Gyilkosok. Emberek? Szörnyetegek? Érzelmi és lelki roncsok? A Gonosz manifesztációi? Eltérnek a vélemények. Néhányunknak talán csupán a társadalom testén élősködő, annak vérét csapoló paraziták, másoknak talán jobb sorsra érdemes szerencsétlenek, akik kegyetlen gyermekkoruk vagy valamilyen fizikai sérülés hatására váltak szörnyeteggé. Szörnyeteggé, amit talán meg lehet és meg is kell menteni. Legtöbbünknek azonban emberi arcú fenevadak, rémek a gyermekmesékből, az ágy alól vagy éppen a szekrény leghátsó, legsötétebb zugából. Talán nem járunk messze a valóságtól. Talán valóban azok. Kegyelmet nem ismerő és nem is érdemlő entitások. Van azonban egy másik megközelítés. A tudományé. Ezek az emberek kísérleti alanyokká, tanulmányozandó lényekké mutálódnak. Ismerni akarják fizikai adottságaikat, agyuk működését, érzelmeiket és gondolatikat. Mindent, ami segíthet kiszűrni őket és megállítani a halált és a kínt, amik közvetítésére születni rendeltettek. Évek hosszú során át rengeteg doktor és szakember dolgozott azon, hogy megismerhesse ezeket a lényeket. Azt a teremtményt, ami egyszer úgy döntött, hogy emberi álarca mögül kilépve a világra szabadítja addig visszatartott, valódi mivoltát. Az eredmények pedig nem maradtak el. Az összefüggésekre fény derült, a minták egyértelművé váltak. Az áldozatok többsége például 20-25 közötti fehér nő vagy éppen valamilyen pár. Az elkövetések helyszíne legtöbbször hasonló vagy egy bizonyos területre korlátozható. Rengeteg minta. Rengeteg adat. Statisztika. Egy jól összeállított prezentáció elmaradhatatlan kellékei egy borús délután kriminálpszichológiai előadásán. Van azonban egy olyan dolog, ami – legyen bármennyire kegyetlen vagy éppen visszataszító is – mindannyiunk figyelmét képes felkelteni. Ez a modus operandi. A gyilkos módszere. Az, ami rengeteget mesél az elkövetőről. Múltjáról és jelenéről egyaránt. Robbantás, mérgezés, szúró- és vágófegyverek vagy éppen lőfegyver használat. Mind-mind elárul valamit. A robbanószer összeállítása szinte akkora katarzis, mint az aktiválása és a kialakult káosz távolról vagy éppen közelről történő szemlélése. A méreg olykor visszafordíthatatlan hatása, mely tudatában az elkövető csendben meghúzódhat a háttérben és figyelheti a gyötrelmet. A kés hideg pengéje, ahogy utat hasít magának a meleg, vöröslő szöveteken át, és amely oly gyakran helyettesíti a szexuális aktus során történő behatolást. A fegyver csövét elhagyó lövedék pusztításának látványa, amely szemlélhető akár távolról, akár zavarba ejtően közelről is. Mind-mind ugyanannak az extatikus táncnak a részei – legyen az akár a mérhetetlen agresszió pillanatnyi, de annál pusztítóbb kitörése vagy éppen egy szinte tökéletesen megszerkesztett, már-már vallási áhítattal végrehajtott rituálé –, a táncnak, amely felszabadít, amely végén elérhető közelségbe kerül a megváltás. Ott a béke, de tenniük kell érte. Ki kell nyújtani a kezüket, hogy megérinthessék.

A különféle eszközök használata rendkívül gyakori a sorozatgyilkosoknál, legyen szó akár valamilyen késről, lőfegyverről vagy éppen hétköznapi tárgyakról – mint például derékszíj vagy egy egyszerű fadarab. Ezek az eszközök képesek felgyorsítani – és gyakran lassítani is – az áldozat kínokkal teli haláltusáját. Asszisztálnak és egyben hatalmat is adnak a gyilkosnak. A döntés és uralkodás hatalma ez. Azonban jellegükből adódóan elidegeníteni is képesek. Kiszakítani a vágyott pillanatból, hiszen képesek a cseppfolyóssá váló időt újra megszilárdítani. Tökéletes használatuk pedig tudást és kellő gyakorlatot követel. Van azonban egy módszer melyet kevesen alkalmaztak, mégis garantálni tudja a teljes hatalmat és kontrollt. Az ideális táncot. Előfeltételei azonban ennek is vannak. Fizika erőt követel és olyan kezeket, amik szorítása nem enged a kritikus pillanatban. Az elkövető cserébe testközelben élheti át áldozata halálát, felsőbbrendűsége és hatalma teljes tudatában. Érezheti utolsó leheletének melegét, láthatja elhomályosulni az egykor élettel teli tekintetet. Ez a fojtogatók útja és ezt az utat követte a Sötét Fojtogatónak vagy Gorilla Gyilkosnak is nevezett szörnyeteg, Earle Leonard Nelson is…

Earle Leonard Nelson 1897. május 12-én született a Kalifornia állambeli San Franciscoban. Nem volt még tíz hónapos sem, amikor anyja, Frances Nelson – aki meglehetősen fiatalon adott életet gyermekének – belehalt a fiú apjától kapott szifilisz fertőzésbe. A fiú apjáról nagyon kevés információ van és csupán hat hónappal élte túl Frances-t. Gyermeke csak a vezetéknevét – Ferral – örökölhette tőle – amit csak néhány alkalommal használt élete során. Szülei halála után a kisfiú nagyanyjához került. Az nő özvegy volt és saját két tinédzser gyermekét – Lillian-t és William-et – is nevelte, emellett elkötelezett pünkösdista volt. Vallási nézeteit pedig igyekezett tovább örökíteni gyermekeiben is. Earle nagyanyja távolságtartó asszony volt, aki igyekezett megfelelni a mindennapok – gyakran óriási terhet jelentő – kihívásainak családfenntartóként és anyaként egyaránt. Gyermekeiből pedig igyekezett érett, egészséges és istenfélő polgárokat nevelni. A kisfiú azonban különbözött fogadott testvéreitől – valójában nagybátyjától és nagynénjétől. Korai éveiben gyakran váltották egymást a hiperaktív és a depresszív időszakok. Bipoláris személyiségén kívül több nyugtalanító viselkedésmintát is meg lehetett figyelni a fiúnál. Ilyenek voltak például az étkezési szokásai, melyek során állatokhoz hasonlatosan juttatta szájába az ételt, evőeszközök helyett elsősorban a nyelvét részesítve előnyben. Ennek köszönhetően testvérei gyakran csúfolták és ki is nevették a tőlük fiatalabb Earle-t. Ez traumaként hatott a fiúra, olyan káros behatásként, amin további furcsa megnyilvánulásai csak tovább rontottak. Gyakran egész más ruhákban tért haza, mint amikben elindult az iskolába. A Biblia megszállottja volt, mégsem tudta betartani annak szabályit. Többször lopáson kapták a közeli boltban. Társai magának valónak ismerték. Magának valónak és olykor erőszakosnak is. Valószínűleg nagymértékben ennek köszönhetően hétéves korában eltanácsolták az általános iskolából. A kisfiú ezt követő éveit homály fedi, a következő ismert tény Earle tizenegy éves kora környékére tehető, amikor – tőle meglehetősen szokatlan módon – a környékbeli gyerekek társaságában biciklizett. Ekkor történt egy baleset. Elgázolták. Súlyos koponyasérülést szenvedett és napokig lebegett élet és halál között. Az orvosoknak azonban sikerült megmentenie a fiút, aki végül sikeresen felépült.

Nagyanyja halála után a kamasz Nelson-t nagynénje és annak férje vette magához. Lillian a fiú nehéz természetének ellenére is igyekezett mindent megadni Earle-nek. Ebben az időben a tinédzser Nelson több munkát is elvállalt, de ezek gyakran csak pár napos vagy hetes munkaviszonyt jelentettek. Általában viselkedése vagy lustasága miatt rövid időn belül elbocsájtották a munkahelyeiről. A fiú gyermekkorához hasonlóan ebben hirtelen haragú volt és nagynénje is félni kezdett tőle. A kamaszkori hormonok tombolása nyomán szexuális étvágya megnőtt, gyakran fantáziált, rengeteget maszturbált és saját bevallása szerint 15 éves korától prostituáltak szolgáltatásait is igénybe vette, leginkább olyan helyeken, ahol könnyen alkoholhoz is tudott jutni. Ezidőtájt kezdett keményebben inni. Gyakran napokra eltűnt. Bevételeinek – amik jelentős része valószínűleg illegális forrásból származott – nagyrészét nőkre, alkoholra és szennylapokra költötte. Személyiségén az alkoholizmus pusztító jelei korán jelentkeztek. Gyakran látták az utcákon láthatatlan barátokkal beszélni vagy éppen nemlétező ellenfelekkel harcolni. Lillian ekkor adta fel a küzdelmet, hogy segítsen beteg unokaöccsén. Hiábavaló volt minden. A szeretet, a gondoskodás, a családi környezet. Earle démonai erősebbnek bizonyultak.

Az évek múlásával Nelson egyre nyughatatlanabb lett. Eltűnései egyre sűrűbbé váltak. 1915 tavaszán is több időre eltűnt. Észak-Kaliforniába ment, ahol alkalmi munkákból és apróbb bűncselekményekből tartotta fenn magát. Egy hasonló portyája során betört egy erdei kunyhóba, a ház tulajdonosa azonban tetten érte. Nelson elmenekült, de nem sikerült messzire jutnia. Letartóztatták és két év szabadságvesztésre ítélték. Büntetésének letöltését a San Quentin állami börtönben kezdte meg. Nem sokkal azelőtt töltötte be a tizennyolcadik életévét. A rácsok mögött töltött évek bármiféle fejlődés vagy rehabilitáció nélkül teltek el. Szabadulása után Earle-t is – sok más fiatalemberhez hasonlóan – magával ragadta az amerikai patriotizmus, amikor 1917. április 6-án az Amerika Egyesült Államok hivatalosan is belépett az első világháborúba. Egy mozgalmas katonai karrier reményében, apja nevét használva, Earle jelentkezett a seregbe. Azonban viszonylag gyorsan rá kellett ébrednie, hogy a katonaélet nem neki való ezért egy éjszaka, mikor éppen ő volt őrségben egyszerűen megszökött és Salt Lake City-be, Utah állam fővárosába utazott, ahol beállt a mormon egyház tagjai közé. Személyiségjegyei azonban jelentősen különböztek a gyülekezet többi tagjáétól és mivel a szabályok betartásában már többször is kudarcot vallott, szinte bizonyos volt, hogy ez ebben a közösségben sem történik majd másképp. Gyorsan otthagyta az egyházat és ismét a hadsereg kötelékében próbálkozott, ezúttal a haditengerészetnél, ahová fel is vették és szakácsként San Francisco-ba vezényelték. Ott csupán egy hónapig tudott kitartani, mielőtt dezertált volna – egyes források szerint túl megterhelőnek találta a konyhai munkát. Az ezt követő két hónapban a város környékén alkalmi munkákból tartotta fenn magát majd ismét belépett a hadseregbe, ezúttal az orvosi hadtestbe sorozták be, azonban itt már kezdtek kiütközni személyiségén a mentális instabilitás és betegség jelei, amiknek köszönhetően ismét kilépett a sereg kötelékéből.  ’18-ban ismét beállt a haditengerészethez, de itt már szinte kezelhetetlen volt. A rá bízott munkák végrehajtását megtagadta és idejének nagy részét a Biblia tanulmányozásával, valamint apokaliptikus prédikációkkal töltötte. Egy hónapon belül átszállították a Napai Állami Kórház pszichiátriájára.

Tizenhárom hónapot töltött az intézetben. Ez idő alatt pedig kiérdemelte a „Houdini” becenevet is. Összesen háromszor szökött meg. Az első két próbálkozása során nem jutott messzire, elfogták és visszaszállították a kórházba. A harmadik alkalommal, 1919-ben, már meg sem próbálták keresni, automatikusan kiléptették a haditengerészet kötelékéből és az aktáját „gyógyult páciensként” lezárták. Azt az aktát, amiben Earle-t olyannak jellemezték, mint aki „nem hajlamos az erőszakos viselkedésre, nincsenek gyilkos vágyai, személyisége pedig egyáltalán nem nevezhető destruktívnak”. Tévedtek.

A szökés után Nelson felkereste nagynénjét, aki ismét megpróbált segíteni a férfinak és gondnoki munkát is talált a számára a Szent Mária Kórházban. Earle itt talált rá arra az asszonyra, akit talán mindig is keresett, és aki a leginkább hasonlított arra a nőre, akit valaha is igazán szeretett, a nagyanyjára. Az introvertált, 58 éves nőt Mary Martinnak hívták és szinte azonnal felkeltette a férfi érdeklődését. Rövid időn belül meg is kérte a nő kezét, aki igent mondott Nelsonnak. Azonban kapcsolatuk nem lehetett kiegyensúlyozott, hiszen a jelentős korkülönbség mellett személyiségük is rendkívül eltérő volt. Szerepet játszottak mindketten. A férfi domináns anyaszerepbe kényszerítette az asszonyt, hogy ő eljátszhassa a számára testhezálló, engedetlen fiú szerepét.  A nő azonban katolikus neveltetésének hála kitartott Earle mellett, annak ellenére is, hogy a férfi gyakran elfogadhatatlanul viselkedett. Gyakran hosszabb időn keresztül nem tisztálkodott, visszatértek gyermekkorának állatias étkezési szokásai és kielégíthetetlen nemi vágy is jellemezte. A szexuális aktus minden éjszakának szerves részét képezte, ha azonban Mary mégsem mutatott hajlandóságot, akkor Nelson a nő mellett maszturbált, ami rendkívül megviselte a mélyen vallásos asszonyt. Earle kezdetben valószínűleg valóban vonzódott a nőhöz, talán szerette is, de ezek az érzések rendkívül gyorsan illantak el, hogy helyet adjanak a mindent átható, birtokló féltékenységnek, ami gyakran agresszióban is megnyilvánult – bár ekkor még erőszakos tettei nem irányultak felesége felé. Idővel a férfi mentális problémái egyre súlyosbodtak. Gyakran migrének gyötörték, amiken sem a felesége gondoskodása, sem pedig a gyógyszerek nem tudtak enyhíteni. Egy hasonló alkalommal a munkában leesett egy létráról. Fejsérülést szenvedett, a másodikat élete során. Elvesztette az eszméletét. Kórházba került, de két nap után megszökött. Miután hazatért egyre gyakrabban voltak látomásai és többször hallott hangokat is, ezen érzetek gyakran voltak vallási természetűek. Paranoiája és agressziója is fokozódott, ami Mary-vel szemben is megnyilvánult, aki félni kezdett a férfitól. Mikor Nelson a nővel együtt tervezte hátrahagyni közös otthonukat Palo Alto-ban, az asszonynak sikerült meggyőznie Earle-t, hogy nem tarthat vele. Bár a férfi próbálkozott újra, Mary másodjára is elutasította. Szerencséje volt. Valószínűleg idővel őt is megfojtotta volna…

Nelson csalódott volt, dühös. Úgy érezte elárulták. Idő kérdése volt csupán, hogy agressziója mikor tör végérvényesen és visszafordíthatatlanul a felszínre. Ez az idő 1921. május 19-én érkezett el. Ezen a napon, magát vízvezeték-szerelőnek kiadva jutott be Charles Summers otthonába. Az ajtón az ifjabb Charles engedte be. Nem tudni tudatosan, hogy  kiválasztotta-e azt a házat. Valószínűleg nem. Ölni akart. Pusztítani. Miután bejutott rögtön az alagsorba ment, ahol rátalált az éppen játszó, csupán tizenkét éves Mary Summers-re. Azonnal rátámadt a kislányra, aki azonban – lehetőségeihez képest – ellenállt és sikolyának hangjára a huszonnégy éves bátyja is lerohant a pincébe. Nelson pánikba esett, félrelökte az ifjú Charles-t és kirohant a házból. A fiatalember azonban követte és az utcán dulakodni kezdtek. Earle-nek szerencséje volt. Sikerült úgy megütnie üldözőjét, hogy az elájult így el tudott tűnni az utcák labirintusában. A hatóságok azonban gyorsan reagáltak és a menekülő forró nyomait követve – körülbelül két órával később – sikerült elfogniuk Nelson-t. Azonnal letartóztatták. Viselkedésével már a fogdában töltött első éjszaka sokkolta a hatóságot. Arról panaszkodott, hogy arcok figyelik őt a falakról. Mire feleségét, Mary-t értesítették férje letartóztatásáról, már átszállították a városi kórházba. Kényszerzubbonyba rakták és az ágyhoz kötözték. Egy hónappal a kis Mary Summers megtámadása után bíróság elé állították, ahol az orvosszakértők már egy sokkal vészjóslóbb személyiségrajzot állítottak fel Nelsonról. Érzéketlen, agresszióra hajlamos embernek írták le ekkor, olyannak, aki nem csak a körülötte élőkre, hanem önmagára is veszélyes. A bíró mérlegelte a szakértői véleményeket és meghozta döntését, aminek megfelelően Earle-t kényszergyógykezelésre átszállították a Napai Állami Kórházba – arra a helyre, ahonnan már három alkalommal sikerült megszöknie.

Ezúttal az orvosai sokkal nagyobb figyelmet szenteltek neki. A kórház területén nem mozoghatott szabadon, valamint mentális állapotát is rendszeresen ellenőrizték. Ekkor kezdték el – a korábban diagnosztizált szifilisz fertőzése miatt – Salvarsannal kezelni, melynek hatására állapota javulást mutatott. Együttműködő volt, képes volt egyszerűbb feladatok elvégzésére és hosszabb beszélgetésekre is hajlandóságot mutatott, azonban mániákus vallásossága ezekben az időkben sem változott jelentősen. ’21 karácsonyán arról beszélt orvosainak, hogy isteni áldást érez magán. Ekkor még néhány nem túl elszánt szökési kísérletet is tett, de minden alkalommal elfogták. Ennek ellenére sikerült kivívnia a személyzet bizalmát és engedélyt kapott arra, hogy a kórház bizonyos területein felügyelet nélkül is mozoghasson. Ez a javulás azonban átmenetinek bizonyult. Másfél évvel a kezelés megkezdése után zárkózottá vált és egyre inkább kezdtek rajta kiütközni az elfojtott agresszió jelei is. A gyógyszeres kezelést is kezdte visszautasítani ez pedig intő jel volt arra orvosainak, hogy számoljanak Nelson szökésének újabb lehetőségével. A sikeres szökésre azonban egészen 1923. november 2-ig kellett várnia. Ekkor menekült el az intézetből és egyenesen nagynénje, Lillian házához ment. A nő megijedt a férfitől, aki csapzott volt és zavart. Átadta neki férje ruháit, majd meggyőzte, hogy nem biztonságos a házban maradnia és jobban teszi, ha megpróbál tovább menekülni. Nelson hitt neki és útnak indult. Nagynénje azonnal értesítette a hatóságot és a kórházat. Két nappal később San Francisco utcáin bolyongott, amikor rátaláltak és visszaszállították a kórházba. További tizenhat hónapig maradt az intézetben, ahonnan végül 1925-ben, gyógyultként szabadon engedték. Ez végzetes hibának bizonyult, olyan hibának, amelynek árát ártatlanok vérével kellett megfizetni…

A Sötét Fojtogató első áldozata 1926. február 20-án lehelte ki a lelkét a férfi ujjainak szorításában. A tehetős özvegyasszonyt Clara Newman-nek hívták és szobák kiadásából építgette az akkorra már jelentősnek mondható vagyonát. Háza San Francisco-ban, a Pierce Street 2037-es szám alatt állt, melyben nemrég felszabadult az egyik szoba, ekkor rakta ki a „kiadó” táblát házának ablakába. Boldog volt mikor azon a hideg reggelen egy jól öltözött úr kopogtatott az ajtaján és az üresedés iránt érdeklődött.

Udvariasan beinvitálta a férfit és egyben gyilkosát is, aki kimért léptekkel követte az asszonyt. Nelson – aki Roger Wilson-ként mutatkozott be – feszült volt, de érezte a pillanat tökéletességét, azt, hogy pont akkor, pont ott kellett lennie. A percek elnyúltak, az idő semmissé vált és megtapasztalhatta a hétköznapok árnyékában megbújó szexuális vágy mindent felperzselő érintését. Nem tudta, nem is tudhatta, hogy nincsenek egyedül a házban. Az asszony unokaöccse, az idősebb Merton Newman épp az emeleti szobájában tartózkodott, mikor hideg fuvallatra lett figyelmes. Mivel arra gyanakodott, hogy egy nyitott ablak lehetett az ok, ezért elindult a földszintre, egyenesen a konyha felé, ahol nagynénjével nem, csak egy magas, erős testalkatú férfivel találkozott. Megkérdezte a férfit, hogy segíthet-e valamiben. A férfi csupán annyit válaszolt, hogy érdekelné a kiadó szoba és hamarosan visszatér, majd kilépett az ajtón és eltűnt a városi forgatagban. Merton nem tudta megfigyelni a furcsa idegent. A férfi, bár nagynénjét nem találta meg, mégsem tapasztalt semmi szokatlant és visszament szobájába, ahol folytatta munkáját. Órákkal később sétált le ismét. Ekkor kezdte el keresni a nőt. A többi lakót is megkérdezte, hogy véletlenül nem találkoztak-e Clara-val. Nemleges választ kapott ugyan, de a lakók is az asszony keresésére indultak. A hatvanas évei elején járó Clara Newman élettelen testét végül egy kiadásra váró szobában találták meg, a ruháit leszaggatták a testéről és úgy tűnt mintha megpróbált volna küzdeni ismeretlen támadójával. Aznap este felboncolták a testét. A halottkém jelentése szerint megfojtották, valószínűleg puszta kézzel, de egy fontos részletet igyekeztek elhallgatni a sajtó hírhajhász képviselői elől. Az idős nőt nem egyszerűen megfojtották, a halál beállta után közösültek az akkor még meleg, de már élettelen testtel. Az újságok leközölték a gyilkosságot, de mivel ez volt az első ilyen jellegű emberölés ezért sem a hatóságok, sem pedig a közvélemény nem sejthette, hogy egy termékeny sorozatgyilkos első szárnypróbálgatásának voltak tanúi, aki Clara-val kezdte meg másfél éven át tartó, közel két tucat áldozatot követelő, gyilkos ámokfutását…

Pár nappal később, március 2-án, egy hasonló gyilkosság áldozatát találták meg a közeli San Jose-ban. A 63 éves Laura Beale szintén szobák kiadásával foglalkozott, egy lehetséges bérlője támadt rá és fojtotta meg köpenyének selyemövével. A férje és a többi lakó talált rá a nő meztelen, halott testére. A nyakán olyan erővel húzták meg az övet, hogy az mélyen a húsába vágott. A halottkém vizsgálata itt is bebizonyította, hogy post-mortem közösültek a testtel. Ez az eset már nagyobb sajtóvisszhangot kapott és az újságok arról cikkeztek, hogy a két gyilkosságot valószínűleg ugyanaz az ember követte el. Ekkor kapta a gyilkos a Sötét Fojtogató nevet is. A rendőrséget bejelentések és tippek árasztották el, de egyik sem bizonyult használhatónak. Közel egy hónap telt el hasznos nyom és újabb gyilkosság nélkül. A közvélemény feszültsége enyhült, az a szóbeszéd járta, hogy valószínűleg más helyre költözött az a szörnyeteg, aki elkövette a brutális támadásokat. Nem kellett sokáig várniuk.

1926. június 10-én Nelson az emberek reményéből is kiszorította az életet, éppúgy, mint következő áldozatából, a szintén hatvanas éveiben járó, Lillian St. Mary-ből. Az özvegy – aki fiával élt – szintén szobák kiadásából próbálta meg kiegészíteni szegényes jövedelmét. Earle egy hirdetésben talált rá a lehetőségre és az előre egyeztetett időpontban meg is jelent a háznál. Az asszony felvezette a férfit a kiadó, emeleti szobába. Közben kellemesen elbeszélgettek. Az úriember épp azt ecsetelte Lillian-nak, hogy azért keres olcsó szállás, mert házasodni készül és minden dollárra szüksége van. Kedves embernek tűnt. A nő bevezette a szobába és épp a házirend sajátosságairól beszélt, amikor zár kattanását hallotta a háta mögött. Mikor megfordult már nem az a kedves ember állt vele szemben, akit az imént a házába invitált. Több volt annál és valójában sokkal kevesebb is. A férfi próbálta visszatartani magát, de ez nem sikerülhetett túl sokáig. Ölni akart. Újra. Hogy utána átélhesse a testi szerelem varázsát. Kezeit azonnal rázárta Lillian vékony nyakára és hosszú percekig szorította. Egyre erősebben és erősebben. A nőnek esélye sem volt. Egy halk sikoly sem tudott felszakadni egyre szűkülő torkából. Pár lépést tettek az ágy felé, majd rádőltek. A férfi teljes súlyával ránehezedett az özvegy mellkasára miközben szorítása egyre jobban és jobban összezárt a vékony nyakán. Nem volt küzdelem. Nem voltak kérdések. Csak az egyre bátortalanabb légvételek apró hangjai. Aztán vége lett. Nelson pedig elkezdhette, azt, amiért valójában jött. A kegyetlen és halálos előjátékot felváltotta a szexuális vágy beteljesülésének mézédes eksztázisa… Pár órával később a többi lakó talált rá a nő testére. A ruhái összehajtogatva mellette feküdtek, akárcsak a kalapja. Nelson mindent elrendezett, mintha a nő épp most tért volna haza és csupán pihenne kicsit az üres szobában. Valójában örök álomra hajtotta fejét azon az ágyon, hogy hátra hagyja korosodó porhüvelyét annak a szörnyetegnek, aki megfosztotta őt az élet csodájától.

A rendőrség tudta, hogy ez az emberölési ügy is része az egyre növekvő számú Sötét Fojtogató-gyilkosságoknak, tenni azonban megbízható személyleírás nélkül nem tudtak túl sokat. Felhívták az egyedülálló, ingatlan bérbeadással foglalkozó nők figyelmét, hogy tartózkodjanak azoktól a férfiaktól, akik egyedül vennék ki a szobákat és az esetleges személyes találkozó során semmiképp se maradjanak egyedül a lehetséges bérlőkkel. Ennyit tudtak tenni, aztán pedig vártak, mint a házak, az üres szobák, a hideg ágyak és a leendő áldozatok is.

A St. Mary-gyilkosság után Nelson Santa Barbara-ba utazott és két héten keresztül sikerült elkerülnie a feltűnést. A hely ideálisnak bizonyult sötét vágyainak kielégítéséhez. Üdülővárosként rengeteg volt a kiadó szoba vagy ház, a gyilkosságok a távolban történtek, így a helyi hatóságok és a lakosok sem figyeltek túlzottan az idegenekre. Az idő Earle-nek dolgozott. ’26. június 24-ig bírta féken tartani a benne rejlő sötétséget. Ekkor fojtotta meg következő áldozatát, az 53 éves Mrs. Ollie Russell-t. Az asszony és férje otthonukban üzemeltették olcsó panziójukat.  Ennek a panziónak egyik emeleti szobáját bérelte a vasúti munkás, William Franey is. A leginkább éjjelente dolgozó férfi furcsa zajokra ébredt azon a nyári napon. A hangok a szomszéd szobából szűrődtek át és mivel csupán egy zárt ajtó választotta el bérlőtársától, kíváncsiságtól fűtve kémlelt át a kulcslyukon. Egy nagydarab férfit látott, aki éppen az ágyon fekvő partnerével közösült. A hang, ami felébresztette az ágy fejtámlájának ütemes falhoz csapódása volt. A pár mindkét tagja ruhában volt. A férfi kopott szürke öltönyt viselt, a nő ruhái azonban kifinomultabbnak és rendezettebbnek tűntek. Miután a férfi kielégítette vágyait felkelt az ágyról és rendezgetni kezdte a ruháját. Franey ekkor tudta jobban megnézni a fekvő nőt, aki – bár arca nem volt látható – kísérteties hasonlóságot mutatott Mrs. Russell-vel. Eközben az ismeretlen férfi felöltözött, felvette a kalapját, kilépett a szobából és elhagyta a házat. A nő mindvégig hallgatásba burkolózott és egyáltalán nem mozdult meg. A férfi ekkor lett figyelmes a vérre az ágynemű huzatján. Érezte, hogy valami baj van és elindult megkeresni szállásadóját, Mr. Russell-t. Nem sokkal később a két férfi együtt lépett be az emeleti szobába. Az asszony holtan feküdt a rozzant ágy vérmocskos matracán. Arca a rá mért ütésektől elszíneződött. Egy zsinórral fojtották meg, amit olyan erővel húztak a nyaka köré, hogy játszi könnyedséggel tépte fel a nő nyakát és minden mozdulattal egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt. Ezekből a sebekből fröccsent ki a vér a matracra és a padlóra, a vörös nyomok egészen az ajtóig vezettek.

A hatóság gyorsan összekötötte a Russell-gyilkosságot a Sötét Fojtogató ügyével, azonban nem jártak el elég körültekintően. A hírlapoknak sikerült tudomást szerezni arról, hogy az asszonyt halála után megerőszakolták. Futótűzként terjedt a hír. A közvélemény forrongott és azonnali eredményeket akart, amik azonban még jó ideig várattak magukra…

1926. augusztus 16-án egy oakland-i panzió tulajdonosa, Stephen Nisbet, az emeleti fürdőszobában talált rá felesége, Mary vérbe fagyott holttestére. Nelson egy konyharuhával fojtotta meg, ami még mindig ott lógott az 52 éves asszony nyakában. Earle feszült volt, kielégítetlen és dühös. Ez meglátszott a gyilkosság elkövetésének módján éppúgy, akárcsak a fürdőszoba állapotán is. Mindent vér borított. A Nelsonban élő fenevad boldogan engedte szabadjára kegyetlen vágyait. Miközben fojtogatta, a nő fejét többször is a fürdőszoba hideg kövezetéhez csapta, akkora erővel, hogy a nő feje szinte a felismerhetetlenségig felduzzadt, fogai kitörtek és véres gyöngyszemekként gurultak szét a padlón. Mary esetében az élet és a halál küzdelmét kétségkívül csak az utóbbi nyerhette meg. Aztán beállt a csend, az a csend, amiben Earle-t forróság öntötte el és a végtelenné olvadt pillanatot az élet félreismerhetetlen hangjai tépték apró cafatokra. Egyesülés. Eksztázis. Megnyugvás. Végtelen béke. Hús a húson. Élet. A halálon…

A gyilkosságok száma és gyakorisága megdöbbentette a rendőri erőket. Lépéskényszerben voltak és több férfit is gyanúsítottként hallgattak ki vagy tartóztattak le hosszabb vagy rövidebb időre, jelentősebb indok vagy tényleges bizonyíték nélkül. Mary Nisbet férje is köztük volt, ő azonban szerencsésnek mondhatta magát. Két nappal a letartóztatása után szabadon engedték. A hatóság erőfeszítései nem vezettek kézzelfogható eredményre és a gyilkos tovább szedte gyanútlan áldozatait.

Nelson változtatni próbált a módszerein és igyekezett elrejteni áldozatainak testét – ezeket a kísérleteket azonban nem koronázta minden esetben siker. 1926 októberében Portlandben, Oregon államban, három nap alatt három nővel végzett.

19-én a 35 éves Beatrice Withers-vel, miután kedvét töltötte a testen egy ládába zárta a maradványokat. 20-án egy, az ötvenes éveiben járó asszony, Virginia Grant nyaka köré fonta végzetes kezeit, testét egy kazán mögé rejtette el. Mabel Fluke október 21-én tűnt el otthonából, meggyalázott holttestét csak napokkal később találták meg, Nelson a padláson rejtette el.

Earle a következő hónapokban bőkezűen osztotta azt az egyetlen őszinte dolgot, amit életében valaha is adni tudott, a kín és a halál ajándékát. November 18-án, visszatérve San Francisco-ba, végzett az 56 éves Anna Edmonds-val. 19-én Burlingame-ben rátámadt a 28 éves, várandós kismamára, Mrs. H.C. Murray-re – ő volt az egyetlen, aki túlélte a Nelson-val való találkozást. November 23-án a Washington állambeli Seattle-ben, otthonában ölte meg a 48 éves Florence Monks-ot. 29-én ismét Portland-ben csapott le, ezúttal a szintén 48 éves Blanche Myers életét vette el.

Ezt követően kelet felé indult, ahol az Iowa állambeli Council Bluffs-ban meggyilkolta a 41 éves Almira Berard-ot. Testét december 23-án találták meg. Az esetet a hatóságok kezdetben öngyilkosságként kezelték – ezt később elvetették, mivel a vizsgálatok bebizonyították, hogy a testtel közösültek a halál beállta után. December 27-én Missouriban, Kansas City-ben, végzett a 23 éves Bonnie Pace-vel.

Nelson államokon átívelő, halált hozó útja során leginkább stoppal és vonatokon utazva tette meg a városok közti, olykor meglehetősen jelentős távolságokat. Előfordult, hogy csak ölt és nem közösült a holttesttel. Volt, hogy eltulajdonított pénzt vagy értéktárgyakat. Volt, hogy semmit nem vitt el. Változott. Formálódott. Hogy végül azzá a szörnyeteggé váljon, aki minden határt képes átlépni. Érzelmek, kételyek és kérdések nélkül. Minden emberi érzést, minden csalóka álarcot képessé vált egy pillanat alatt letépni magáról, hogy azok hiányában ne maradjon más csak a jéghideg sötétség és a színtiszta őrület. Ez a pillanat a Pace-gyilkosságot követő napon jött el, 1926. december 28-án. Hideg keddi nap volt, csupán pár nappal múlt Karácsony, az év talán egyik legszebb ünnepe. Valószínűleg így érzett a 28 éves Germania Harpin is mikor karjaiban tartott gyermekét, aki úgy tekintett a feldíszített fára, ahogy csak a kisgyermekek képesek. Tisztán, szívből, őszintén. A varázslat azonban ilyenkor nemcsak a gyermekeké. A felnőttek szíve is megtelik szeretettel és reménnyel.  Szeretettel, amit hajlamosak vagyunk azok iránt is érezni, akik megbántottak minket, és akiket megbántottunk. Akik rászorulnak a figyelmünkre és nyitott szívünkre és azokkal szemben is, akik egyáltalán nem. Vannak, akik megérdemlik érzéseinket és vannak, akik nem. Ez lehetett az indoka annak, hogy beinvitálta házába a fenevadat. Hitt abban, hogy a fény mindenkié, hogy a világosság elűzi a sötétséget, hogy van értelme és célja az életének, hogy szívből segíteni mindig megéri. A jó cselekedet mindig elnyeri méltó jutalmát. Gyönyörű elképzelések egy olyan világról, amely valódi arcát csak néha képes elfedni előttünk. A karácsonyi időszak épp ilyen. A fiatal nő reményeit, vágyait, érzéseit és életének pislákoló lángját Earle Leonard Nelson hatalmas kezei szorították el. Egészen a végzetes csend beálltáig, hogy aztán a testiség groteszk tánca kezdődjön el. Ismét, mint oly sokszor azelőtt. Szerencséje volt. Szerencséje, mert nem kellett végignéznie azt, hogy a szörnyeteg a gyermeke fölé lép. Earle – aki már messzire jutott, túl minden ismert határon – ránézett a gyermekre. Azzal a tekintettel, amit legtöbben se elképzelni, se megérteni nem tudunk. Megkímélhette volna az életét, mégsem tette. Bár megkapta már, amit akart a benne élő entitás még nem végezte be borzalmas küldetését. A saját pelenkájával fojtotta meg a kicsit – egyes vélemények szerint a szájába tömte a méretes textildarabot. Nem tartott sokáig és a kis Robert Harpin visszatért a kisangyalok közé, ahonnan a szülei szeretete egykoron életre hívta. Csupán 8 hónapos volt…

Nelson a Harpin-gyilkosságok után tovább folytatta útját kelet felé, amely során 1927 áprilisa és júniusa között bizonyítottan öt nővel végzett. Április 27-én Philadelphiában megfojtotta az 53 éves Mary McConnell-t és értékeket is eltulajdonított a nő otthonából. Május 30-án a New York állambeli Buffaloban megölte a szintén 53 éves Jennie Randolph-ot, majd közösült a holttesttel. Az asszony testét három nappal később, egy ágy alá rejtve találták meg. Június 1-jén Detroitban további két nővel is végzett. Az egyik áldozata az 53 éves Fannie May volt. Az asszony egy panziót üzemeltetett és élete legrosszabb és egyben utolsó döntését hozta meg, amikor lehetőséget adott a férfinak arra, hogy átlépje a ház küszöbét. Az asztali lámpa zsinórjával fojtotta meg a nőt. Ez az egy gyilkosság azonban nem bizonyult elegendőnek. A panzió egyik lakója – Maureen Atorthy – is áldozatul esett Nelson vágyainak. A két nő testét Leonard Sink, az épület tulajdonosa találta meg. A jelentések szerint Earle mindkét nő holttestével közösült. Pár nappal később, június 4-én – Chicago-ban – végzett a 27 éves Mary Cecilia Sietsma-val, utolsó államokbeli áldozatával.

Nelson sokat kockáztatott. Túl sok volt a gyilkosság. Tudta, hogy amennyiben az Államokban marad csak idő kérdése és elfogják, hiszen nem csak a hatóság, hanem a polgári lakosság is igyekezett nyitott szemmel járni. Minden gyanús és szokatlan idegent jelentettek és a rendőri erők – bár nem volt pontos személyleírás a birtokukban – már tudták, hogy milyen felépítésű a gyilkos, akit keresnek. Earle meghozta az egyetlen racionális döntést, amit meghozhatott és átlépte az országhatárt, hogy elérje életének utolsó állomását, Kanadát.

A határ átlépése után Manitoba tartomány fővárosába, Winnipeg-be indult. Az első útja a városban egy használtruha kereskedésbe vezetett, ahol munkás overálra cserélte viseltes ruháit és egy dollár készpénzzel távozott az üzletből. A belváros közelében Catherine Hill panziójában szállt meg a Smith Street-en. Valószínűleg ebben az utcában találkozott a 14 éves Lola Cowan-vel. A lány papírból készült virágokat árult, hogy segíteni tudjon – az apja betegsége miatt – nehéz helyzetbe került családján. Senki nem látta a férfit és a lányt együtt, de bizonyíthatóan találkoztak, mivel Nelsonnak sikerült rávennie Lola-t, hogy meglátogassa őt a szobájában, beköltözésének napján, 1927. június 8-án. A lány nem sejthette, hogy utolsó lépéseinek egyikét teszi meg, amikor Earle ajtaja elé lépett és bekopogott. Miután a férfi kinyitotta az ajtót azonnal berántotta a fiatal lányt a szobába és rátámadt. Lola-nak esélye sem volt, hiába próbált küzdeni. Egy rongydarabbal fojtotta meg, közösült a még érintetlen testtel, majd elrejtette a lányt.

Két nappal később, június 10-én saját házában végzett utolsó ismert áldozatával, Emily Patterson-val. A nő testét a fia ágya alá rejtette. A házból egy öltönyt, egy aranygyűrűt és 70 dollár készpénzt tulajdonított el.

Emily halála után a rendőrség gyorsan eljutott a Hill panzióba is, ahol Earle felől érdeklődtek. Catherine Hill együttműködő volt a hatóság emberivel, de nem tudta elhinni azokat a vádakat, melyek szerint a kedves férfi, aki Mr. Woodcoats néven szobát bérelt nála, valójában az Amerikai Egyesült Államok egyik legkeresettebb gyilkosa. Mivel vendégét annak beköltözése után nem látta és még tartozása is volt, az asszony a rendőrök távozása után úgy döntött benyit a férfi szobájába. A szoba érintetlennek tűnt. Az ágy be volt vetve és a törülközőt sem használták. Egy dolog árulkodott csupán arról, hogy a szoba valószínűleg valami szörnyűségnek is a tanúja volt. A szag volt az. A mindent átható, orrfacsaró bűz, hasonló ahhoz, amit dögkutak mellett érezhet az ember egy forró nyári délután. A nő öklendezve hátrált ki a szobából és – mivel azt hitte bérlője valószínűleg megszökött a fizetés elől – elindult a lépcsőn lefelé. Ekkor pillantott hátra és látta meg Lola hullafoltokkal borított, rothadó testét az ágy alatt...

Nelson Kanadában tartózkodása alatt számos hibát elkövetett. Nem ismerte a helyiek szokásait, kultúráját és életritmusát sem, ami tovább fokozta az emberek bizalmatlanságát és gyanakvását az „ismeretlen amerikaival” szemben. A gyilkosságok hírének sötét árnyai pedig gyorsabban mozogtak a férfinál. Ezeknek köszönhette, hogy miután a várost maga mögött hagyva visszaindult a határ felé többen is jelentést tettek egy furcsa idegenről. Ezek alapján a hatóságok könnyen tudták követni a mozgását. Végül egy ilyen bejelentésnek köszönhetően fogták el. Earle megállt egy kis wakopa-i üzletben, hogy némi élelmet vásároljon magának. A tulajdonos sejtette, hogy ő lehet a körözött gyilkos és azonnal jelentette is ezt a rendőrség felé. Nelson sejtette, hogy közel járnak hozzá, így menekülni próbált. Nem jutott messzire. Másfél mérföldre Wakopa-tól letartóztatták.

Earle-t a killarney-i börtönbe szállították. Együttműködő volt a hatóságokkal, de nem vallotta be a tetteit. Ragaszkodott egy elképzelt meséhez, mely szerint ő Virgil Wilson, napszámos és fogalma sincs azokról a szörnyűségekről, amikkel őt gyanúsítják. Bár a személyleírás és a testalkat alapján valószínűsíthető volt, hogy elkapták a gyilkost mégis sikerült kétségeket ébresztenie fogvatartóiban. Ennek ellenére mégis az akkor érvényben lévő protokoll szerint jártak el. A foglyot megfosztották az övétől, cipőjétől és a zoknijaitól is, majd egy dohos cellába zárták. Mikor felügyelet nélkül hagyták, Nelsonnak sikerült találnia egy régi drótdarabot, amivel ki tudta nyitni zárkájának rozsdamarta zárszerkezetét és feltűnésmentesen megszökött az épületből. Azonnal hajtóvadászatot indítottak a férfi után, amint fény derült a szökésre. Earle utolsó szabad éjszakáját egy pajtában töltötte el. Másnap fogták el. Immáron utoljára.

Nelsont szigorú őrizet alá helyezték és fogva tartásának első hetében közel negyven tanúval szembesítették – kanadai és államokbeli személyekkel egyaránt. Earle végül felfedte valódi személyazonosságát, a gyilkosságokat viszont – mélyen vallásos embernek állítva be magát – továbbra is tagadta. Az elfogását követő hetekben összesen huszonkét gyilkossággal vádolták meg – bár tényleges áldozatai számát a mai napig is többre becsülik –, de először a Kanadában elkövetett tetteiért kellett felelnie. Abban az országban, ahol abban az időben még érvényben volt a halálbüntetés.

A férfi tárgyalása valóságos médiaeseménynek számított. A tárgyalás minden napján megtelt a tárgyalóterem érdeklődőkkel. Újságok cikkeztek az elhangzott borzalmakról és a védelem képviselőinek erőtlen próbálkozásairól, melyben Earle hozzátartózóit – nagynénjét és feleségét – is meghallgatták és igyekeztek az egyetlen lehetséges enyhítő körülmény köré építeni védelmüket, mely szerint a férfi beszámíthatatlan volt borzalmas cselekedeteinek elkövetése idején. Nem sikerült meggyőzniük az esküdteket. Kevesebb, mint egy órás tanácskozás után bűnösnek találták a vádlottat Lola Cowan és Emily Patterson meggyilkolásában. Ezt követően Andrew Dysart bíró kimondta a halálos ítéletet. Earle Leonard Nelsont 1928. január 13-án reggel fél nyolckor akasztották fel, 30 éves volt.

Ki volt valójában Earle Nelson? A Sötét Fojtogató, akinek alakja egykor hasonló félelmet keltett az emberek szívében, mint híres elődje, a londoni Hasfelmetsző Jack? Az Edgar Allan Poe híres novellája után – A Morgue utcai kettős gyilkosság – szabadon elnevezett, nagytestű, szinte emberfeletti erővel rendelkező Gorilla Gyilkos? A válaszokat talán soha nem tudjuk meg. Ott akadtak a bitófán lógó férfi torkán, hasonlóan áldozatai sikolyaihoz, majd ugyanúgy váltak az enyészetté a kötél hurkának szűnni nem akaró szorításában. Egy valami azonban bizonyos. A történelem legkegyetlenebb gyilkosságainak jelentős részét szexuális indíttatásból követték el. Olyan vágy az alapjuk, amely mindannyiunkban megtalálható. Ösztön, amit bár bizonyos fokig uralhatunk, megkerülni vagy legyőzni soha sem fogunk tudni. Ott van bennünk. Legbelül. Fantáziáinkban, álmainkban, gondolatainkban. Nelson esetében ezek a vágyak egyre bizarabb formákat kezdtek ölteni. Talán személyiségének törései, talán fejsérülései miatt vált szörnyeteggé. Talán ezektől függetlenül is idővel azzá mutálódott volna. Lehetséges. Őt elragadta az az erő, amivel – kisebb vagy nagyobb mértékben – oly sokan szeretnek játszani. Azzal az energiával, ami a magasba repíthet, vagy végtelen mélységekbe taszíthat. Megbújik erotikus játékainkban. Az olykor talán túl erős szorításokban. Az érzéki harapásokban. Annak az eksztatikus élménynek a kulisszái mögött, melyet újra és újra átélni vágyunk. Tánc ez. Tánc egy penge élén. Elég egy rossz pillanat, egy eltúlzott mozdulat, melynek az emelkedés helyett zuhanás lesz a jutalma. Zuhanás a sötétségbe, az őrületbe, ahol a méz még mindig édes, de az ára már szörnyen keserű. Nem azoknak, akik zuhannak, hanem azoknak, akik kénytelenek velük tartani.

Nem Nelson volt az első ilyen fenevad és nem is az utolsó. A hozzá hasonlóak itt vannak közöttünk, arra várva, hogy a sötétség megszólítsa őket és válaszolhassanak annak hívó szavára. Nem válnak majd mind szörnyeteggé, de lesznek köztük olyanok, akik majd átlépik a határt. Mert meg fogják érteni, hogy ez lesz – csak ez lehet – számukra az egyetlen járható út, ami maradéktalanul boldoggá teheti őket…