, lélegzetének kétségbeesett ütemét, amint egyre közelebb és közelebb ért. Bár sérült volt mégis keveredett benne az, amit egy állattól soha nem remélhetett. A gondolkodás és a létfenntartás ösztöne. Ez tette a lányt nemes vaddá. Igazi kinccsé, ami többet jelentett a számára minden értékes trófeánál. Robertben is kavarogtak érzelmek, vágyak és érzések, amelyek koktélját a vérében tomboló adrenalin csak méginkább megédesítette, hogy végül meglelje a kielégülést is, ami akkor jött el mikor a kés pengéje feltépte a lány hátának gyenge szöveteit. Meglelte a békét és tudta, hogy ez az az út, amit követnie kell. A tökéletes rítus, ami alatt, és aminek beteljesülésekor is eksztázist élhet át. Nem hezitált sokat és kidolgozta a teljes formulát. Azt a kíméletlen forgatókönyvet, amiben végül tizenhét nő volt kénytelen asszisztálni és, aminek köszönhetően végül életüket vesztették. Testileg és lelkileg is meggyötörve. Megkínozva. A menekülés tényleges esélye nélkül. Útjuk végén pedig csak az éhes vadállatok agyarai és egy sekély sírhant várta csupán őket…

Hansen aktív időszakában több támadást is végrehajtott azonban a ’70-es években nem feltétlenül jutott el a gyilkosságig. Áldozatait – könnyű pénz ígéretével – autójába csábította, majd egy kietlen helyen megerőszakolta őket és végül szabadon engedte a prostituáltakat. Ezen esetek csak ritkán jutottak el a hatóságokhoz, ha mégis akkor Hansen befolyása elégnek bizonyult ahhoz, hogy ejtsék a vádakat. A tényleges gyilkosságok elkövetése a ’80-as évek elejére tehető. Minden alkalommal ugyanaz az elkövetési módszer, ugyanaz a séma, ugyanaz a rítus. Robert felveszi a prostituáltat, majd az Old Harbor Avenue-n található házának alagsorába viszi a nőt – abba a helységbe melyet már előre felszerelt és ahol fegyvereit valamint trófeáit is tartja, gondosan elzárva azokat családjától.

Itt kezdi meg a tényleges kínzást. Órákon át erőszakoskodik a nőkkel, bántalmazza őket és gyakran szexuális jellegű játékokba is belekényszeríti áldozatait, melyek során különböző eszközöket is felhasznál – fegyvereket, szerszámokat, szinte bármit, aminek behatolásával fájdalmat okozhat és roncsolhatja áldozata genitáliáit. Ezután autóval, majd – ’82 januárja után – saját kétszemélyes Piper Super Cub repülőgépével elszigetelt helyre viszi áldozatát – legtöbbször a Knik folyó körzetébe, ahol vadászháza is található. A valódi élvezet azonban a vadonban kezdődött a férfi számára. A – gyakran súlyosan – sérült áldozatait itt engedte szabadon. Itt vált istenükké és hóhérukká egyaránt. Kétségbeesésük és félelmük minden pillanatát kiélvezte – gyakran hátrakötött kezüket és a szemüket is letakarta. Figyelte, ahogy menekülni próbálnak. Ahogy az ágak felhasítják a bőrüket. Ahogy ügyetlenül lépkednek a fák között. Néha órákon át játszotta beteg játékát, addig, amíg áldozata teljesen ki nem merült. Addig, amíg teljesen fel nem adta. Amíg ráébredt, hogy soha nem menekülhet a fák hideg öleléséből. Ezután lőtte csak le a nőket Hansen. Mint egy sebzett állatot, aminek a halál már megváltás. Nem veszteség. Feloldozás. Addig maradhattak csak életben, amíg szórakoztatni tudták a rájuk vadászó rémet. A gazdájukat és istenüket. Robert – a vadászokra és a sorozatgyilkosokra is jellemző módon – mindig megtartott valamit áldozataiból. Egy trófeát. Egy emléket. Egy ékszert, egy igazolványt, bármit, ami a gyilkossághoz kötötte. Majd elföldelte a maradványokat Alaszka hideg talajában, ahol márt várt rájuk az enyészet.

Valószínűleg élete végéig folytatta volna hajtóvadászatait a fák és a hegyek oltalmazó ölelésében, de nem tarthatott örökké a szerencséje. 1982. szeptember 12-én két – szabadnapját töltő – rendőr, John Daily és Audi Holloway épp vadásztak a Knik folyó mentén. Ismerték a környéket és mivel nem szegődött melléjük a szerencse, ezért úgy döntöttek, hogy a folyó partján haladva más területet keresnek. Útközben lettek figyelmesek egy, a homokból kiálló csizmára. Mikor közelebb mentek észrevették a félig lebomlott lábszárcsontot is. Azonnal értesítették a kollégáikat. Az ügyet a volt vietnámi veterán, Rollie Port őrmester kapta meg, akit rendkívül jó nyomozónak tartottak. Ebben az esetben is alapos munkát végzett. Rengeteg kép készült a helyszínen, a maradványokat is alaposan megvizsgálta és a környező terület homokját is átszitálták.

Eredményesen. Egy .223-as kaliberű lőszer hüvelyét találták meg. Pont olyat, amilyet a Ruger-Mini 14-es félautomata puskához is használnak. Az előzetes boncolás szerint a nő körülbelül hat hónapja lehetett halott, három lövedék szaggatta át a testét. A ruházatán nem látszottak a lövedékek nyomai. A gyilkos valószínűleg csak a halála után öltöztette fel a holttestet. Valamivel több, mint két hét után azonosították. A 24 éves Sherry Morrow-hoz tartozott. A lány táncosnő volt Anchorage egyik hírhedt szórakozóhelyén, a Wild Cherry Bar-ban. 1981. november 17-én látták utoljára.

Az anchorage-i rendőrség ezután az eset után kezdett csupán gyanakodni, hogy az elmúlt évek bejelentett eltűnései – melyek között nagy számban voltak táncosnők és prostituáltak is – valamint a két évvel azelőtt, 1980-ban az Eklutna Road közelében talált két holttest – „Eklutna Annie” és Joanna Messina – között összefüggés is lehet. A lehetséges összefüggéseket nem hozták nyilvánosságra, így lehetőségük nyílt a kéretlen sajtóvisszhangok elkerülésére is. „Nem hisszük, hogy sorozatgyilkossal állunk szemben. Valamilyen őrült végzett a lányokkal.” Nyilatkozta a The Anchorage Daily News-nak Maxine Farrell, a városi rendőrség nyomozója, az ügyekkel kapcsolatban. Az izolált esetek végül Lyle Haugsven-hez, az állami rendőrség őrmesteréhez kerültek, aki – szoros együttműködésben a helyi hatóságokkal – végül egyesítette az eseteket. Teltek a hónapok. Egyre több holttest került elő – és még több .223-as kaliberű lőszerhüvelyt is találtak. Glenn Flothe, az állami rendőrség nyomozója – aki az „Eklutna Annie” ügy óta követte a nyomozást és a bizonyítékokat – végül felvette a kapcsolatot az FBI-jal. A hüvelyeket ballisztikai vizsgálatnak vetették alá és bebizonyosodtak a nyomozó sejtései. Ugyanabból a fegyverből származnak. A jelentős áttörés azonban elmaradt. Úgy tűnt a gyilkost sosem tudják majd felelősségre vonni. Az ügy azonban váratlan fordulatot vett 1983 nyarán…

1983.június 13-án a 17 éves Cindy Paulson épp következő kuncsaftjára várt a Negyedik Sugárúton, amikor mellé parkolt egy autó. A sofőr vékony volt, arcát egykori sebeinek hegei borították és akadozva beszélt. 200 dollárt ajánlott a lány szolgálataiért, aki nem érezte fenyegetőnek a férfit ezért beszállt mellé. Hatalmas hibát követett el. Egy félreeső útszakasznál a lány elkezdte azt, amiért megfizették, orális szexben részesítette vendégét. Amikor azonban felnézett már egy .357-es magnum csövének sötétje nézett vissza rá. A férfi megbilincselte majd elhajtott vele az Anchorage külvárosában található otthonába, az Old Harbor Avenue-ra. Miután megérkeztek az alagsorba rángatta a lányt. Itt látta meg Cindy a trófeákat.

Tudta, hogy a férfi vadász, de a nevét csak később ismerte meg. Ott, a sokat látott falak között, ő vált Robert Christian Hansen egyetlen társává, szerelmévé és tulajdonává is. A férfi megkínozta, többször megerőszakolta – análisan is –, a mellbimbóit is súlyosan megharapta és egy kalapács nyelét is felnyomta a hüvelyébe. Hansen csak órákkal később állt meg. Betömte a lány száját és a nyakánál fogva egy oszlophoz láncolta, majd áldozatával szemben lefeküdt a kanapéra és elaludt. Mikor felébredt ismét bilincset rakott a lányra és a kocsijába fektette. Útközben beszélt a lányhoz, elmesélte, hogy egy faházhoz mennek majd, ahová már több lányt is elvitt „szórakozni”. Hansen végül a Merrill Field Repülőtéren egy kék-fehér színű kisgép mellett parkolta le az autót, majd kiszállt és elkezdte felkészíteni az útra a repülőgépet. Cindy tudta, hogy nem lesz több esélye a menekülésre, ezért mikor a férfi épp a gépet ellenőrizte ő sikeresen átküzdötte magát a vezető ülésre, ahonnan sikerült kijutnia. Rohanni kezdett, tudta, hogy minden pillanat számít. Nem állhat meg. Nem tétovázhat. Szerencséje volt. Hansen túl későn vette észre a menekülő nőt, így sikerült eljutnia a 6. sugárútig, ahol egy teherautó állt meg a rémült nő mellett. Meg volt bilincselve, nem viselt mást csak egy inget és az alsóneműjét. Testét zúzódások borították. A sofőr, a 36 éves Robert Yount besegítette a nőt az autóba, majd egy közeli fogadóban hagyta és az anchorage-i rendőrkapitányságra hajtott, ahol jelentette a történteket.

Greg Baker, rendőrtiszt érkezett meg a motelbe. Az egyik szobában találta meg a lányt. Sírt, csuklóját még szorította a bilincs hideg, szilárd anyaga. A férfi szabadította ki a kezeit, majd bekísérte az őrszobára, ahol Cindy vallomást tett. Elmesélte, hogy egy negyvenes éveiben járó, vöröses hajú férfi vette őt fel, majd megbilincselte és fegyverrel házának alagsorába kényszerítette, ahol súlyosan bántalmazta és többször megerőszakolta. Alapos leírást adott a helységről, beszélt a falra akasztott trófeákról, a Merrill Field Repülőtérről és a Piper Super Cub repülőgépről is. Az orvosi vizsgálatok igazolták a lány történetét és a gépet gyorsan tudták azonosítani a hatóságok. A nyomok egyértelműen Hansen-hez vezettek. Kevesebb, mint két órával a nő szökése után a rendőrök kopogtattak Robert házának ajtaján. A lány leírása tökéletes volt. Tájékoztatták az ellene felhozott vádakról. A férfi bár nem próbálta meg elrejteni felháborodását, mégis nagyon jól tudta, hogy mit kell tennie. Szerepet kellett játszania, ahogy tette azt már hosszú-hosszú évek óta. Beleegyezett, hogy bekísérjék a kapitányságra, ahol felvették a vallomását, William Dennis, a szexuális bűncselekmények alosztályának tisztje hallgatta ki. Hansen együttműködő volt és udvarias, valamint meglehetősen nyugodt, annak ellenére is, hogy súlyos bűncselekményekkel vádolták meg. Robert részletesen beszámolt a kérdése időszakról és azt állította, hogy mivel családja épp Európában nyaralt, ezért az estét két barátja – John Sumrall és John Henning – társaságában töltötte. A férfi alibijét megvizsgálták és barátai készségesen hazudtak a kedvéért a hatóság embereinek. Robert azonban meg ennél is tovább ment és hozzájárult, hogy házát, autóját és repülőgépét is átvizsgálják. Semmit nem találtak, bár az világossá vált a rendőröknek, hogy a lány járt már a férfi házában, azonban a befolyásos barátoknak, Hansen jó hírének és a bizonyíték értékű nyomok hiányának köszönhetően – miután Cindy visszautasította a hazugságvizsgálóval végzett ismételt kihallgatást – elengedték. A társadalom megbecsült tagjának szava ezúttal is nagyobb súlyt képviselt egy tizenéves prostituáltéval szemben…

Megdöbbentő, de a lány története talán idővel feledésbe merült volna és Hansen valószínűleg tovább folytathatta volna beteges vadászatait, azonban ’83 szeptemberében a Knik folyó partján újabb oszladozó holttestet találtak, később Paula Gouldingként azonosították az áldozatot. 17 éves volt, egy ismert táncos és prostituált Anchorage-ban. Öt hónapja tűnt el. A boncolás során bebizonyosodott, hogy .223-as kaliberű lövedék okozták a halálát. Paula esetét követően Greg Baker – a Cindy Paulson ügy vezető nyomozója – meg volt győződve arról, hogy Hansen a gyilkos, akit keresnek, ezért vizsgálni kezdte a férfi múltját. Kezdetben nem talált semmi különösnek mondhatót, de végül rátalált a ’71-es esetekre, az emberrablásra és a nemi erőszakra. Nem Baker volt azonban az egyetlen, aki elsőszámú gyanúsítottként tekintett Hansen-re.

Glenn Flothe, az állami rendőrség nyomozója is meg volt győződve a férfi bűnösségéről. Ezt követően fordultak ismét az FBI-hoz. A szövetségi hatóság pedig John Douglas és Roy Hazelwood különleges ügynököket küldte Alaszkába, feladatuk pedig nem volt más, minthogy kézre kerítsék az állam egyik legtermékenyebb sorozatgyilkosát. Douglas – a Mindhunter: Inside the FBI's Elite Serial Crime Unit egyik szerzője – a rendelkezésére álló információk alapján felállította a gyilkos profilját. A leírása szerint a gyilkos csendes, visszahúzódó ember, arca sebhelyes – valószínűleg serdülőkori hegek miatt –, kistermetű és feltehetőleg beszédhibás, önértékelése alacsony, elszigetelt helyen él vagy hobbija hasonló helyekhez köti, áldozatait pedig azért választja ki leginkább prostituáltak közül, mert könnyen elérhetőek és nem kelt feltűnést esetleges eltűnésük, valamint mert így tud legegyszerűbben bosszút állni elsőszámú célpontján, a női nemen. Miután az ügynök tudomást szerzett arról, hogy Hansen ismert túrázó és vadász a környéken még bizonyosabbá vált számára, hogy Hansen az a gyilkos, akit keresnek. Azt is jelezte, hogy valószínűleg „gyűjtögető” típus, aki nem csak az elejtett vadak trófeáit gyűjti, hanem áldozatainak személyes tárgyait is. Azonban a felhalmozott információk és közvetettként értékelt bizonyítékok nem voltak elegendőek egy házkutatási parancshoz vagy éppen a férfi letartóztatásához, ezért a rendőrség megpróbált hibát találni Robert – biztosnak tűnő – alibijében. Flothe ismételten kihallgatta barátait, akikkel közölte, hogy a hamis tanúvallomás bűncselekmény, olyan, amiért szabadságvesztéssel is büntethetőek. Henning és Sumrall is megtört és bevallották, hogy Hansen nem volt velük Cindy Paulson elrablásának éjszakáján valamint azt is, hogy a ’80-ban bejelentett rablás – amely során trófeáit is eltulajdonították – nem volt más csak egy jól kitervelt és kivitelezett biztosítási csalás. Ezen információk birtokában, valamint Douglas jellemrajzának és a Paulson-ügy részleteinek ismeretében végül Victor Carlson bíró kiadta a megfelelő végzéseket.

1983.október 27-én, reggel nyolc órakor rendőrök jelentek meg Hansen pékségében és letartóztatták a férfit, majd az anchorage-i állami rendőrség épületébe vitték. Robert nem állt ellen és készségesen a hatóság embereivel tartott. Eközben egy-egy nyomozócsoport tüzetesen átvizsgálta a férfi otthonát és repülőgépét. A gépben nem találtak semmilyen terhelő bizonyítékot és a házában is úgy tűnt, hogy nem lesz eredményes a kutatás. Azonban az egyik nyomozó a padlás egyik gerendájában talált egy rejtett rekeszt, amiben szinte pontosan azt találták, amit John Douglas előre jelzett a nyomozás során. A rejtekhelyen a halálesetekkel kapcsolatos újságkivágásokat, egy kis zsák ékszert, a halott nők iratainak egy részét és több lőfegyvert – köztük egy Winchester sörétes puskát és a legfontosabbat, a .223-as kaliberű Ruger-Mini 14-es félautomatát – valamint a környező terület repülési térképet, amelyen több helyet is „x” jelzéssel látott el Hansen.

Robertet egy gondosan előkészített kihallgatószobában helyezték el. A falakat a Knik folyó partján készült felvételek és az áldozatok maradványainak képei borították. Az asztalon az ügy aktái hevertek. Egyedül hagyták a gyilkost, de minden mozdulatát figyelték a kétirányú tükrön át. Nem látták rajta az aggodalom halvány jeleit sem, sokkal inkább érdeklődőnek tűnt, a fényképeket és a dokumentumokat vizsgálgatta. Végül Glenn Flothe és Darryl Galyan léptek be a szobába és megkezdték Hansen kihallgatását. Öt órán át tartott.

Kezdetben tagadta a gyilkosságokat és nem volt együttműködő a hatóságokkal, azonban rövid időn belül megunta a vádaskodásokat és ügyvédet kért. 1983. november 3-án végül négy vádpontban nyújtottak be ellene keresetet az esküdtszéken. Bántalmazás, emberrablás, lopás és biztosítási csalás volt a vád. Hansen ártatlannak vallotta magát, 500.000 dollárban állapították meg az óvadékot. A rendőrök még várták a Ruger vizsgálati eredményeit, amik november 20-án érkezetek meg és bizonyították, hogy a gyilkos lövéseket Robert fegyveréből adták le. Perdöntő bizonyítékok voltak a hatóság kezében. A házkutatásnál talált tárgyak, a térkép, a lőfegyver. Minden Hansen ellen szólt és ezt ő is nagyon jól tudta. Ekkor vallotta be, hogy a térképen látható jelzések áldozatainak sekély sírhantjait jelölik. Összesen huszonnégyet rajzolt a térképre…

1984.február 22-én Hansen védőügyvédje, Fred Dewey, találkozót kért Victor Krumm kerületi ügyésztől. Az egyeztetés során az ügyész alkut ajánlott Robertnek, a teljes vallomásáért cserébe csak négy gyilkosságért kell felelnie az esküdtszék előtt – Sherry Morrow, Joanna Messina, "Eklutna Annie" és Paula Goulding haláláért – valamint Cindy Paulson elrablásáért és bántalmazásáért, büntetését pedig egy maximális biztonságú intézet helyett állami börtönben töltheti majd le. A férfi vonakodva bár, de elfogadta az ajánlatot. Miután aláírták a megállapodást beszélni kezdett. Így írta le saját szavaival egy nő elrablását:

„Előveszem a fegyvert – azt hiszem a szokásos szövegem az volt, hogy: Nézd, te profi vagy. Nem kell izgulnod, hiszen tudod, hogy a munkád némi kockázattal jár. Ha azt teszed, amit mondok, nem esik bántódásod. Ez nem lesz más csak egy rossz tapasztalat, ami után jobban meggondolod, hogy kinek az ajánlatát fogadod el és kivel mész el… tudod.”
Majd így folytatta: „Próbáltam a lehető leghatározottabban viselkedni, hogy annyira megrémüljenek, amennyire csak lehetséges. Adja meg azonnal, azt, amit kérek. Ne kelljen beszélnem. Nyúljon át, érti… aztán hátra húztam a fejét és fegyvert fogtam rá, hogy tehetetlennek érezze magát...”

Véres vadászatait pedig egyszerűen csak úgy jellemezte, hogy „olyan, mintha vadjuh vagy grizzly trófeát üldöznél.” A házában talált térkép alapján tizenöt sírhantot azonosított be, ezek közöl a nyomozóhatóságok számára csupán három volt ismert. Végül úgy határoztak, hogy minden jelöléshez elszállítják a gyilkost, hogy könnyebben megtalálják az áldozatok maradványait. Hansen kéjes élvezettel látogatta meg újra szörnyű tetteinek színhelyeit. Gyakran vált izgatottá az utazások alatt, gyakran mosolygott is. Végül tizenkét ismeretlen nő sírjához vezette el a rendőröket.

Hansen térképén huszonnégy jelet találtak, a férfi azonban tizenhét gyilkosságnál többet soha nem ismert el. Bizonyíthatóan tizennégy nő – Andrea "Fish" Altiery, Angela Feddern, DeLynn "Sugar" Frey, "Eklutna Annie", "Horseshoe Harriet", Joanna Messina, Lisa Futrell, Malai Larsen, Paula Goulding, Roxanne Eastland, Sherry Morrow, Sue Luna, Tamera "Tami" Pederson és Teresa Watson – életét oltotta ki, hidegvérrel, hosszas kínzások és megaláztatások után. A hatóságok további három gyilkosság elkövetésével is megvádolták – Ceilia "Beth" Van Zanten, Mary Thill és Megan Emerick halálával kapcsolatban – Hansen-t, ezek elkövetését azonban a férfi mindvégig tagadta, annak ellenére is, hogy a térkép jelölései alapján találták meg a három áldozat erősen lebomlott maradványait…

1984.február 18-án bűnösnek vallotta magát a négy gyilkossági és a Paulson-ügyben. Február 18-án a Legfelsőbb Bíróságon, Ralph E. Moody bíró 461 évre és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte Alaszka egyik legismertebb sorozatgyilkosát. Ezután egy szövetségi börtönbe szállították, a pennsylvania-i Lewisburg-be, ahol megkezdte büntetésének letöltését. A felesége, Darla, eladta a pékséget és elvált a férfitól, majd két évvel az ítélethirdetés után közös gyermekeikkel – a folyamatos zaklatások és nyílt fenyegetések hatására – elhagyta az államot. Hansen-t végül ’88-ban szállították vissza Alaszkába, ahol rövid ideig a juneau-i Lemon Creek intézetben raboskodott, majd 2014 májusáig a Spring Creek Javítóintézet foglya volt, ekkor egészségi állapota miatt átszállították Anchorage-ba. Robert Christian Hansen végül 2014. augusztus 21-én végelgyengülés miatt egy kórházban hunyt el. 75 éves volt.

A legtöbb sorozatgyilkostól eltérően Hansen tettei megfoghatatlanok. Az áldozatok bomlásnak indult holttestei csak a haláluk pillanatait mesélik el. A borzalmas körülmények és a történések nagy része a homályba vész, Hansen alakjához hasonlóan. Elnyeli őket az erdő sötétje, csupán csak sziluettjeik érzékelhetőek a csendes fák között. Robert keveset beszélt tetteiről, azok legbelsőbb lényegét megtartotta magának. Kincsekként őrzött minden pillanatot. Olyan ládákba zárta őket, amikhez mindig visszatérhetett. Olyanokba, amik lehetőséget adtak rá, hogy eltávolodjon cellája falainak fojtogató sivárságától. Újra átélhetett minden perverz mozzanatot. Minden izgalmat. Övé lett a kulcs, aminek segítségével számtalan eksztatikus élmény várta újra és újra. Csak meg kellett látogatnia vadászterületét, hogy visszatérhessen egykori prédái közé. Ha behunyta a szemét újra láthatta kétségbeesett áldozatai reménytelen menekülésének képeit, érezhette a fegyver súlyát a kezeiben vagy éppen a kés markolatának apró barázdáit, amint tenyerébe simulnak. Újra érezhette a vér fémes illatát és az általa biztosított szinte korlátlan hatalmat. A kontrollt és azt a dominanciát, aminek elérésére mindig is vágyott. Egyes feltételezések szerint áldozatainak tényleges száma akár a harmincat is meghaladhatja, a megerőszakolt – és szabadon engedett – nők száma ennél is több lehet. Volt mire emlékeznie és biztosak lehetünk abban, hogy örömmel idézte fel egykori tetteit és áldozatainak rémült arcát. Senki nem vehette el őket tőle. Hozzá tartoztak. Ők voltak a legbecsesebb trófeái, amiket boldogan akasztott ki elméjének sötét falaira, hogy újra és újra megcsodálhassa mindet. És meg is tette. Harminc éve volt rá…