Az emberek többsége a gyilkosok tetteiről leginkább a híradásokból, újságok lapjairól vagy esetleg az internet ide vonatkozó oldalain fellelhető információk útján értesül. Ezeknek az információs csatornáknak az egyik legnagyobb hátránya, hogy a történteket szűrőkön keresztül képesek csak átadni - hírszerkesztők, írók döntenek arról, hogy mik és milyen formában képviselnek a közzétételhez megfelelő hírértéket. Ezért van az, hogy az olyan szörnyű tettek, mint az iskolai mészárlások, a terrorcselekmények vagy éppen a sorozatosan elkövetett gyilkosságok tényei adattá degradálódnak. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ezeket az információkat csupán számokként kezeljük. Egy újabb lövöldözés egy kisvárosi iskolában 20 halott, 15 sebesült. Egy robbantás az egyik nagyváros metróalagútjában 10 halott, 25 sebesült. Andrej Csikatilo 53, John Wayne Gacy 33 áldozata. Számok, olyan adatok, amelyek lehetőséget adnak arra - bár nagyságuk mértékén olykor mélységesen megdöbbenünk -, hogy elhatárolódjunk a hallottaktól, hogy az érzelmi azonosulást a minimális szintre csökkentsük. Igazán soha nem ismerjük meg a drámai mélységet az események mögött. Nem ismerjük meg az áldozatokat, sem az esetleges túlélőket és az elkövetők személyisége, tetteinek valódi katalizátora is rejtve marad előttünk. Mégis, olykor bizarr vágyat érzünk arra, hogy a szörnyűségek sötét részleteibe is bepillantást nyerhessünk. A túlélők szavai könnyebben eljutnak hozzánk, az elkövetők perspektíváját viszont már körülményesen ismerhetjük csak meg. Fokozottan igaz ez a sorozatgyilkosok esetében, bár elfogásukat követően a legtöbben szívesen mesélnek az általuk elkövetett borzalmak részleteiről, érzelmeik és gondolataik sűrű erdejét áthatolhatatlan fátyol takarja el a kíváncsi szemek elől. Ez része a világuknak, annak a fajta "mágikus realizmusnak", amelyben élnek. A tetteiket és azok következményeit bár sokan megismerhetik különféle forrásokból, azok valódi magja, színtiszta lényege bennük él tovább és emlékeik révén lehetőséget ad számukra azok újraélésére. Kemper esete azonban más, gyilkosságainak száma - bár a többi sorozatgyilkoshoz mérten - kevésnek mondható, tettei és az általa szolgáltatott információk mégis lehetőséget biztosítanak arra, hogy megismerjük a gyilkosok árnyakkal átszőtt világát és bizonyos esetekben arra késztet, hogy szakítsunk a külső szemlélő kényelmes szerepével…

Edmund Emil Kemper III 1948. december 18-án született Burbank-ben, Kalifornia államban, Clarnell Elizabeth Kemper és ifjabb Edmund Emil Kemper középső gyermekeként. Szülei viharos házasságban éltek és kapcsolatuk '57-re olyan szinten megromlott, hogy különváltak útjaik. Ennek legfőbb oka - Kemper apja szerint - Clarnell alkoholizmusa és dominanciára hajlamos, erőszakos természete volt, 1961-ben hivatalosan is elváltak. Kempert és lánytestvéreit, Susan-t és Allyn-t, végül anyjuknál helyezték el Helena-ban, Montana államban. Edmund közel állt az édesapjához ezért a válás nagyon megviselte, egyre zárkózottabbá vált, kortársaitól is elszigetelődött. Tartott a vele egykorúaktól és attól, hogy a többi fiú bántalmazni fogja, bár ezt a félelmét testalkata egyáltalán nem támasztotta alá - hat kilogrammos súllyal született és már négy éves korában egy fejjel nagyobb volt társainál. Introvertált személyisége volt az, ami célponttá tette nemcsak az iskolában, hanem az otthonát jelentő ház falai között is. Kereszttűzbe került, senkire sem számíthatott. Társai közül nem sikerült barátokat szereznie, otthon pedig csak megaláztatások várták. Testalkata miatt anyja többször kigúnyolta és többször megszégyenítette, saját kudarcaiért és élete zsákutcába kerüléséért is fiát okolta. Gyakran zárta el Kempert a pincébe éjszakára. Edmund az elszenvedett lelki és fizikai sérelmek elől fantáziavilágába menekült, amely az idő múlásával vált egyre sötétebb tónusúvá. Még gyermekkorába megleste általános iskolai tanárnőjét az ablakon át - kezében apja bajonettjét szorongatta. Személyiségének vészjósló jegyei pedig gyermeki játékai során is kiütköztek, állítása szerint kedvencei a "gázkamra" és a "villamosszék" voltak, melyben rajta hajtották végre a halálos ítéletet, olykor pedig húgával játékos rituálékat mutattak be, melyek során Kemper megcsonkította testvére babáit. Halálközeli élményeket is átélt gyermekkorában, nővére, Susan, egyik alkalommal egy vonat elé próbálta meg kitaszítani, máskor pedig egy medencébe lökte be a fiút, Edmund majdnem megfulladt. Fantáziái erős agresszív hajlamokról tanúskodtak, tinédzser éveinek elején pedig ezek a képzelgések kezdtek valós formát ölteni. Kisállatokat kezdett kínozni, tízéves is alig volt még, amikor élve eltemetett egy macskát. Az állat halála után kiföldelte a tetemet, lefejezte és a fejet egy karóra tűzte. Örömöt okozott neki a kegyetlenség és az, hogy a családja állat utáni kérdezősködésére sikeresen hazudhatott, annak tudatában, hogy a valódi történéseket csak ő ismerheti. Tizenhárom éves korában - féltékenységből - újabb házikedvencet ölt meg, a maradványait pedig a szekrényében tartotta, amíg anyja meg nem találta az állat rothadó darabjait. Ezek után került apjához és mostohaanyjához Los Angeles-be, ám ekkorra már a Kemper személyiségében végbement negatív változások visszafordíthatatlannak bizonyultak. Szeretett apja sem tudta kezelni fiát és mivel jelenlétében is érzett valamilyen bizonytalan fenyegetést, ezért 1963 karácsonyán családlátogatásra szüleihez vitte az ifjú Edmund-ot. Ez a látogatás pedig oda vezetett, hogy az akkor még tizenöt éves fiú átlépte a határt, azt a határt, ami elválasztja az embereket a gyilkosoktól.

A családi látogatás időtartama azonban hosszabbnak bizonyult, ami szomorúsággal töltötte el a fiút, úgy érezte elárulták. Az ünnepeket követően Kemper továbbra is nagyszülei, Maude és idősebb Edmund Kemper, north fork-i farmján maradt, tanulmányait is itt folytatta, a Sierra Joint Union Középiskolában. Tanárai szerint Edmund csendes, szelíd diák volt, aki termetén kívül semmivel nem hívta fel magára a figyelmet, tanulmányi eredményei is átlagosak voltak. Kapcsolata nagyszüleivel - bár nem volt felhőtlennek nevezhető - viszonylag nyugodt hátteret szolgáltatott a fiatal fiúnak. Gyakran járt vadászni, azt a .22-es puskát használta, amit nagyapjától karácsonyra kapott. Nyulakat és madarakat ejtett el, a vadászat és az ölés öröme pedig képes volt enyhíteni az Edmund-ban kavargó agresszió viharait, még ha megszűntetnie azokat nem is sikerült teljesen. A nyári szünidő idejére Kemper anyjához és testvéreihez utazott, Montana államba, de két hét után visszatért nagyszüleihez. Maude felfigyelt rá, hogy a fiú viselkedése ezalatt a rövid távollét alatt is változott, a megszokottnál is visszahúzódóbbá vált és fürkésző tekintete bizalmatlanságot ébresztett az idős asszonyban. Megérzései korántsem voltak alaptalanok, Kemper erőszakos fantáziái visszatértek, középpontjukban pedig nagyanyja állt. Gyakran fantáziált arról, hogy lelövi a gyanútlanul dolgozó nőt a farm egy eldugott szegletében, elképzelte a lövedékek okozta sebeket, a fém által szétszaggatott hús látványát.  1964. augusztus 27-én Edmund és nagyanyja tartózkodtak csak a farmon, a konyhaasztalnál ültek. Maude felfigyelt a fiú réveteg tekintetére és arra kérte, hogy ne bámulja őt így, mivel ez megijeszti, ekkor Kemper felkapta a puskáját és azt mondta nagyanyjának, hogy vadászni indul. Az ajtónál azonban visszafordult. Nagyanyja háttal ült, nem láthatta, hogy a fiú felemeli a fegyvert, Edmund a fejére célzott és meghúzta a ravaszt. Maude az asztalra hanyatlott, Kemper még kétszer hátba lőtte. A fiú odasétált a testhez, a fejére tekert egy kendőt és bevitte a fürdőszobába. Nagyapja ekkor ért haza, épp a vásárolt holmikat pakolta ki a kocsiból, amikor Edmund hátulról fejbe lőtte. Kemper megdöbbent a tetteitől, az azok által kiváltott érzésektől, amik kavarogtak benne és a ténytől, hogy tudta el fogják kapni. Zavartan hívta fel anyját, akinek tanácsára értesítette a helyi seriff hivatalát. Megvárta a rendőröket és beismerte a gyilkosságokat, kérdéseikre pedig azt felelte, hogy gyakran fantáziált nagyanyja meggyilkolásáról, nagyapját pedig könyörületből ölte meg, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, ami a feleségével történt. Letartóztatása után a kirendelt pszichiáter paranoid és pszichotikus személyiségként diagnosztizálta Kemper-t, ezért kényszergyógykezelésre kötelezték, amit 1964. december 6-án kezdett meg a Atascaderoi Állami Kórházban.

A kórházban mintafogolyként viselkedett, segített az orvosoknak és sikerrel nyerte meg pszichiátereit is. Ennek köszönhetően pszichiátriai tesztek kiértékelésében is segédkezett, amikből - a fogvatartott betegekkel folytatott beszélgetések mellet - sokat tanult. Társai, leginkább szexuális indíttatású bűncselekmények elkövetői, örömmel osztották meg vele tapasztalataikat, az elkövetés módjáról és a bebörtönzésükhöz vezető hibák elkerüléséről egyaránt. Ezekben az években fonódott össze az erőszak és a szexualitás Kemper fantáziáiban. Edmund-ot rendkívül intelligens embernek ismerték meg nemcsak a társai, hanem orvosai is - letartóztatása után több IQ tesztnek is alávetették és az Atascadero-ban töltött idő alatt 145 feletti értéket állapítottak meg nála (ezt az érték csak az emberek 0,2%-ára jellemző). Ez az intelligencia pedig olyan gyilkos vágyakkal párosult, amiket a fogságban töltött évek végére végzetes tudásanyag egészített ki, életet adva ezzel annak a sorozatgyilkosnak, akit "The Co-Ed Killer"-ként ismert meg a világ, utalva ezzel ámokfutásának áldozataira. A huszonegyedik születésnapján, 1969. december 18-án feltételesen kiengedték, és pszichiátriai megfigyelés mellett - és orvosai javaslatainak ellenére - az illetékes hatóság anyja felügyelete alá helyezte.

Ekkor anyja, Clarnell már adminisztratív munkatársként a Kaliforniai Egyetem, Santa Cruz-i kampuszán dolgozott, fia pedig hozzáköltözött. A kettőjük között feszülő ellentét azonban az évek során sem enyhült és a férfi így kénytelen volt tovább tűrni anyja megalázó tetteit és szavait. Ebben az időben Kemper megszállottja lett a rendőri munkának és - mivel múltja miatt jelentkezni nem tudott a hatóság állományába - rendőrök társaságát kereste, gyakran járt a Jury Room nevű bárba, ahol szolgálaton kívüli rendőrök is gyakran fordultak meg. Idővel a helyi szervek megismerték és maguk közé fogadták, "Nagy Ed"-nek szólították - ekkor Kemper már igazi óriás, 206 centiméter magas és több mint 113 kilogramm. Több pozíciót is betöltött azokban az időkben, amíg a rendőrség munkáját segítette, végül az Autópálya Rendőrségnél sikerült elhelyezkednie. Ez pedig lehetőséget biztosított számára ahhoz, hogy elköltözzön anyjától. Alameda-ban bérelt lakást. Előbb egy motorkerékpárt, majd két baleset után egy - a jelöletlen rendőrautókhoz nagyon hasonló - gépkocsit vásárolt, egy 1969-es Ford Galaxie-t. Ekkor kezdett fiatal, egyetemista lányokat felvenni. Elszállította őket az úti céljukhoz és közben elsajátított azt a képességet, hogyan tud utasai bizalmába férkőzni. A szimpatikus és segítőkész fiatalember maszkja mögött azonban ekkor már ott vigyorgott a kegyetlen szörnyeteg, ami a férfi képzelt világában már elemésztette áldozatait, de Kemper még nem állt készen, fel kellett készítenie magát és az autót is a gyilkolásra. Lőfegyvereket, késeket, köteleket és műanyag zsákokat vásárolt, az autó csomagtartóját plédekkel bélelte ki, az utasülés oldali ajtót pedig úgy alakította át, hogy csak kívülről legyen nyitható. Az előkészületek végeztével már csak az alkalmas pillanatra várt.

A tökéletes pillanat 1972. május 7-én érkezett el. Mary Ann Pesce és Anita Luchessa ezen a végzetes napon próbált eljutni a Stanford Egyetemre. Fiatalok voltak, mindketten tizennyolc évesek. Örömmel fogadták a kedves fiatalember segítségét és boldogan szálltak be Kemper autójába, ami elvitte őket utolsó útjukra. Körülbelül egy óráig kocsikáztak és mikor utasai felfedezték, hogy rossz irányba tartanak már késő volt. Edmund egy elhagyott helyen parkolt le és az ülés alá rejtett fegyvert előrántva tartotta sakkban a lányokat. Meg akarta erőszakolni őket, de az Atascadero-ban tanultaknak megfelelően járt el. Tudta, hogy nem hagyhat maga után szemtanút. Mary Ann-t megkötözte, Anita-t pedig - fizikai fölényét kihasználva - kirángatta a kocsiból és bezárta a csomagtartóba, majd visszatért első áldozatához. Kemper később bevallotta, hogy miközben Mary Ann kezeit összekötözte, karja hozzáért a lány melléhez. Ettől zavarba jött és bocsánatot is kért, pár perccel később többször is megszúrta - mivel a fojtogatás nem járt sikerrel - és végül elvágta a torkát. Anita-t ezek után emelte ki a csomagtartóból, majd őt is halálra késelte. Az élettelen testeket, mint vériszamos bőröndöket a kocsi hátuljába zárta el és útnak indult. Autózott egy ideig mire eldöntötte, hogy a halott lányokat elviszi a lakására. A testekkel pornográf képeket készített, közösült velük, majd feldarabolta azokat. A testrészeket műanyag zsákokba csomagolta és a Loma Prieta hegy közelében rejtette el. Mielőtt a lányok fejeitől is megszabadult volna, mindkettővel orálisan koitált.

1972. szeptember 14-én az esti órákban Kemperhez újabb útitárs csatlakozott, a tizenöt éves Aiko Koo. A koreai lány épp egy tánckurzusra igyekezett és mivel lekéste a buszt stoppolt az út szélén. Amikor a férfi egy lőfegyverrel fenyegette meg a lányt, az pánikba esett és dulakodni kezdtek. A harc során Edmund kizárta magát az autóból, de sikerült meggyőznie áldozatát, hogy öngyilkosságot akart elkövetni, és ha a lány visszaengedi az autóba, valamint később sem értesíti a rendőrséget, nem esik bántódása. Aiko hitt neki. Az utastérben Kemper fojtogatni kezdte áldozatát, amíg a lány eszméletét vesztette majd kiemelte a kocsiból és a földön megerőszakolta. A saját sálával fojtotta meg, a testet pedig a csomagtartóba tette. Hazafelé tartva egy közeli bárban is megállt pár italra. A lakásán újabb nekrofil aktusra került sor, majd feldarabolta a lányt és testrészeivel ideiglenesen berendezte szobáját. Aiko eltűnését a rendőrség nem hozta összefüggésbe Mary Ann és Anita eltűnésével és meggyilkolásával.

1973 elején Kemper visszaköltözött anyjához, január 7-én a Cabrillo Collage kampusza körül autókázott és felvette a szintén 18 éves Cynthia Ann "Cindy" Shall-t. A Galaxie-t egy erdei úton állította le, Watsonville közelében. Arra kényszerítette a lányt, hogy bemásszon a csomagtartóba, ott egyszerűen fejbelőtte, egy .22-es pisztolyt használt. A testet ezúttal anyja házához vitte és reggelig a szekrényében tartotta, miután anyja munkába indult közösült a testtel majd a lövedéket is eltávolította a lány koponyájából mielőtt feldarabolta a fürdőkádban. A testrészek vizsgálata során felállított patológiai szakvélemény szerint körfűrésszel vágta fel Cindy testét. A levágott fejet néhány napig még megtartotta és többször is kiélte rajta szexuális vágyait, végül a hátsó kertben temette el, oly módon, hogy az anyja hálószobája felé nézzen. Kemper később így idézte fel ezt a momentumot: "Mindig is azt akarta, hogy az emberek felnézzenek rá".

'73 februárjában már nyomozás folyt egy sorozatgyilkos ellen, akinek stoppos, fiatal lányok a célpontjai, ezért a fiataloknak azt tanácsolták, hogy csak olyan autóba szálljanak be, amelyik rendelkezik egyetemi matricával. Kemper, anyja révén rendelkezett ilyen jelzéssel ezért nem ébresztett gyanút a 23 éves Rosalind Heather Thorpe-ban sem, pedig a hozzájuk valamivel később csatlakozó, 20 éves Alice Helen "Allison" Liu-ban sem. Február 5-e volt, Edmund és az anyja komolyan összevesztek, a feszültég, amit a férfi érzett szinte elviselhetetlen volt, elviharzott otthonról és így talált rá a két fiatal lányra. Ezúttal az autót sem állította le, menet közben, kihasználva a lányok figyelmetlenségét előrántotta a .22-es pisztolyt és fejbe lőtte a mellette ülő Rosalind-ot, majd Allison-re szegezte a fegyvert és többször rálőtt a lányra, aki nem halt meg azonnal ezért Kemper egy zsákutcában leparkolt, ahol egyszerűen kivégezte. A testeket a csomagtartóba rakta és hazaindult. A lányok holttestét a ház közelében, az utcán fejezte le. A következő reggelen Allison testét és Rosalind fejét is felvitte a szobájába, ahol Cindy-hez hasonlóan eltávolította a lövedéket a koponyából majd közösült a maradványokkal. A testrészeiket az Eden Kanyonnál találták meg egy héttel a gyilkosságok után, de márciusban az 1-es autópálya közelében is találtak olyan darabokat, amik a lányokhoz tartoztak. Egy későbbi interjúban Kemper így magyarázta a testekkel létesített szexuális kapcsolatait és a lefejezéseket: "Fantáziáimban a fejek egyfajta trófeaként jelentek meg. Tudja, a fej az ahol minden található, az agy, a szem, a száj. Az maga a személy. Emlékszem gyerekként azt mondták, ha levágod a fejet, a test meghal. Fej nélkül a test mit sem ér… nos, ez nem teljesen igaz, a lányok testében oly sok minden maradt fej nélkül is."

1973. április 20-a éjjelén Edmund gyilkos dühe az egyetlen valódi célpontja felé fordult, az édesanyja, Clarnell felé. Az ötvenkét éves asszony egy party-ról tért haza és érkezésével felébresztette fiát, Kemper átment anyja szobájába és pár szót váltottak egymással, anyja szavainak hanglejtése most is késként hasított a férfiba. Elvonult és megvárta még Clarnell elalszik. Hajnali negyed hatkor kiment a konyhába a húsklopfoló kalapácsért és anyja felé tornyosulva hatalmas erővel sújtott le, olyan erővel, ami évtizedek alatt vált pusztító energiává. Minden sérelem, minden megaláztatás, minden pincében töltött sötét éjszaka összpontosult abban a pillanatban, fókuszában a hideg fémkalapács szegecsekkel kirakott fejével. Kemper az asszony torkát is elvágta majd lefejezte, és közösült a még vértől síkos, meleg testrésszel. A fejet egy polcon helyezte el és üvöltözött vele, majd céltáblának használta. Később a nyelvet és a gégét kivágta és megpróbálta ezeket a konyhai hulladékaprítóban megsemmisíteni.  A berendezés azonban nem tudott megbirkózni a kemény hangszálakkal. Edmund később így emlékezett vissza: "Ez szinte várható volt, amennyit nyafogott, üvöltözött és ordibált velem hosszú éveken át." Anyja testén is kiélte nekrofil vágyait, feltakarított majd elhagyta a házat. Egy ital társaságában azon gondolkodott, hogy mit tegyen a továbbiakban végül arra az elhatározásra jutott, hogy ha anyja maradványai mellett egy másik testet is talál a rendőrség, akkor az elterelheti róla a gyanút. Miután hazatért áthívta anyja legjobb barátnőjét, az 59 éves Sara Taylor "Sally" Hallett-et vacsorára. Mikor a nő megérkezett fojtogatni kezdte, először puszta kézzel, majd az Aiko-tól zsákmányolt sállal. Ez okozta az asszony halálát. A testet levetkőztette és az ágyra fektette majd az éjszaka folyamán ezzel a holttesttel is közösült. Sally testét egy szekrénybe rejtette és igyekezett eltüntetni a nyomait. A nő autójával hajtott el. Maga mögött hagyta Kaliforniát, anyja - végső, igazi áldozata - bomlásnak indult holttestét és a múltjának egy darabját is. Ez volt a vége, Kemper tudta ezt. Egészen Colorado államig jutott, Pueblo városáig. Mivel nem hallott azóta az elkövetett kettős gyilkosságról ezért felhívta a helyileg illetékes rendőrséget és bevallotta anyja és Sally Hallett meggyilkolását, bejelentését azonban nem vették komolyan és azt tanácsolták neki, hogy pár óra múlva telefonáljon ismét. Ekkor már olyan rendőrtisztet kért a vonalhoz, akit személyesen is ismert és ismét bevallotta tetteit majd a kocsijában várta meg a kiérkező rendőröket. Őrizetbe vették, ahol további hat diáklány meggyilkolásáról is vallomást tett. Letartóztatása után megkérdezték Kempertől, hogy mi vitte rá arra, hogy feladja magát, a következő szavakkal válaszolt: "Az eredeti cél eltűnt… Nem szolgált semmilyen valós, fizikai vagy érzelmi célt. Egyszerűen csak színtiszta időpocsékolás volt… Érzelmileg nem tudtam tovább magamban tartani. A végén kezdtem érezni az egész rohadt dolog ostobaságát, közel a kimerüléshez, az összeomlás szélén, azt mondtam pokolba az egésszel és tárcsáztam."

1973. május 7-én az ügyészi hivatal nyolc rendbeli szándékos emberöléssel vádolta meg Kempert. Kirendelt védőjének, Jim Jackson-nak, pedig Edmund részletes beismerő vallomásának köszönhetően csak egy lehetősége maradt ügyfele védelmére, ha arra hivatkozik, hogy a férfi nem beszámítható. Kemper őrizetének ideje alatt kétszer is megkísérelt öngyilkosságot elkövetni, mindkét alkalommal sikertelenül. Tárgyalását végül október 23-ra tűzték ki. Edmund-ot három pszichiáter is megvizsgálta, diagnózisuk alapján a férfit büntetőjogi értelemben beszámíthatónak ítélték, egyikük, Dr. Joel Frost behatóbban is tanulmányozta az esetet és Kemper személyiségét, egy találkozásuk alkalmával - mely során igazságszérumot is alkalmazott -, a gyilkos beismerte, hogy esetenként evett is az áldozataiból. Kannibalizmussal kapcsolatos vallomását Edmund a későbbiekben visszavonta. Kemper meghallgatására november 1-jén került sor, vallomásában a gyilkosságai indokaként a hatalmas, megszállottság szerű birtoklási vágyát jelölte meg, amit a lányok közelében érzett, valamint igyekezett meggyőzni a bírót és az esküdteket, hogy ilyen tettek elkövetésére csak egy beteg elméjű ember képes. Védelmi stratégiája a szakvéleményekkel szemben egyértelműen elbukott, 1973. november 8-án a hat nőből és hat férfiből álló esküdtszék meghozta döntését: Edmund Emil Kemper beszámítható és bűnös az ellene felhozott gyilkosságok vádjában. Kemper halálbüntetést kért a bírótól, "kínzás általi halált", azonban - az akkor hatályban lévő törvényeknek megfelelően - halálbüntetés helyett hétszeres életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, melyet folyamatos orvosi felügyelet mellett a Kaliforniai Egészségügyi Központban (CMF - Kalifornia legnagyobb börtön egészségügyi intézménye) kell letöltenie. Ed Kemper azóta is büntetését tölti és, mint a '60-as évek közepén, most is a tökéletes fogvatartott mintapéldája, adminisztrátorként szervezi az elítéltek pszichológiai meghallgatásait, közreműködésével segíti a hatóság munkáját és több mint ötezer órát töltött hangos könyvek felolvasásával és rögzítésével, időközben a kerámiakészítést is elsajátította. Legutóbb 2017-ben bírálták volna el feltételes szabadon bocsátásának lehetőségét, de nem jelent meg a meghallgatáson, állítása szerint boldog és elégedett a jelenlegi életével. Meghallgatásának legközelebbi időpontja 2024.

Edmund Kemper alakja részévé vált a kultúránknak, találkozhatunk vele a Netflix Mindhunter sorozatában, szavait - tévesen Ed Gein-nek tulajdonítva - hallhatjuk a Christian Bale főszereplésével készült Amerikai pszichóban, tettei inspirációs forrásként szolgáltak Buffalo Bill karakterének megalkotásához Thomas Harris-nek A bárányok hallgatnak című könyv írásakor - Kemperhez hasonlóan Bill is tinédzserként lövi agyon nagyszüleit,  valamint a System of a Down zenekar "Fortress" című, kiadatlan dalában is találkozhatunk vele. Mégis minek köszönhető ez? Miért foglalkoztatja a fantáziánkat? Tetteinek kegyetlenségét elítéljük mégis, mint gyerekek az első rémfilm megtekintésekor, ujjaink közt kitekintve, örömmel borzongunk bele a véres részletekbe… ahhoz azonban, hogy Kemper személyiségét, szavait és tetteit megértsük, más irányból kell esetét megközelítenünk.

Gyilkosság, nekrofília, kannibalizmus. Társadalmi és kulturális tabuk. Megszegésük súlyos következményekkel járt az elmúlt évezredekben és jár napjainkban is. Elkövetésük örökre skarlát betűként jelöli meg azt, aki átlépte azokat a bizonyos határokat és elnyelte a sötétség. Ez pedig lehetőséget biztosít arra, hogy joggal - embertársaink cinkos bólintásai és elismerő szavai által kísérve - forduljunk el ezektől az emberektől. Őrülteknek, szörnyetegeknek bélyegezve őket, annak lehetőségét azonban megtartva, hogy néha visszatekinthessünk rájuk, hogy a világuk iránt érzett perverz kíváncsiságunkat kielégíthessük kegyetlen tetteik történeteivel vagy - legtöbbször - nyomorúságos élettörténetük áttekintésével. Hajlamosak vagyunk ezt az utat választani, mert kényelmes, mert felszabadít minket a felelősségünk súlya alól. Egy fontos dolgot azonban elfelejtünk. Minden ember csoda, egyszeri és megismételhetetlen. Személyiségének alapjait - az örökölt genetikai sajátosságok mellett - a mindennapokban átélt események és tapasztalások határozzák meg. Az óvodák udvarán a nevelők "vigyázó" tekintete mellett zajló gyermeki kegyetlenkedések, az iskolában elszenvedett bántalmazások, a meg nem értettség érzése, a kitaszítottság, a zárkózott gyerekek ellen irányuló fizikai és verbális támadások, az otthon falai közt zajló családon belüli erőszak. Szörnyű dolgok, mégis képesek vagyunk szemet hunyni felettük. Ez pedig ott rejtőzik a szavainkban. A "biztos csak játszanak"-ban, a "verjük meg, mert úgy sem üt vissza"-ban, a "Hagyd, hülye"-ben, a "családban marad"-ban, a "nem a mi dolgunk"-ban.  Mantraként tudjuk ismételni a hasonló mondatokat: "nagypapa is sokat szenvedett", "a szomszéd lánynak is rossz élete volt mégis mennyi mindent elért az életben", a lista szinte végtelen. Mindannyian különbözőek vagyunk. Az, ami valakinek csak apróság, másnak óriási jelentőséggel bíró feladat, amivel lehet, hogy segítség nélkül, egyedül képtelen megbirkózni. Mégsem figyelünk oda, nem vesszük észre a vészjósló jelzéseket, amik elkövetkező tragédiák képeit festik elénk. Inkább elfordulunk, elszigeteljük magunkat. "Miért lennék bármiért is felelős?" Ezt tesszük. Egyszerűen és olykor gondolkodás, sőt bármiféle megbánás nélkül. Szörnyeteget teremtünk. Hagyjuk, hogy az idő befejezze megkezdett munkánkat. A gyengébb, szótlanabb gyerek még jobban eltávolodik a világtól és lassan - sebektől tépázott lelkét óvva - falat kezd építeni. Lassan, hosszú hónapok és évek alatt. A fal építésében pedig mindig akadnak segítő kezek. Végül teljesen elszakad a világtól, ott él saját univerzumában. A világban, amit ő teremtett, aminek ő az egyetlen lakója és hatalmas istene. Ez az izoláció pedig megteszi a hatását. Akik idővel megpróbálják áttörni a falat, még reménykednek, hogy segíthetnek. Ez olykor azonban túl későn következik be és a túloldalon már csak sötétség várja őket, ahol már csak az őrület groteszk, vigyorgó ábrázatával nézhetnek szembe. Edmund Kempert intelligenciája fényes, produktív karrier felépítésére predesztinálhatta volna, mégis nekrofil sorozatgyilkos lett. Bukása pedig nem csak az övé, hanem egy kicsit talán mindannyiunké…