Törvény: az alkotmány utáni legfőbb jogszabály, amelyet csak az adott állam törvényhozása alkothat meg, módosíthat vagy helyezhet hatályon kívül. Ezek a sorok olvashatók napjaink közismert tudástárának releváns oldalán. Emberek alkotta szavak összessége, ami arra hivatott, hogy viselkedési formákat írjon elő és várjon el. Azért született, hogy minket szolgáljon és megóvjon azoktól, akik nem tartják be jelentőségteljes betűit. Ezen szavak betartásának és betartatásának eszköze és manifesztációja az igazságszolgáltatás. Az igazságszolgáltatás, melynek ismert jelképe Justitia, a szemkötőt viselő istennő, aki egyik kezében pallost, a másikban pedig egy mérleget tart. Hatásos szimbolika. A szemkötő a tárgyilagosság, az igazság pártatlanságának jele. A pallos a bűnös megbüntetésének szimbóluma, míg a mérleg a kiegyensúlyozás, a megítélés, az igazságosság és az égi és földi igazságszolgáltatás ősi jelképe. Az istennő alakja képes minket lenyűgözni és egyben elrettenteni is. Szavak nélkül beszél hozzánk. Azonban mi döntjük el, hogy hallgatunk-e néma suttogására vagy elfordulunk tőle kockáztatva ezzel – gyakran – végzetes kardjának mozgásba lendülését. Akarunk hinni az igazságban. A megkerülhetetlen bizonyosságban. A tényekben. Azonban ezek gyakran nem többek önámításnál. Önámításnál, ami megkönnyítheti, hogy túllépjünk a szörnyűségeken. Hogy felejtsünk. A bűnös megérdemelten került mocskos rácsok alkotta kalitkába, joggal várja a néma bitófa vagy a villamosszék végérvényes kényelme. Aztán véget ér a rémálom. A közösség továbblép. A rém eltűnt, kitörlődött a mindennapokból. Sajnos ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk. Justicia kardja, bár kétélű penge, mégis csak ez egyikkel sújt le végérvényesen, mérlegében „csak” az adott bűnös és annak tettei mérettetnek meg, látása, fókusza korlátolt. Ennek köszönhetően a biztonságérzetünk hamis – hiába érezzük ennek az ellenkezőjét –, nem több egy illúziónál. Csupán egy omladozó színház, korhadó színpadán előadott, olcsó szemfényvesztés, amiben hinni akarunk – és amiben muszáj is hinnünk. A valóság azonban sokkal kiábrándítóbb, mint azt elsőre gondolnánk. A szörnyeteg nem tűnt el. Mindig is itt volt és mindig is itt lesz közöttünk. Az iskolák udvarán, a zárt ajtók mögé bújó baljós csendben, az otthonok kíváncsi szemektől elszigetelt falai közt. Ahogy itt van velünk az utcák hangos forgatagában és irodánk kulturált színfalai között is. Fejlődik, arra várva, hogy tovább adhassa rothadó sejtjeit. A várakozását pedig néha siker koronázza és lehetőséget kap rá, hogy újabb szörnyeteget teremtsen. A genezis során méhének gennyes váladékai közt új élet sarjad, majd lökődik Istentől elhagyatva erre a világra. Így született meg és vált gyilkossá Karl-Heinz Sadrozinski is…

Sadrozinski 1946. november 06-án született Németország északnyugati részén, Észak-Rajna-Vesztfália központjában, Essenben. Vér szerinti szüleiről viszonylag kevés megbízható információ maradt fenn, de az bizonyos, hogy mindketten alacsony társadalmi rétegből származtak. Apja egyszerű munkás volt, aki nem vállalta fel házasságtörésében fogant gyermekét. Anyja – Anna – szegény, beteges asszony volt, aki pár hónappal a kisfiú születése után tuberkulózis következtében vesztette életét. Egy gyermek életének, egészséges lelki fejlődésének minden szakasza kulcsfontosságú, igaz ez az újszülött kort követő, körülbelül hat hónapos, úgynevezett szimbiotikus korszakra is. A kis jövevény ebben a szakaszban saját magát és anyját is ugyanazon rendszer részének tekinti. Gyakorlatilag egy entitásként értelmezi mindkettőjüket, ez a boldog egységállapot időszaka. Ugyanakkor ilyenkor tapasztalja meg a kellemetlen testi érzeteknek – pl.: éhség – köszönhető negatív élményeket is. Érzései ebben a szakaszban alapvetően kétpólusúak. A jó és a rossz, a fájdalom és az öröm járja benne végtelennek tűnő táncát. A legfontosabb azonban, amire a gyermeknek ilyenkor szüksége van az az édesanya megnyugtató közelsége. Az anya ölelése, bőrének melege. Kulcsfontosságú pillanatok, amire nem csak a kicsinek, hanem az édesanyának is szüksége van. A kis Karl-nak azonban – oly sok mindennel együtt – ez sem adatott meg. Anyjától – annak betegsége miatt – korán elválasztották és életének első évében nővérek viselték gondját. Bár mindent igyekeztek elkövetni, figyelmük nem lehetett osztatlan és nem pótolhatta az anya-gyermek kapcsolat belsőséges meghittségének csodáját. A fiúnak be kellett érnie az adott műszakban dolgozók figyelmével, hangulatuk ingadozásával, a – túl gyakran nélkülözött – közelség esetlegességével. Tizenegy hónapos volt, mikor végre örökbefogadó szülőkre talált. A Bonn-ban élő Bartsch család vette magához a kisfiút 1947 októberében, a Jürgen nevet is tőlük kapta. Úgy tűnt végre normalizálódhat a gyermek hányatatott sorsa. Nevelőapja, Gerhard, szigorú ember volt, hentesként dolgozott és saját üzletét vezette, Langenbergben. A munkájának élt és a fiú nevelését feleségére, Gertrudra, bízta. Jürgen a későbbi kihallgatásokon szerető és gondoskodó anyának írta le az asszonyt, de ezen állítását több tény is jelentősen beárnyékolja. A nő ugyanis rögeszmés-kényszeres személyiségzavarral (OCPD) küzdött és extrém mértékben tisztaságmániás volt. A kisfiúval szemben már nagyon korán óriási elvárásokat támasztott. A ruháit mindig rendezetten, élére hajtva kellett tárolnia, az ágyat precízen bevetnie, a családi programokon időben és makulátlan külsővel volt kénytelen megjelenni. Az otthoni légkör leginkább egy katonai létesítményre emlékeztetett, amit a fiú apja nem csak támogatott, de el is várt. Azonban a fenti elvárások – bár korai bevezetésüknek köszönhetően – destruktívnak is bizonyulhatnak, mégsem okoznak olyan súlyos károkat, mint a fiatal Jürgen esetében a szocializáció és az intimitás szinte teljes hiány. Gertrud kisiskolás koráig szinte teljesen elszigetelte a fiát a kortársaitól. Nem voltak és nem is lehettek barátai, nem játszhatott a parkban, nem ugrálhatott esős napokon a kialakuló pocsolyák zavaros vizében, nem tapasztalhatta meg a bújócska vagy éppen a fogócska során érezhető mézédes izgalmat. Az anyja szerint erre azért volt szükség, mert a játék során csak „mocskos” lehet, a többiek pedig csak „beszennyezik”. Ha pedig úgy ítélte meg, hogy ez erőfeszítései ellenére is megtörtént, akkor saját kezűleg mosta le a vélt szennyeződéseket a kisfiú hófehér testéről. Az ilyen „fürdetés” természetes. Az anya gondoskodásának egyik fontos manifesztációja, mely során a gyermekkel kialakított bizalmi kapcsolata még tovább mélyül és megnyugvást hoz a kicsinek. Ez az időszak azonban véges, annak is kell lennie. A gyermek egészséges fejlődésének fontos alapköve, hogy megismerje önmagát, saját testét, annak rezdüléseit, reakcióit. Erre nyújt lehetőséget az önállóan végzett, egy ideig még játékkal egybekötött, tisztálkodás is. Ez hosszú évekig hiányzott Bartsch életéből. Minden reakció, minden intim pillanat megosztott volt, nem saját, személyes élmény. Tapasztalat, amin anyjával kellett osztoznia. Az anyja számára oly fontos, kényszeres viselkedés, a tisztítás és a megtisztulás rituáléi egészen ’65-ig folytatódtak – Jürgen 19 éves koráig…

Bartsch gyermekkorát a szülői ház, a hentesbolt és uralkodó szüleinek háromszögében töltötte, azonban így is sikerült baráti kapcsolatot kialakítania a szomszédban lakó egyik fiúval. Jürgen azonban esetlen volt és nem értette, az alapvető szociális jelzéseket sem. Vonzalmat kezdett érezni a fiú iránt, aminek köszönhetően zavarttá vált. Friss barátsága ennek köszönhetően nem tarthatott sokáig. Egy gyermeki dulakodás során megütötte a fiút, ezért eltávolodtak egymástól. Jürgent ’57-ben íratták be egy városi iskolába, azonban a szülei szerint ez az iskola nem szolgálta kellően gyermekük fejlődését ezért egy évvel később egy bentlakásos katolikus iskolába küldték, hogy mélyebben is megismerkedhessen a bibliai tanításokkal és a hit fontosságával. Az intézményben katonás rend uralkodott. Ötvenfős közös hálóterem, egységesen menetelő gyerekek, szigorú felügyelet és gyakran alkalmazott testi fenyítés. Ezek jellemezték az iskolát és persze a mindent átható, mélyen gyökerező hit, amit az elszánt papság tagjai hittanórák keretein belül adtak át a fiatal fiúknak. Azonban a hit és a bölcs tanítások mit sem érnek, ha a jóságos Isten szívélyesen elfordul, szentjei pedig lesütik a tekintetüket, ahogy tették azt 1958 és 60 között több alkalommal is. Jürgen az iskolában töltött első évében súlyos beteg lett. Az orvosok ágynyugalmat rendeltek el, amit – a láz enyhítése miatt – gyógyszeres kezeléssel egészítettek ki. A lábadozás ideje alatt az iskola kórusvezetője, Pütlitz atya, gyakran meglátogatta a fiút. Kezdetben csak mesélt a gyermeknek és Isten gondoskodásáról biztosította a fiút, de idővel történetei és szándékai is megváltoztak. A kedves történetek és a példabeszédek fokozatosan korcsosultak el, egyre sötétebb és sötétebb tónust magukra öltve férkőztek Bartsch gyermeki elméjébe. Középkori történetek hangzottak el. Perverziókról, szadizmusról, a szexualitás szélsőséges formáiról. A fiút azonban nem csak lelkileg érintették meg ezek a mesék, Isten jéghideg keze is hozzáért. A pap keze vágyakozva simította végig a fiú reszkető testét. Az arcát, vállainak domborulatait majd békésen nyugodott meg szaporán lüktető, makulátlan mellkasán, hogy aztán egyre lejjebb és lejjebb csúszva fedezze fel a takaró alá rejtett fiatalság minden apró részletét. Az atya kitartó volt. Mesterien építette fel a fiú szimpátiáját majd kötődését és bizalmát, amit végül maximálisan ki is használt. Jól tudta azt, hogy Jürgen nem árulja majd el a titkukat és soha nem kell felelnie az elkövetett szörnyűségekért. Megrontotta a fiút, majd időről időre visszatért hozzá. A fiú közel három évig volt az iskolában, ez alatt az idő alatt az Úr felszentelt szolgája négy alkalommal erőszakolta meg a gyermeket. (Ezzel kapcsolatban a különböző forrásokban nincs egységes konszenzus.) Azonban nem Pütlitz atya volt az egyetlen, aki bántalmazta Jürgent. Egy ilyen zárt közösségben, ahol serdülő fiatal fiúk élnek, egyszerűen elkerülhetetlen a konfliktus. Tombolnak a hormonok, keresik a helyüket, szerepüket a világban és az adott közösségben is. Bartsch azonban alapvetően visszahúzódó gyerek volt, aki nem tudta és nem is tudhatta, hogyan viselkedjen a hasonló helyzetekben. Ez lett a veszte. Többször megverték és néhány társa meg is erőszakolta, a tanítók „mindenre kiterjedő figyelmének” ellenére is.

Jürgennek döntenie kellett. Vagy harcol a megaláztatás és a fizikai bántalmazás ellen, vagy menekül. Az utóbbit választotta. Többször megszökött az intézményből – még a rendőrség is letartóztatta – de végül apja mindig visszavitte. Apai megértés helyett azonban csak szidalmakkal szembesült és olyan erős szavakkal, amik csak tovább rombolták emberségének egyre csak fogyatkozó, gyenge felépítményét. Ezek után, az iskola falain belül, rátalált a szerelem. Gyengéd érzelmeket kezdett táplálni az iskola egyik diákja iránt, vágyai azonban beteljesületlenek maradtak. Az iskolában Isten törvényei uralkodtak, azon törvények, amelyeket a papság tagjai kedvük szerint fordítottak ki és állították azokat alantas vágyaik szolgálatába. Hiszen egy ember, főleg egy gyermek szava mit érhet Istenével szemben? Az iskola nyíltan – és végtelenül álszent módon – hirdette a homoszexualitás bűnös mivoltát. Jürgen itt tanulta meg, hogy testi vágyai „gusztustalanok”, érzései, szerelme pedig „undorító”. Ezekre Bartsch az általa helyesnek vélt válaszreakcióval reagált, elzárkózott és megpróbálta elnyomni vágyait. Nem járt sikerrel. A kezdeti romantikus gondolatokat a szerelem lángjai perzselték fel, a vágyakozás izzó parazsát hagyva csupán hátra. Ez az izzás elemésztette. Elméjét a fiú lágy mozdulatai, bőrének illata, mosolyának makulátlan fényessége töltötte el. Ezek keveredtek idővel Pütlitz atya meséivel és végül erőszakos fantáziákkal is. A vágyakozás legyőzte. Tinédzser volt, tomboló hormonokkal. Ugyan megpróbált közeledni kiszemeltjéhez, azonban próbálkozásait nem koronázta siker, ezért végül azt tette, amit az intézet falain belül többször is meg kellett tapasztalnia. Megerőszakolta szerelmét, egy Alex nevű fiatal fiút. A fiú jelentette az esetet és Jürgen nem részesülhetett Isten kegyelmében, ellentétben azokkal, akik őt többszörösen bántalmazták. Bartsch jussa a megvetés, a kirekesztettség érzése és a szégyen maradt. Egy olyan skarlát betű, ami egész élete során elkísérte és ami későbbi tetteinek elkövetésére is predesztinálta. Jürgen végül kitaszítottként hagyta el az iskolát 1961-ben.
Ezután kezdett apja üzletében dolgozni hentestanoncként. Heti hatvan órát dolgozott, nem volt magánélete és ennek köszönhetően baráti kapcsolatokat sem sikerült kialakítania. Életének kilátástalansága azonban nem törte meg a fiút. Kettős életet élt. A külvilág számára egy udvarias és csendes fiú volt, aki nagy segítségére válik a nevelőszüleinek és örömmel látja el a rá bízott feladatokat. Legbelül azonban az egykor jól megismert izzás emésztette, képek jártak a fejében, érzések kavarogtak a lelkében, amik minden érzékét képesek voltak eltölteni. Izzadtság keveredett a kielégülés édes reményének illatával, bőr mozdult a bőrön, hús lüktetett a húsban. Számtalanszor élte át az egykori emlékeit, amik idővel egyre szadisztikusabb tónusban tűntek fel lelki szemei előtt. Az idő múlásával az emlékek, azonban nem kezdtek megfakulni, mivel egyre újabbakat is sikerült begyűjtenie.
Valószínűleg ezek az emlékek vezették akkor is, amikor megpróbált segítséget kérni a helyi templomban. Beszélni szeretett volna az érzéseiről, az egyre sötétülő vágyairól, a mélységről, amibe egyre gyakrabban kellett elmerülnie. Az egyház reakciója nem volt más, mint a hideg és közömbös hallgatás, a lelkész, akivel beszélt elfordult tőle és Isten kezébe helyezte a fiú sorsát. Úgy, mint egykoron a szentek tették az iskola kopár falai közt. Ez pedig megbocsáthatatlan hibának bizonyult, ugyanis ekkor a fiú kezeihez már vér tapadt, a nyolc éves Klaus Jungé festette vörösre, aki balszerencséjére elhitte Jürgen meséjét…

Ekkor válaszolt Bartsch először a sötétség szűni nem akaró hívására, arra a hívásra, ami kísértette már egy ideje. Szexuális vágy, vér, kín és hatalom. Ezek az ígéretek visszhangoztak a fejében akkor is, amikor ’62 márciusának utolsó napján meglátta a kis Klaus Jung-ot. Fiatal volt, vidám, és mint a többi gyermek ő is élvezet a szombat délután felhőtlen óráit, amikor egy idősebb fiú lépett oda hozzá. Jürgen – aki ekkor még nem töltötte be a tizenhatodik életévét sem – ekkor még esetlen volt és izgatott, de a benne munkálkodó vágy győzedelmeskedett aggályai felett. Egy történettel csábította el a fiút, mely szerint nyomozóként lát el egy rendkívül fontos feladatot és egy elhagyott területen zajló kétes ügylet megfigyelésében lenne szüksége egy független szemtanúra. Klaus bár kezdetben kételkedett az idősebb fiú szavaiban végül mégis hajlandó volt elkísérni Jürgen-t az izgalmas kalandra. Képzeletében képek cikáztak, arról, hogy ő lehet a hős, az, aki megoldja a rejtélyt, segít a hatóság fedett emberének kézre keríteni a gonosz bűnözőket. Nem tudhatta, hogy az, aki mellett boldogan lépkedett sokkal rosszabb, azon gonoszoknál, akit valaha is el tudott képzelni. Ekkor látták utoljára a kisfiút, a brutálisan megcsonkított maradványit végül egy mocskos alagútban fedezték fel…
Jürgen nem teljesen azt kapta az első gyilkosság elkövetésekor, amiről fantáziált. Sokkal többet kapott annál. Bár nem sikerült közösülnie a kisfiúval, amit utána megtapasztalt az testének és lelkének minden idegvégződését stimulálta és a gyönyörök olyan kertjébe taszította, amit újra és újra fel kellett keresnie. Az szörnyű tettei és az azok által kiváltott orgazmusok után eltűntette a maradványokat, majd hazasétált, részt vett a közös családi vacsorán, majd közösen tévét nézett a szüleivel, ahogy minden átlagos szombat este. Az álom azonban nem érkezett könnyen aznap. Túlságosan izgatott volt, túl sok volt az inger, a friss és mézédes emlék. Pillanatról pillanatra élte át az elmúlt órák eseményeit és elkezdte tervezni az újabb, csodákkal teli délutánját.

Azonban történt valami. Valami, aminek köszönhetően nem történt újabb gyilkosság több mint három éven keresztül. Egyes források szerint ezekben az években Bartsch fejlődött, tanult és finomította módszereit, más vélemények szerint ’62 és 65’ között több mint száz támadást hajtott végre, amiket sem bizonyítani, sem cáfolni nem sikerült. Egy biztos, támadásainak – bizonyítottan – nem volt halálos áldozata egészen 1965 augusztusáig.

Ekkor koronázta újra siker Jürgen „vadászatait”, aminek tökéletes kulisszákat biztosítottak a környékbeli plébániák által rendezett hétvégi vásárok, melyeket leginkább az alacsony társadalmi rétegek polgárai, hajléktalanok és rengeteg gyermek is látogatott. Bartsch ezekre rendszerint taxival – melynek díját a családi kasszából tulajdonította el – vagy a hentesüzlet teherautójával látogatott ki. Bár középosztálybeli fiatalemberként jelentősen elütött a célközönségtől, a forgatag mégis biztosította számára a lehetőséget, hogy a fiatal fiúk közelébe kerüljön. Ekkor már egy – külön a maradványok szállítására szánt – bőröndöt is tartott magánál. (A köznyelvben a nagy bőröndök megnevezése „Kinder-Sarg”, vagyis gyerekkoporsó – a szerk.) Egy ilyen rendezvényen fel is tették neki a kérdést, hogy miért van szüksége egy ekkora táskára, ekkor vetette el annak ötletét, hogy ebbe csomagolja áldozatait. Sorra járta ezeket a vásárokat, amíg alkalmas fiúkat nem talált. Hol a régi nyomozós történettel, hol ingyen kocsikázással, hol kirándulással próbált magával csábítani gyerekeket. 1965. augusztus 7-én pedig elérkezett az a nap, amire oly régóta várt, ekkor nem csak egy, de rögtön két áldozatot is sikerült ejtenie. A tizenhárom éves Peter Fuchs és a tizenkét éves Ulrich Kahlweiss is engedtek a csábításnak és hagyták, hogy Bartsch kísérje őket utolsó útjukra. A két fiú megcsonkított maradványait egy elhagyott, világháborús óvóhely közelében találták meg…
A két fiú eltűnése – Klaus Jung esetével ellentétben – azonban nem maradt észrevétlen, a közösség lépéseket követelt és a sajtó ekkor ragasztotta Bartsch-ra a „Vásári Gyilkos” nevet is. Nyomozás indult az eltűnések ügyében, de jelentős eredmények nem születtek. A nyomok gyorsan kihűltek és a gyilkos nem csapott le, egészen a következő év tavaszáig.
1966. május 6-án a tizenkét éves Manfred Grassmann is egy vásári forgatagban szórakozott, mikor az akkor mindössze tizenkilenc éves sorozatgyilkos odalépett hozza. A fiú azonban nem hitte el Jürgen meséjét viszont a kocsikázás gondolata megtetszett neki és – mivel ígéretet kapott arra, hogy útközben még egy üdítőt is kap – önfeledten ült be Bartsch autójába. Az út nem volt túl hosszú, de arra épp elég volt, hogy egy ritkán látogatott óvóhelyhez érjenek, ahhoz, ahol már a fiú előtt többen is jártak. Bartsch izgatott volt és érdekes történetekkel szórakoztatta ifjú partnerét. Manfred érdeklődve hallgatta a meséket és fiatal elméje igyekezett minél többet magába szívni a környező falak történelméből. Pont úgy viselkedett, ahogy azt gyilkosa akarta. Pont úgy, ahogy azok, akik előtte jártak a sivár folyosókon. És pontosan úgy viselkedett Jürgen is, mint azt az előző három alkalommal is tette…

Miután biztonságos helyre értek nekiesett a fiúnak és könyörtelenül megverte, ezzel biztosítva azt, hogy felülkerekedjen áldozatán. Teljes behódolást követelt és minden engedetlenséget brutálisan megtorolt. Levetkőztette áldozatát, majd megkötözte. Vágyott a fiúra, de nem sietett. Nézte a makulátlan bőr rezdüléseit, ahogy a félelem hullámai újra és újra átcsapnak Manfred felett. Érezni akarta az illatát, tapintani lágyékának melegét, végigsimítani összekócolódott fürtjeit. Azt érezte, amit egykori mesterétől, Pütlitz atyától, kapott. A vágy és az kielégülés annyira vágyott ajándékát. Közelebb lépett a fiúhoz és lassan simogatni kezdte, reszkető keze végigfutott a hajlatokon, majd játékosan elidőzött a fiú nemi szervén. A kezdeti játékosságot aztán felváltotta a vadság, a nyers erő. A hosszú percekig tartó procedúra rendkívüli fájdalmakat okozott Manfrednek. Felrepedt bőr. Minden mozdulat után mélyülő seb, melynek nyomán vér csöppent a mocskos padlóra és Jürgen kezére is. Ez volt a kulcs. A földi gyönyörök kertjébe szóló bíborszín belépő. Ekkor kezdte el ütlegelni a fiút. Kegyetlenül. Fáradhatatlanul. A fejét, a testét, a végtagjait. Manfred több csontja eltört, a koponyája is súlyosan megsérült. Az állatias düh felszabadulásának tisztító percei után fojtogatni kezdte a gyereket – ekkor már halott volt. Azonban az, amire Bartsch igazán vágyott csak ezek után következhetett. Miután eloldozta megpróbált közösülni a holttesttel – a többi áldozaton is találtak erre utaló nyomokat a törvényszéki szakértők –, ez azonban nem sikerült, mert a szexuális izgalom csak a véres rituálé következő szakaszában töltötte el Jürgen teljes lényét. Kéjes élvezettel szúrta ki aktuális áldozata szemeit és figyelte, ahogy a barbár tett nyomán lassan folyik le a csarnokvíz a halvány arcbőrön. Gyakran vágta le áldozatai végtagjait és többször eltávolította a belső szerveket is, mind a mellkasból, mind a hasüregből. Levágta a fejet és kasztrálást hajtott végre a fiúk holttestein. A hentesboltban tanult precizitással hasított ki darabokat a comb és a fenék szöveteiből. Ezeket – egyes beszámolók szerint – el is fogyasztotta, bár ezt Bartsch soha nem ismerte el, csupán annyit vallott be, hogy az ajkaihoz érintette az élettelen húsdarabokat. (A későbbi kihallgatás során elmondta a döbbent nyomozóknak, hogy sem a holttestekkel történ közösülési kísérletek, sem a holtak felett végzett önkielégítések során nem élt át orgazmust. A teljes kielégülést csak a gyerekek megcsonkításakor, testük felnyitásakor és húsuk hosszan tartó vagdosása közben élte át, ezekben a pillanatokban többször is ejakulált.)

Bartsch következő áldozatát csupán egy hónap nyugalmi időszakot követően, 1966. június 18-án ragadta el, a tizenöt éves Peter Frese személyében. A fiút könnyedén sikerült magával csábítania az óvóhelyre, ám ezúttal eltért a megszokott forgatókönyvtől. Megverte, majd megkötözte a fiút és hazament a szokásos családi vacsorára. Ezzel hatalmas hibát követett el. Peter egy gyertya segítségével elégette béklyóit és bár komoly égési sérüléseket szerzett, mégis sikerült talpra állnia és megszöknie. Megbízható személyleírást tudott adni támadójáról a hatóságnak. Jürgen Bartsch-t június 22-én letartóztatták emberrablás és gyilkossági kísérlet vádjával. Nem állt ellen az intézkedés során és nyíltan vállalta bestiális tetteit.

1967-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, azonban később, 1971-ben a Szövetségi Bíróság – helyt adva a fellebbezésnek és a pszichológiai szakvélemények megállapításainak – tíz évre mérsékelte a büntetést és pszichiátriai gondozásba helyezte Jürgen-t Eickelborn közelében. Az intézetben mintabetegként viselkedett és megpróbálta megérteni sötét késztetéseinek hátterét is, azonban sem ő, sem az őt kezelő orvosok nem találtak kielégítő választ a Bartsch legfontosabb kérdésére, a miértre. Fogságának idején anyjával és nagynénjével tartotta a kapcsolatot, bűvész trükkökkel szórakoztatta rabtársait és közelebbi kapcsolatba került a kórház egyik nővérkéjével, Gisela Deike-vel, akit később, 1974-ben – hatósági engedéllyel – feleségül is vett. A Jürgent kezelő pszichiáterek több terápiás koncepciót is javasoltak állapotának javítására, ezek között a pszichoterápián kívül szerepelt a sebészeti úton végzett kasztrálás is. Bartsch kezdetben elzárkózott a műtéttől, de végül – hogy a további fogva tartást elkerülje – 1976-ban beleegyezést adta. Ez alatt az eljárás alatt vesztette életét. A törvényszéki orvosszakértő vizsgálata szerint halálát a halotán helytelen adagolása okozta. Az orvosi műhibával szemben azonban elterjed egy másik feltevés is Jürgen Bartsch 1976. április 28-án bekövetkezett halálával kapcsolatban. A szadista gyerekgyilkost végül elérte az igazság kardja és orvosai szándékosan taszították vissza az örök sötétségbe, oda ahová tartozott és ahonnan soha nem szabadott volna megszöknie… Huszonkilenc éves volt.

Karl-Heinz Sadrozinski. Jürgen Bartsch. A „Vásári Gyilkos”. Pedofil. Szadista. Gyerekgyilkos. Nevezzük bárhogyan, illessük bármilyen jelzővel, kétség kívül valódi Szörnyeteg volt. Rém, amit szexuális vágyai, eltorzult fantáziája és éhsége hajtott kegyetlen tetteinek elkövetésére. Azonban ő is embert volt – szinte minden szörnyeteg az. Ember, aki megpróbálta megérteni gyilkos vágyait és késztetéseit. Ember, aki kész volt változni és változtatni. Ez természetesen nem menti fel a felelősség alól. Viszont a környezete felmenthető? Hiszen számtalan borzalmas dolog történik gyermekekkel a világban, mégsem válnak gyilkosokká. Véleményem szerint a környezet felelőssége legalább akkora, mint az elkövetőé. Az anya kezdeti hiánya, a személyiségzavaros nevelőanya – és annak viselkedése –, a szigorú apafigura – és annak szinte teljes közönye – és az egyházi iskola borzalmai, mind-mind hozzájárultak, ahhoz, hogy Jürgen azzá vált, amivé. Sorozatgyilkossá. Senki sem foglalkozott vele igazán, akik mégis azok csak kihasználták. Kisgyermek kora óta elszigeteltség lett az osztályrésze. Egy ilyen izoláció pedig mindenkit képes megtörni. Átformálni. Valami egészen mássá, mint, amire születésünkkor rendeltettünk. A fiútól elfordult a családja, a társai és végül – amikor még próbált segítséget kérni – elfordult tőle Isten és az egyháza is. Hogy miért? Talán azért mert könnyebb nem észrevenni a problémákat, mintsem szembesülni velük vagy éppen leküzdeni őket. Ennek az érzéketlenségnek pedig négy fiatal fiú élete volt az ára. Bartsch velük próbált egyesülni, hogy megkapja azt, amit egykoron elvettek tőle. A gyermekkorát. Mivel nem járt sikerrel ezért pusztította el őket szinte teljesen. Gyakorlatilag megsemmisített mindent, amit valaha jelentettek. Kitörölte őket a létezés könyvének megsárgult lapjairól. A kezdeti romantikát, gyilkos tombolás váltotta fel. A vonzalom kegyetlenséggé mutálódott. Jürgen nem csak a fiúkat pusztította el, magát is megölte minden egyes alkalommal. Azt a gyenge gyermeket, aki ő volt egykoron. A kör bezárult. Az egykori áldozatból ismét gyilkos született. Mert mi félrenéztünk. Mert inkább kifizetjük Charón viteldíját, mintsem hogy foglalkoznánk azokkal, akik súlyos gondokkal küzdenek. Akik elvesztek és csak arra várnak, hogy valaki utat mutasson nekik. Amennyiben ezt nem vagyunk hajlandók megtenni meg is érdemeljük a büntetésünket. Jürgen Bartsch nem született gyilkosnak. A világ tette azzá. A hozzá hasonló szörnyetegeket ugyanis mi teremtjük, és ha egyszer már megszülettek, nem biztos, hogy lesz elég erőnk visszaküldeni őket oda, ahová valójában tartoznak…