Az orvostudományt hivatásuknak választó emberekben hajlamosak vagyunk megbízni. Feltételezzük, hogy a hippokratészi esküben foglaltak nemcsak szavak halmazát jelentik az orvosoknak, hanem egyfajta belső meggyőződéssel is párosulnak. Bízunk ebben, hiszen ha betegségben szenvedünk csak ezektől az emberektől várhatunk segítséget. Ők pedig legjobb tudásuk szerint látják el betegeiket, legyen szükségük oltásra, sebeik bekötözésére vagy akár magas lázuk kezelésére. A tudás, amit hosszú évek kemény munkájával sajátítanak el azonban bipoláris természetű – legyen szó akár biológiai, kémiai vagy anatómiai ismeretanyagról. A doktorok szakértelme jobbá teheti napjainkat életünk alkonyán, segíthet kezelni a mindennapi stressz miatt kialakult pszichoszomatikus problémáinkat, megvédheti gyermekeinket a különféle kórokozók fenyegetésétől és segíthet abban, hogy boldogan élhessük meg a születés csodáját. Csodálatos hivatás az övék, amit vétek lenne egyszerű szakmának, munkának degradálni. Kompetenciájuk sötét oldala azonban olyan árnyékot képes vetni, aminek csápjai még évtizedek elmúltával is képes az érdeklődők nyaka köré fonódni. Így lesz a születés csodájából illegális magzatelhajtás, az egyszerű oltásból gyermekéleteket követelő ikerkísérlet, a könnyű gyógyszerekből társadalmilag elfogadott függőség és a betegágy mellett beadott halálos injekció. A sort sokáig lehetne még folytatni, ahogy azok neveit is, akik máshogy értelmezték az „Orvostudomány Atyjának” következő sorait:

„Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik. Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához.”

Abban az esetben pedig, ha a fent említett tudásanyag gyilkos vágyakkal és eltorzult személyiségjegyekkel párosul, olyan elkövetőt kaphatunk, aki nem csak rendkívül effektíven, de szinte észrevétlenül képes véghezvinni szörnyű tetteit.

Marcel André Henri Félix Petiot 1897. január 17-én született Auxerre-ben, Franciaország középső részén, Félix Iréné Mustiole és Marthe Marie Constance Joséphine Bourdon gyermekeként. Marcel intelligenciája már korán megmutatkozott, öt éves korára már folyékonyan olvasott. Zárkózott gyermeknek ismerték, nem voltak igazán barátai. A szomszédok későbbi beszámolói alapján életének korai szakaszában is megmutatkozott már személyiségének sötét oldala, gyakran látták, ahogy rovarokat csonkít meg és végignézi haláltusájukat. Később a rovarokat kisebb állatok váltották fel – köztük volt a fiú saját macskája is. 1906 decemberében megszületett testvére Maurice, ez az esemény pedig lelkileg megviselte a fiút, hiszen így már osztoznia kellett szülei figyelmén és – érzései szerint – szeretetükön is. A személyiségében történt negatív változásokat azonban a szülei észrevették és 1907 és 1909 között többször is orvoshoz vitték, mivel gyakran voltak rohamai, alvajáró volt és inkontinencia is fellépett nála. (Itt már tökéletesen megfigyelhető a John Marshall Macdonald által 1963-ban felállított, a sorozatgyilkosokra jellemző hármas – gyújtogatás, állatkínzás, ágybavizelés – megléte). Marcel-lel az iskolában is komoly gondok voltak, könnyebben tanult, mint társai ennek köszönhetően gyakran unatkozott és különböző eszközökkel próbálta felhívni magára környezete figyelmét. Szexuális felhívásokat tett osztálytársainak, az órák közti szünetben késdobálósat játszott a teremben – valódi késekkel, obszcén fotókat mutatott társainak. Tizenegy éves korában ellopta apja fegyverét és egy történelemórán használta is. Az ezekhez hasonló incidensek miatt több iskolából is elutasították. Az igazán nagy törés életében azonban 1912-ben következett be. Anyja – egy műtéti beavatkozás szövődményeként – ebben az évben hunyt el. Apja nem tudott megbirkózni a gyásszal, a várostól távol vállalt munkát és fiait felesége testvérére, Henriette-re bízta. Marcel deviáns viselkedésmintái egyre súlyosabb alakot öltöttek. Tizenhét éves korában kifosztott egy postaládát, ennek következtében pedig lopás és garázdaság miatt bíróság elé állították, ahol pszichológia szakvéleményt is kértek vele kapcsolatban. 1914. március 26-án mentálisan betegnek ítélték, aki nem vonható felelősségre tetteiért, ezért ejtették a vádat a fiú ellen. Mivel a legtöbb környékbeli iskolából már eltanácsolták ezért tanulmányait 1915-ben Párizsban tudta csak befejezni, egy speciális akadémián.

Az első világháború második évében, 1916-ban önként jelentkezett a hadseregbe. A háború alatt, az aisne-i harcok alatt egy gáztámadás során megsérült és a mentális összeomlás jelei is mutatkoztak rajta, ennek köszönhetően kivonták a frontról és rehabilitációs intézetbe küldték – ezekből többen is megfordult ebben az időben. Ezeken a helyeken is végre hajtott lopásokat, leginkább takarókat, fényképeket, leveleket, ellátmányt és ópiumot tulajdonított el. Orléans-ban ezekért a tettekért börtönbe is zárták. A szomszédos település, Fleury-les-Aubrais pszichiátria kórházában ekkor ismét megvizsgálták, az 1914-es szakvéleményhez hasonló eredménnyel, ennek ellenére 1918 júniusában visszavezényelték a frontra. Három héttel később azonban ismét ellátásra szorult – ezúttal lábsérülés miatt, amit önmagának okozott -, ekkor viszont egy újabb szakvéleménynek köszönhetően fogyatékossági nyugdíjat állapítottak meg nála és leszerelték.

A háborút követően jelentkezett egy – kifejezetten veteránoknak szóló – gyorsított oktatási programba, ahol nyolc hónap alatt egészségügyi végzettséget szerzett és gyakornok lett Évreux város mentális betegekkel foglalkozó kórházában. 1921-ben pedig megkapta orvosi diplomáját is. Ekkor költözött Villeneuve-sur-Yonne-ba, ahol praktizálni kezdett. Viszonylag hamar hírnevet szerzett a környéken, elsősorban a kábítószer terjesztés és az illegális abortuszok kétes orvosi gyakorlatának köszönhetően. Feltehetőleg itt követte el első gyilkosságát is. Louise Delaveau, aki viszonyt folytatott Petiot-tal, 1926 májusában tűnt el. A rendőrség is vizsgálatot folytatott a nő eltűnésével kapcsolatban és el is jutottak a férfihoz, de bizonyítékok hiányában nem tudták vád alá helyezni. Még ebben az évben a polgármesteri választáson is indult és – a felbérelt emberei zavarkeltése miatt – meg is nyerte azt. Hivatalba lépését követően pedig jelentő vagyonra tett szert, amihez sikkasztás útján jutott hozzá. 1927-ben megnősült, feleségül vette Georgette Lablais-t, aki egy évvel később fiúgyermekkel ajándékozta meg, Gerhardt-tal. Személyiségét és sötét ügyleteit azonban több támadás is érte a helyiek részéről, ezért 1931 nyarán lemondott a polgármesteri tisztségéről és 1932-ben Párizsba költözött családjával.

A francia fővárosban, a 66 Rue Caumartin alatt található rendelőjében – hamisított ajánlásainak köszönhetően – jelentős pacientúrára tett szert, azonban itt is szárnyra keltek pletykák, illegális abortuszokról, függőséget okozó gyógyszerekről. A személyét övező kétes híresztelések ellenére azonban – egy kinevezésnek köszönhetően – 1936-tól már halotti bizonyítványok kiállítására is lehetősége nyílt. Még ebben az évben vád alá helyezték további lopások miatt és el is ítélték, de csak rövid időt kellett rácsok mögött töltenie.

1939. szeptember elsején kitört a második világháború. Németország pedig 1940. május 10-én megindította a francia hadjáratát, amelynek a második szakaszában – „Fall Rot” – június 14-én Párizs elesett. Petiot azonban nem hagyta abba a praktizálást, állandó betegei kezelése mellett hamis orvosi diagnózisokat is felállított a francia állampolgárok számára, akiket kényszermunkára akartak Németországba szállítani. Ebben az időben kezdett benne megfogalmazódni a gondolat, hogy a háború okozta káoszt a maga oldalára is állíthatná és olyan tervet dolgozott ki majd valósított meg, amivel nem csak kapzsiságát, de gyilkos vágyait is egyaránt ki tudta elégíteni.

Vásárolt egy udvarházat a 21 Rue le Sueur szám alatt és elkezdte átalakítani a saját elképzeléseinek megfelelően, volt a házban egy ablakok nélküli kis szoba, hangszigetelt falakkal és egyetlen ajtóval. Marcel a ház felújítási munkálatai során kémlelőlyukakat építetett be a kamra falába, arra hivatkozott, hogy a pszichiátriai gondokkal küzdő betegei miatt van erre szüksége - a valóság azonban az, hogy ezeken keresztül nézte végig áldozatai haláltusáját. A pincébe pedig egy kazánt is beszereltetett – ebben égette el több tucat áldozatának földi maradványait. A munkálatokkal 1941 decemberében készült el és készen állt rá, hogy beindítsa saját halálgyárát, egy privát poklot, aminek lángjai sokakat emésztettek el – kortól, nemtől és vallási hovatartozástól függetlenül.

A náci jelenlét rányomta szörnyű bélyegét a párizsi polgárok mindennapjaira. Zsidók tűntek el, férfiakat gyűjtöttek be és küldték őket munkatáborokba. Rettegés és kétségbeesés uralkodott a városban, de feltűnt egy reménysugár is. Híresztelések keltek szárnyra arról, hogy egy bizonyos „Dr. Eugène” – természetesen jelentős anyagi hozzájárulás árán – képes segíteni a reményvesztett embereken. Kiépített hálózatról szóltak a pletykák, egy olyan út lehetőségét kínálva, amely során maguk mögött hagyhatták Párizs terrorral szennyezett utcáit. Állítólag a doktor kapcsolatainak köszönhetően képes volt a rászorulókat kijutatni nem csak a városból, hanem az országból is, egy új élet ígéretével valamelyik dél-amerikai országban. Petiot új üzleti vállalkozása hamar ismertté vált, olyannyira, hogy segítőket is kellett alkalmaznia - Raoul Fourrier-t, Edmond Pintard-t és René-Gustave Nézondet-et, akik közvetítői szerepet töltöttek be Dr. Eugène és a reményvesztett menekülők között.  Egyre többen gondolták azt, hogy ez az egyetlen lehetőségük az életben maradásra és mindenüket pénzé tették, ékszereket, családi ereklyéket, műtárgyakat, bármit, amiből fedezni tudták az utazás 25.000 frankos költségét – ez az összeg forintosítva milliós tételnek felelt meg. Egyre többen érkeztek a Rue le Sueur-on álló házba, hogy kimeneküljenek a városból azonban mindannyiuk számára ez volt életük utolsó állomása. A doktor készségesen elmagyarázta, hogy a befogadó országokkal kötött megállapodása értelmében elsőként oltást kell kapniuk, majd pár órát – egészségügyi okok miatt – a kis szobában kell tölteniük. Abban a kamrában, amiben a halál várta őket, a súlyos ajtó zárjának kattanása volt az utolsó hang, amit életükben hallottak. A védőoltás valójában cianidot tartalmazott. A szer a véráramba jutva blokkolja a sejtlégzés folyamatát, ingerli a légzőközpontot így a légzés fokozódik, azonban a cianid által előidézet, gátló folyamatnak köszönhetően nem jut oxigén a sejtekbe, pár percen belül beáll a fulladásos halál. Petiot minden áldozatának szenvedését végignézte a kémlelő nyílásokon keresztül. Élvezettel töltötte el a hatalom, az áldozatai felett gyakorolt teljes kontroll. Ő határozta meg haláluk helyét, időpontját és módját is. Szadisztikus képzelgései pedig áldozatai görcsökben vonagló, életért küzdő testében materializálódtak. Az elégedettség mellett szexuális izgalmat is érzett, felfokozott állapota áldozatai utolsó leheleténél érte el a csúcspontját.

A mérget használó elkövetők személyisége alapvetően a verbális és érzelmi manipulációra támaszkodik. Jellemzően kerülik a fizikai konfrontációt, fejlődésük, érzelmi intelligenciájuk megreked egyfajta gyermeki szinten. Természetesnek veszik, hogy a világ és az őket körülvevő emberek is miattuk és értük léteznek. Képesek végignézni áldozataik agóniáját bármiféle érzelmi reakció nélkül, ha pedig nem ezt teszik, akkor képzeletükben élik át azt, izgatja őket a tudat, hogy nekik köszönhetően – talán éppen abban a pillanatban – haldoklik valaki. Petiot is ilyen ember volt, személyisége mindenféle empátiát nélkülözött, szadizmusa mérhetetlen kapzsisággal egészült ki.

A halálgyár jól jövedelmező üzletként működött, folyamatosan nyelte el jobb sorsra érdemes áldozatait. Ez a tevékenység azonban felkeltette a Gestapo érdeklődését is. Feltűnt a németeknek, hogy az általuk körözött emberek közöl többen is nyomtalanul eltűntek, a híresztelések pedig hozzájuk is eljutottak az ellenállást segítő, embereket kimenekítő doktorról. 1943 tavaszán egy ügynökük fel is kereste Petiot-ot és a segítségét kérte. Marcel nem sejtette, hogy ki a férfi valójában, ezért a megszokott rutin szerint járt el. Injekció, kamra, kazán. Le is tartóztatták, de nem tartották bent sokáig, valószínűsíthető, hogy Petiot arra hivatkozott, hogy ő csak a náci eszméket követve likvidálta a zsidókat és a rendszer ellenségeit. 1944 elején engedték szabadon, így tovább folytatta kegyetlen tevékenységét. Újabb menekülők, újabb gyilkos injekciók, haláltusák, majd a kéményből felszálló sűrű füst. Marcel a holtesteket levitte a pincébe, ott feldarabolta azokat majd égetett mésszel kezelte a maradványokat – ezt a vidéken élő testvérétől, Maurice-tól szerezte be. Ez azonban fivére látogatásával megváltozott, ekkor ugyanis kiderült Petiot vérfagyasztó titka. Testvére nem volt hajlandó semmiféle szerepet vállalni a szörnyűségben, ezért nem szállított több meszet, bátyját viszont nem jelentette fel az illetékes hatóságoknál.

A kezeletlen maradványok elhamvasztásakor a megszokottnál is sötétebb és émelyítőbb füst szállt fel a kéményekből. Ezt pedig az utcában lakó szomszédjai kezdték nehezményezni. 1944. március 11-én kihívták a házhoz a tűzoltóságot és a rendőrséget is. Petiot azonban nem tartózkodott otthon ezért a rendőrök tovább indultak a doktor rendelője felé, a tűzoltók pedig behatoltak a házba, arra viszont, amit a pincében találtak még a sokat látott férfiak sem voltak felkészülve.

A padlót testrészek borították, lábak, karok, fejek hevertek szerteszét, véresen groteszk művészeti alkotásként, a kemencében pedig halkan duruzsoltak a lángok. Később törvényszéki orvosszakértők megvizsgálták a maradványokat és huszonhét ember testrészeit azonosították. Marcel-nek sikerült elhitetnie a hatóságokkal, hogy az ellenállásnak dolgozott és áldozatai csak Franciaország ellenségei közül kerültek ki. Hihetetlen, de a rendőrség hitt neki, ezért nem tartóztatták le. Petiot tudta, hogy nem folytathatja üzelmeit és csak idő kérdése mikor derül ki az igazság ezért elmenekült Párizsból és több hónapon keresztül vidéken rejtőzködött. Ez idő alatt a rendőrség átvizsgálta a házat és megtalálták a doktor feljegyzéseit, amelyekből kiderült, hogy több mint hatvan ember esett Marcel áldozatul. Végül Franciaország felszabadulása után tartóztatták le. 1946. március 19-én állították bíróság elé. Több vádpontot is felhoztak ellene ő azonban a huszonhétből csak tizenkilenc gyilkosságban vallotta magát bűnösnek és azzal védekezett, hogy a többi áldozata német megszálló volt, a bíró azonban ezt nem fogadta el és végül huszonhat rendbeli gyilkosság vádjában találta bűnösnek és halálra ítélte.

Marcel André Henri Félix Petiot, a „Párizsi Hentes”, „Doktor Sátán”, akinek több tucat ember vére tapadt a kezéhez, a manipulatív személyiség, aki nemcsak a németeket, de a franciákat is képes volt megvezetni, közömbösen fogadta a halált, ami hosszú éveken át volt a legjobb barátja. A halált, ami végül őt is a keblére ölelte, miután 1946. május 25-én a guillotine alá hajtotta a fejét.

„Uraim, egy utolsó tanácsom van: forduljanak el, mert ez nem lesz szép látvány. Szeretném, ha szép emlékeket őriznének rólam.” - Marcel André Henri Félix Petio