Gyermekkor. Életünk azon szakasza, amire oly jó visszaemlékezni. Az önfeledt játék, a rengeteg impulzus, az izgalmas kalandok időszaka ez, éppúgy, ahogy halálig tartó tanulásunk kezdeti időszaka is. A bölcsőde, az óvoda, az iskola. Múltunk meghatározó elemei, melyek képei egyre csak halványabbak, minél messzebbre próbálunk visszatekinteni. Mégis a világgal kapcsolatos első valódi szociális élményeink ezekhez az intézményekhez köthetők. Itt alakulhatnak ki – az olykor életre szóló – első barátságok, itt tanulhatjuk meg a társadalmi együttélés alapjait, itt tapasztalhatjuk meg a gyermeki érzelmek apró rezdüléseit, mikor a számunkra kedves csoporttársunk mellé ülhetünk egy rendezvényen vagy megosztozhatunk az utolsó süteményen, ami csak ránk várt, rá és rám. Gyönyörű időszak ez, olyan tiszta és ártatlan, amit később sajnos – nagy valószínűséggel – már képtelenek leszünk reprodukálni. Az élet egyik legaljasabb trükkje az, hogy akkor még igazán fel sem tudjuk fogni a pillanatok jelentőségét, a varázslatot, amit nap, mint nap képesek vagyunk megélni. A gyermeki tisztaságot és ártatlanságot azonban már nagyon korán beárnyékolja egy sötét árny. Emberi mivoltunk béklyói ugyanis mindig gúzsba kötnek. Megkezdett szárnyalásunk, emelkedésünk csupán pillanatnyi. Zsenge korunk normái kegyetlenek és nem tűrik el, ha valami más. Ismeretlen, furcsa, különböző és nem illik bele a világról alkotott képünkbe. A „jó” és a „rossz” fogalmai még képlékenyek és gyakran – a nevelői és szülői intések ellenére is – összemosódnak. Fejlődő személyiségünk ilyenkor teszi meg apró, bátortalan lépéseit és ilyenkor a legfontosabb az is, hogy részesei lehessünk a nagy egésznek, legyen az egy pár főből álló kis focicsapat vagy éppen egy apró baráti kör. Elengedhetetlennek tartjuk a közösség elismerését, azt hisszük nélküle és a vezéregyéniségek támogatása nélkül képtelenek leszünk bármit is megtenni, bármit is elérni. Az óvoda és az iskola ennek a szocializációs kálváriának az otthona, olyan hely ahol keresztjeink súlyát megoszthatjuk másokkal vagy újabbakat is kaphatunk saját, egyre nehezedő terhünk mellé. Az óvoda népszerű gyermekeiből az iskola kis kedvencei válnak, akik gyakran és szívesen élnek vissza nem csak a feléjük táplált bizalommal, hanem a többiek által nekik biztosított hatalommal is. Apró kis zsarnokok, kiket körbevesz a csoport rajongása és ereje. Nem lehet senki kívülálló, valahová tartozni kell, azonban vannak helyzetek és vannak olyan körülmények, melyeknek köszönhetően ez nem sikerülhet. Egy introvertált személyiség, egy rossz családi háttér vagy akár egy testi elváltozás pedig valódi skarlátbetűvé válhat. Céltáblává, ami felé mindenki örömmel ereszti ki mérgezett nyilait. „Nem lehet rossz, amit teszek, hiszen a többiek is ezt teszik.” „Ez a helyes, annak kell lennie.” „Megérdemli, hiszen ő más, mint mi, gyenge és esetlen.” „Nem is számít igazán, hiszen ő kevesebbet ér, mint mi.” Ilyen és ezekhez hasonló gondolatokkal igazoljuk szavainkat és tetteinket, azokat, amiket évek múlva már betudunk annak, hogy még nem tudtuk, mit is teszünk valójában, nem tudtuk milyen sebeket okozunk a másiknak. Felelősségünk súlya alól ily módon vonjuk ki magunkat, hogy aztán ugyanúgy, immáron felnőttként is megtehessünk hasonló dolgokat... Nincs igazán különbség. A lényeg ugyanaz, mint egykoron: mert megtehetjük. Valódi, súlyos következmények nélkül. Ez azonban illúzió. Tévedünk, és általában későn ébredünk rá, hogy valójában mekkorát…

A gyermek a homokozó szélén, a hátsó padban, az iskola udvarának egyik csendes sarkában semmit sem tett. Semmit sem tett ellenünk vagy azok ellen, akik fontosak nekünk mégis örömmel bántjuk. Mert ezt olyan tettnek érezzük, amivel tiszteletet és szimpátiát válthatunk ki másokból. Farkastörvények. A falka és a kivívott pozíció megtartása a legfontosabb. A kívülállónak vesznie kell. Eközben a gyermek nem érti az agressziót, nem tudja mivel érdemelte ezt ki. Magát kezdi okolni. A szavak rozsdás kampókként mélyednek lelkének gyenge húsába, nyomukban pedig már ott az elkerülhetetlen és végzetes fertőzés ígérete, a fizikai ütések és rúgások elhalványuló fájdalma pedig mélyen hatol a sebbe, hogy felületi kezelésként fekáliával kenje ki a vörösen lüktető sérülések összeroncsolt falait. A fájdalom és az önvád azonban csak a bejárat, kapu egy sokak által egyáltalán nem ismert katedrális félhomály uralta szentélyébe, melynek oltárán már ott vonaglik a sötétség, arra várva, hogy újdonsült gazdája, a magány és a kétségbeesés selymes érintésével magához ölelje. Létrejön a szimbiózis. A sötét csápok gennyes erekként járják át a személyiség legapróbb zugait is, hogy végül egy külvilágtól teljesen elzárt helyen bábozódjanak be. Ezen túl minden ártó szó, minden elszenvedett erőszakos tett megváltozik. Táplálékká válik. A sötétség növekszik, fejlődik és vár. Várja, hogy bekövetkezzen egy olyan esemény, ami képes megrepeszteni szerves börtönének nyálkás falát, hogy szabadságának első perceitől kezdve elemészthessen bárkit, akit csak talál…

Tsutomu Miyazaki 1962. augusztus 21-én született az egykori Itsukaichi területén, Tokióban, Japánban. Apja, Katsumi Miyazaki a helyi újság tulajdonosa, valódi anyja – mint ez később kiderült – a férfi idősebb nővére volt. A vérfertőző kapcsolatnak köszönhetően a kis Tsutomu koraszülött volt, mindössze 2,2 kilogrammos súllyal és egy testi elváltozással jött a világra – kezeinek ízületei összenőttek, nem volt képes megfelelően mozgatni a csuklóját. A fizikai rendellenesség rányomta bélyegét az egész életére. Gyakran csúfolták és esetenként bántalmazták is, már az óvodában éles megjegyzésekkel illeték a „vicces” kezei miatt. A fiú megpróbálta rejtegetni szégyenének legfőbb tárgyát még a családi fényképeken sem látszanak a kezei. Tsutomu egész korán elszigetelődött társaitól. Egykori tanárai és osztálytársai csendes, magányos gyermekként emlékeznek rá, aki képtelen volt barátságot kötni a társaival. A többi korabeli fiúhoz hasonlóan azonban neki is voltak álmai és vágyai. Egy harmadik osztályos fogalmazásában így írt ezekről: „Ha felnövök, akarok venni egy autót és kocsikázni fogok. Majd megállok egy étteremnél és eszek egy kis currys rizst vagy valamit. Talán meglátogatom a rokonaimat.” Gyermekként kezdett képregényeket olvasni, melyeknek gyorsan a rajongójává is vált. Új világot ismerhetett meg általuk, segítségükkel pedig megalapozhatta saját képzeletbeli világát is.

Tsutomo rendkívül intelligensnek bizonyult és az általános iskolában remekül teljesített, ugyan leginkább saját világában létezett mégis keményen tanult, olyannyira, hogy iskolájából elsőként nyert felvételt a Meidai Nakano Középiskolába. Három éven át összesen napi négy órát utazott, hogy ebbe az iskolába járhasson, kezdeti lelkesedése azonban lassan mégis alább hagyott, jegyei leromlottak. Tanulás helyett inkább saját képregényén dolgozott. Eredeti tervei, mely szerint a Meiji Egyetemre megy továbbtanulni és egyszer majd tanárrá válik, az utolsó évben végleg semmivé foszlottak, az 56 főt számláló osztályából ő volt a 40. az osztályzatai alapján. Ezért a sikertelenségéért is, mint életében mindig, most elsősorban fizikai elváltozását okolta. Végül egy fotótechnikus kurzust végzett el sikeresen 1983 tavaszán.

Miyazaki érzelmileg és fizikailag is meglehetősen éretlen volt. A vele egykorú nők társaságát sem kereste. Barátok híján teljesen elszakadt a valóságtól. Elszigetelődését pedig csak tovább súlyosbította, hogy az iskolában nem csak a kezei miatt csúfolták, hanem több alaklommal gúnyolódtak rajta péniszének mérete miatt is. A szégyenérzet mellé azonban olyan elemi erejű nemi vágy társult, amit mindenképp ki kellett elégítenie, ezt pedig csak pornográf képregények és videók segítségével tudta megtenni. Ezek sajátossága azonban egy idő után rendkívül zavarta – ezekben a kiadványokban ugyanis erős cenzúrát alkalmaztak, amellyel kapcsolatban így fogalmazott: „Elfedik a legfontosabb részt.” A felnőtt tartalmak álságos képmutatásába belefásult Tsutomu új lehetőségek, új izgalmak felé fordult és 1984-ben meg is találta azt, ami tökéletesen kielégítette szexuális fantáziáit, a gyermekpornográfiát – a hatályos törvények csak a szeméremszőrzet bemutatását tiltották, ami ezekben a videókban nem merülhetett fel –, amiben minden apró részletet megcsodálhatott. A képek és a videofelvételek a látóidegein át alattomos férgekként kúsztak a férfi agyába, hogy ott lerakják gennyes petéiket, a makulátlan bőr és az érintetlen hús látvány megigézte, kitöltötte személyiségét és gondolatait. Vágyakozott és álmodott. Egy tökéletes pillanatról, egy együttlétről, amiben ő az abszolút domináns fél, amiben nem kell tartania semmitől, amiben megérintheti vágyai tárgyát, kiélheti rajta vágyait, magáévá teheti nem csak a gyermeki testet, hanem a lelket is, elemésztheti, hasonlóan a benne lüktető sötétséghez, ami mosolyogva várta a megfelelő pillanatot és azt, hogy a lakhelyéül szolgáló forró méh falán lassan megjelenő hajszálrepedések visszafordíthatatlanul mélyüljenek tovább…

A fotós kurzus elvégzését követően apja egyik ismerősének nyomdájában kezdett dolgozni és megpróbált egyedül érvényesülni az életben. 1986-ban, jelentős megtakarítással a zsebében, azonban mégis visszaköltözött a szülői házba, ahol egy kétszobás melléképületen osztozott legidősebb nővérével. A családi környezet azonban közel sem volt ideális. Apja munkamániás volt, aki igyekezett politikai kapcsolatait és befolyását mindjobban elmélyíteni. „Anyja”, Rieko is dolgozott, a hiányos érzelmi hátteret pedig igyekezett ajándékokkal kompenzálni. Tsutomu tőle kapta azt a Nissan Langley-t is, amiben később két áldozatával is végzett. A családjával kapcsolatban a férfi később így fogalmazott: „Ha megpróbáltam volna beszélni a szüleimmel a problémáimról, egyszerűen félresöpörték volna azokat és nem törődtek volna velük… Még az öngyilkosság is megfordult a fejemben.” Két fiatalabb lánytestvére, Setsuko és Haruko sem kedvelte őt, ellenségesnek tartották. A családjából csupán nagyapja, Shokichi, érdeklődött őszintén a fiatal férfi problémái iránt, tőle kapta meg azt a figyelmet és szeretetet, amit a szülei nem adtak meg neki. Ő volt az a személy, aki képes volt távol tartani a Tsutomu-t folyamatosan ostromló árnyakat. Általa talán képes lett volna a társadalom részévé válni, de ez a pozitív folyamat 1988 májusában végleg megszakadt…

Nagyapja halála összetörte a férfit, az utolsó emberi kapcsolata is elpusztult. Shokichi testével együtt, egy jobb és értékesebb élet reménye is elégett a krematórium lángjaiban. Shunsuke Serizawa, irodalomkritikus, aki később a védelem tanúja volt, azt állítja, hogy Tsutomu nagyapja megmaradt csontjait is elfogyasztotta. „Azt akarta, hogy nagyapja újjászülessen, hite szerint ez addig nem valósulhatott meg teljesen, amíg maradványai végképp meg nem semmisülnek.” Miyazaki teljesen elidegenedett családjától, Rieko-t és az egyik húgát is bántalmazta, kezelhetetlenné vált. A krematórium lángja nyomán nem egy varázslatosan gyönyörű főnix kapott új életre, ebben az időszakban született meg az a lény, ami már régóta várta, hogy a világra szabadulhasson. Bőre nem makulátlan, hanem aszott és tályogokkal teli, tekintete éjsötét, vágyait hosszú évek tekerték ki és formálták a hús vágyainak tiltott csarnokaiban, erektált péniszén gennyes kelések, melyből apró cseppekben váladék hull a földre, megtermékenyítve azt a romlás és a szenny bűzlő spermáival… Ez a fenevad, három hónap múlva gyilkolt először…

1988. augusztus 22-én, körülbelül délután háromkor, a mindössze négy éves, Mari Konno elhagyta otthonát, hogy átmenjen a szomszédos lakásba játszani az egyik barátjához. Egy Nissan Langley parkolt le a közelben, majd egy férfi szállt ki belőle és odasétált a kislányhoz. A férfi kedves volt és szimpatikus, megkérdezte a kislányt, hogy szeretne-e kocsikázni, mert ismer egy nagyon izgalmas helyet és szívesen megmutatná neki. A kis Mari bólintott, majd megfogta az idegen furcsa kezét és boldogan szökdécselve indult el az autó felé. Az autóban a kislány önfeledten játszott a rádió gombjaival, miközben az a végzet kerekein gördült szinte hangtalanul nyugat felé a 16-os úton. Másfél órával később az autó leparkolt egy erdő poros ösvényén, a Shintama erőmű közelében, a Komine Pass túraútvonal mellett. A férfi és a kislány csendesen besétáltak a fák közé, Mari fáradt volt és valószínűleg meg is ijedt. Tsutomu pánikba esett, de érezte, hogy nem engedheti el a lányt, már nem teheti meg, szüksége van rá, ahogy neki is őrá. Hirtelen történt, a lánynak esélye sem volt reagálni. A halál keze hidegen fonódott apró nyakára, melynek hüvelykujjai csendben pihentek meg kicsiny gégéjének porcos vázán. A nyomás fokozatosan nőtt és minden tizedmásodperccel távolabb és távolabb taszította Mari fényét a mindent elnyelő jéghideg sötétségbe. Gyorsan vége volt, könnyebb volt, mint Miyazaki remélte. A lényeg, az igazán csodálatos pillanat azonban csak ezután következett el. Tiszteletteljesen levetkőztette a kislány meleg testét, átölelte, becézgette miközben deformált kezei boldogan fedezték fel Mari testének minden négyzetcentiméterét. Szeretet, gyengédség, béke. Olyan érzések voltak, amikre Tsutomu mindig is vágyott és most végre megtapasztalhatta mindet, egyszerre, felfokozva, varázslatosan összesűrítve, és ami a legfontosabb, megbizonyosodott arról, hogy hol találja ezeket és milyen módon érheti el őket. A testet úgy helyezte el, mintha békésen pihenne, majd összecsomagolta a ruhákat és békésen visszasétált az autójához. 18:23-kor, a kislány apja, Shigeo Konno jelentette a lány eltűnését, körülbelül abban az időben, amikor 50 kilométerrel távolabb Mari halkan kilehelte lelkét és örökre elhagyta ezt a világot. Az utolsó kép, amit látott Tsutomu Miyazaki, a kedves bácsi, arca volt, aki most valamiért bántja őt, aztán a kép semmivé foszlott és átadta helyét az édes feledésnek…

Mari eltűnése után a rendőrség 2930 embert hallgatott ki a kislány otthonának környékén, 50000 plakátot helyeztek el szerte az országban, az eltűnt lány nevével és fényképével. Ezek az erőfeszítések azonban nem vezettek eredményre, a nyomkereső kutyák is kudarcot vallottak. Egy szemtanú adott leírást is az esetleges gyanúsítottról: a 30-as évei végén járó, 170 centiméter magas, kerek arcú, göndör hajú férfi, aki nyári ruhát viselt. Ez azonban csak egy volt a rengeteg lehetséges nyom közül. Bár a média felé eltűnésként kommunikálták, egy oknyomozó újságíró szerint már a kezdetekben is gyilkossági ügyként kezelték Mari esetét. Néhány nappal később a kislány édesanyja, Yukie, egy képeslapot kapott, rajta egy baljós mondat állt: „Ördögök vannak a közelünkben.” A rendőrség azonban figyelmen kívül hagyta a lapot, arra hivatkozva, hogy valószínűleg csak egy mindenféle jelentést nélkülöző, furcsa üzenet. Nem más egy beteg ember rosszindulatú tréfájánál. Nem is sejthették, milyen közel jártak az igazsághoz. A nyomozás eredménytelennek bizonyult, még csak gyanúsított sem merült fel az ügyben. A család nem kapott fenyegetést, nem követeltek tőlük váltságdíjat, a lány testét sem találták meg. Négy héttel később a nyomok teljesen kihűltek, a kis Mari Konno aktája pedig tovább gyarapította az eltűnt személyek ügyeinek fogyatkozni nem akaró, végeláthatatlan listáját…

Miyazaki hat héttel később, október 3-án gyilkolt újra. Masami Yoshizawa, a hét éves, első osztályos tanuló éppen sétált haza az iskolából, a közeli házukhoz, amikor leparkolt mellette egy Nissan szedán. A sofőr kedvesen maga mellé invitálta a lányt, aki Marihoz hasonlóan örömmel elfogadta azt. Az autó ismét a Komine Pass felé indult el. Együtt sétáltak be az erdőbe, ahol Tsutomu azonnal végzett a lánnyal, megfojtotta. Nem tudott tovább várni, képtelen volt rá. Nem a gyilkosság volt az igazi célja, az csak előjáték, a gyönyör és a teljesség érzésének szükséges velejárója csupán. Ezúttal azonban tovább ment. Gyorsan levetkőztette a lányt, a becéző szavakat és az érzéki érintéseket viszont most nekrofil aktus is követte. A varázslatos pillanatot azonban nem követhette a mindent elborító béke, a kémiai folyamatoknak köszönhetően a lány apró teste megrándult, Miyazaki megrémült és kétségbeesetten menekült vissza a kocsijához, majd gyorsan elhajtott. Masami testét egyszerűen ott hagyta, kitéve azt az időjárás viszontagságainak és a vadállatok éles agyarainak, kevesebb, mint száz méterre attól a helytől, ahol első igaz szerelme, Mari Konno, testén lakmároztak oly sokáig a legyek éhező lárvái…

A rendőri hatóság ezúttal sem tudott eredményt felmutatni. 2300 meghallgatás, több ezer fényképes poszter, ennyi és semmi több. A két esetet azonban összevetették. A hasonlóságok ellenére sem tettek érdemi lépéseket és mivel holttestet ezúttal sem találtak ezért, Masami is köddé vált, elköltözött oda, ahol már a kis Mari lakott, hogy kéz a kézben játszhassanak az idők végezetéig…

Miyazaki hiányérzet töltötte el, Masamival töltött ideje nem hozta el azt, amire annyira vágyott. A béke, a teljesség elmaradt. Tudta, hogy ismét meg kell tennie és nem is tudott tovább várni ’88. december 12-nél. Ezúttal a négy éves, kawagoe-i, Erika Namba szállt be a végzetes autóba. Éppen hazafelé tartott barátaitól és örömmel fogadta a meghívást, amikor a naguri-i Ifjúsági Természetházhoz leparkoltak megijedt és sírni kezdett. Sötét volt, csak apró lámpák fénye világította meg a parkolót. Tsutomu arra utasította a kislányt, hogy vetkőzzön le a hátsó ülésen, majd fényképezni kezdte a rémült gyermeket. A vaku hideg fénye ostorcsapásként érte a lány hófehér bőrét, a fényképezőgép mechanikája pedig Erika lelkének darabkáival festette meg szörnyűsége képeit. Egy autó haladt el a közelben, a férfi megijedt és azonnal megfojtotta a lányt. A lány testét letakarta és berakta az autó csomagtartójába, ruháit a parkoló mögötti fák közé dobta. A parkolóból elindulva az autó kereke becsúszott a csatornába, Miyazaki így képtelen volt elhagyni a helyszínt. Kiemelte a holtestet a kocsiból, majd bevitte a közeli erdőbe. Mikorra visszaért két férfi állt az autója mellett és segítettek neki kiemelni a járművet. A férfi a segítséget sem köszönte meg csak gyorsan elhajtott.

A helyi rendőrség hatékonyabb volt, rögtön összekapcsolták az esetet Mari és Masami ügyével. A bejelentést követő napon az Ifjúsági Természetház alkalmazottja megtalálta a kislány ruháit. Átvizsgálták a környéket és a parkolótól nem messze megtalálták a lány holttestét. A következő napon több mint 500 rendőr érkezett a helyszínre, hogy további nyomokat kutassanak fel. Mindhiába. A két férfi jelentkezett, akik segítettek Miyazaki kocsijának kiemelésében. Mindketten helyesen azonosították a kocsi rendszámát, pontosabban annak helyi jelzését, mely szerint az autót Hachiojiban jegyezték be. A típus megállapításában azonban tévedtek és egy Toyota Corolla II-ként nevezték meg az autót. A rendőrség több mint 6000 ilyen autót vizsgált meg, eredménytelenül. Erika testének megtalálása után már sorozatgyilkossági ügyként kezelték mindhárom kislány esetét. Ezt az is alátámasztotta, hogy mindannyian hasonló körülmények között tűntek el, az összes lány a Saitama prefektúrából származott és egymástól körülbelül 30 kilométeres körön belül éltek. Azonban nem csak ezek voltak azok a közös jellegzetességek, amik az áldozatokat és családjaikat érintették. A gyilkosságok után a kislányok családjai furcsa telefonhívásokat kaptak. A telefonba soha nem szólt bele a hívó fél, de amennyiben nem vették fel a hívást a készülékek hosszú ideig csörögtek, gyakran akár húsz percig is. Apró csengettyűk kakofóniája volt ez, mely hatalmas gyászharangként kondult meg kérlelhetetlenül és elviselhetetlenül előre jelezve azokat a szörnyűségeket, amiket a gyermekek szülei akkor még nem is tudhattak biztosan. Erika meggyilkolása után egy héttel a kislány anyja, Shin'ichi – akár csak Mari Konno esetében – is kapott egy képeslapot. A szavak azonban már egyáltalán nem voltak oly titokzatosak, mint a nyár utolsó hónapjában. Az újságokból kivágott, többször is lefénymásolt kanji karakterek szövege egyértelmű üzenet volt, tárgyilagos és kegyetlen: „Erika. Hideg. Köhög. Torok. Pihen. Halál.” A Mari és Masami utáni kutatás nem vezetett eredményre, a nyomozás során sem találtak további bizonyítékokat, amik elvezethették volna a hatóságot Erika gyilkosához. A kislány testének megtalálása után a prefektúra lakó között eluralkodott a félelem és a pánik. A rendőrségre hatalmas nyomás nehezedett, aminek köszönhetően igyekeztek még több erőforrást fordítani az ügyre. Eredményekre volt szükségük. Mihamarabb…

1989. február 6-án Mari Konno apja egy csomagot talált a lakása előtt és azonnal értesítette a rendőrséget. A mocskos dobozban hamvakat, elszenesedett csontokat, tíz tejfogat és fényképeket találtak, melyeken a lány nadrágja, fehérneműje és szandálja volt látható. Ezúttal is volt üzenet, amely egy fénymásolt papírlapon volt olvasható: „Mari. Csontok. Elhamvasztott. Vizsgálat. Bizonyíték.” A hamvak közt talált apró fogacskákat azonnal átadták a Tokiói Fogászati Egyetemnek kivizsgálásra, ahol Dr. Kazuo Suzuki arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg nem a kislányhoz tartoztak – ezt a megállapítását később megváltoztatta, arra hivatkozva, hogy a vizsgálat nem szolgált egyértelmű eredményekkel. Egy igazságügyi orvosszakértő viszont igazolta, hogy az elszenesedett csonttöredékek egyértelműen Mari Konno maradványai.

Miyazaki figyelemmel kísérete az ügy alakulását, és amikor meghallotta Dr. Suzuki első, hivatalos közleményét csalódott és feldúlt lett. Azonnal levelet írt, egy háromoldalas levelet, melyet Mari szülei mellett az Aszahi Sinbun napilap szerkesztőségébe – másolat formájában – is kézbesítettek február 11-én. A levélhez, melynek címet is adott írója – Bűncselekmény bevallása –, egy kép is tartozott, amelyen a gyermek földi maradványai voltak láthatóak. A küldeményt egy bizonyos Yuko Imada írta alá.

A levélben így vallott a gyilkos: „A Mari maradványait tartalmazó kartondobozt az otthona elé helyeztem. Mindent én tettem, a Mari incidens kezdetétől egészen a végéig. Láttam a rendőrségi sajtótájékoztatót, ahol azt mondták, hogy a maradványok nem Marihez tartoznak. A kamera előtt az édesanyja azt mondta, hogy ez reményt adott neki, hogy talán Mari még életben lehet. Akkor tudtam, hogy meg kell írnom ezt a vallomást, hogy Mari anyja ne reménykedjen tovább. Még egyszer elmondom: azok Mari maradványai.”

A vallomás közfelháborodást váltott ki. A rendőrség több mint félmillió szórólapot osztott szét az áldozatok lakóhelyének környékén, melyeken idézték a levél aggasztó sorait, annak reményében, hogy hátha valaki felismeri a stílust, a szóhasználatot, bármit, ami eredményre vezethet. A szakértői vizsgálatok alapján a borzalmas képet egy „leginkább a nyomdaiparban használt” Mamiya 6x7 fényképezőgéppel készítették. A mocskos doboz is szolgáltatott információt, kettős falú, hullámosított fajta kartonpapírból készült, amit általában kameralencsék szállításánál használtak. A képeslapokat is megvizsgálták, betűtípusuk ipari betűszedőkre volt jellemző, a fénymásolatokat pedig ipari gépen készítették el. A rendőrség a későbbiekben nem kommentálta azt a kérdést, hogy indítottak-e nyomozást a környező nyomdaipari cégek között…

A rendőrségi hatóság három héttel később hozta nyilvánosságra a rögtönzött koporsó, a mocskos kartondoboz teljes tartalmát, ami egy négy-öt éves kislány szinte teljes csontvázát tartalmazta, a fogak közül kettő pedig minden kétséget kizáróan Mari Konnohoz tartozott. A kislányt március 11-én, az eltűnése után több mint hét hónappal helyezték végső nyugalomra. A temetésen Mari apja, Shigeo a következő szavakat intézte lánya gyilkosához: „A kislányom lábait és kezeit nem találtuk meg a dobozban. Amikor eljut a mennyországba, nem lesz képes járni vagy enni. Kérem, adja vissza a hiányzó maradványait.”

Mikor a gyászoló család hazaért újabb levél várta őket, a titokzatos Yuko Imada-tól. Az ezúttal csak szimplán „Vallomás”-nak nevezett levél Miyazaki megfigyeléseit tartalmazat. Azokat a megfigyeléseket, amiket a kislány testén figyelt meg halála után. „A teste gyorsabban megmerevedett, mint gondoltam volna. A kezeit a mellkasára akartam helyezni, de nem mozdultak el… Nagyon hamar vörös foltok jelentek meg a testén… Nagy vörös foltok, mint a Hinomaru zászló. Vagy mintha az egész testét vörös hanko pecsétekkel fedték volna be… Egy idő után striák jelentek meg a testén. Korábban olyan merev volt, de most olyan érzés, mintha tele lenne vízzel. És bűzlik. Milyen szaga van? Olyan, amilyet még soha nem éreztél széles e világon.”

’89 nyarára Tsutomu teljesen kiürült. A gyönyör eltűnt, emlékeinek újraélése egyre nehezebbé kezdett válni, az üzenetek küldésének izgalmát is elnyelte az elmúlt hosszú hónapok feneketlen, sötét gyomra. Érezte a vágyat, érezte, hogy újra meg kell tennie. Át kell élnie a csodát, amit Mari-től, Masami-tól majd pedig Erika-tól kaphatott meg. Június elején az Akishimai Általános Iskola közelében játszó kislányokat figyelte, ahogy önfeledten játszanak. Odalépett hozzájuk és az egyiküket sikerült rávennie arra, hogy levegye a bugyiját, amint elkezdte fényképezni az ártatlan kislányt néhány szomszéd észrevette és üldözni kezdték. Menekülnie kellett. Szerencséje volt. Öt nappal később ismét lehetőséget kapott arra, hogy gyilkoljon és ezt boldogan meg is tette…

Június 6-án a kis Ayako Nomoto egyedül játszott az Ariake kerület egyik parkjában. Kellemes nyári nap volt, az ötéves kislány először fel sem figyelt a közeledő férfira. Tsutomu odalépett hozzá és megkérte őt, hogy álljon modellt neki pár képhez. A lány örömmel megtette ezt. Több képet is készített, annyit amennyi elég volt ahhoz, hogy eloszlassa a gyermek kezdeti bizalmatlanságát. Ekkor megkérte, hogy csináljanak pár képet a közelben parkoló autójában is.  Ayako beleegyezett, majd együtt sétáltak el a közelben parkoló Langley-hez. A kislány beült a hátsó ülésre ekkor Tsutomu egy kis édességet nyújtott át a lánynak, aki megjegyzést tett a férfi furcsa kezeire. A férfi dühös lett, kesztyűt húzott. „Ez történik azokkal a gyerekekkel, akik ilyeneket mondanak.”Hangzottak el azok a szavak, amiket a kislány életében utoljára hallhatott. „Rugdosott és rugdosott, de négy-öt perc múlva abbahagyta.” – mondta később Miyazaki. Leragasztott a gyermek száját, megkötözte egy lepedőbe csavarta a lány testét, majd berakta a kocsija csomagtartójába.

Ezúttal hazavitte a kislány földi maradványait, útközben Koenji-ben még egy kamerát is kibérelt. Két órát várt mire teljesen elsötétült a ház és észrevétlenül be tudta vinni a kislány apró, élettelen testét. A lány ruháit leszaggatta és egy törülközővel áttörölte a holtestet. Ayako-t felfektette az asztalra, széttárta a lábait, majd széthúzta a vagináját. Fotókat és videofelvételeket is készített, miközben maszturbált. Minden pillanatot kihasznált, hiszen most szabadon élhette ki vágyait. Végtelen idő állt rendelkezésre, annyi, amennyit talán halandó ember megtapasztalni is képtelen. Az idő cseppfolyóssá vált, a homokóra apró szemei végtelenbe nyúló csápjaikkal ragaszkodtak eredeti helyükhöz és csak lassan, nagyon lassan csatlakoztak társaikhoz, némán gördülve le az óra fenekére. Szerelem és vágy. Érzelem és beteljesülés. Kéj és mámor. Hideg, ami mégis forrón éget el. Tsutomu megkapta, amire négy hónapja várt. Békére lelt.

A kis testet ezután becsomagolta és magánál tartotta. Két nappal később a bomló test szaga azonban elviselhetetlenné vált. Tudta, hogy meg kell szabadulnia Ayako-tól.  Kést és fűrészt is használt. Levágta az apró test fejét, kezeit és lábait – reményei szerint ezzel jelentősen megnehezítve annak azonosítását. A lány bűzlő torzóját négy nappal a halála utáni éjjelen a Miyazawa-ko temető egyik nyilvános illemhelyének közelében rejtette el. A kislány kezecskéit a hátsó udvarban sütötte meg. Az ínyenc lakoma pillanatait maximálisan kiélvezte, a kezdeti bátortalan harapásokat egyre nagyobb falatok váltották fel, melyek nyomán az átsült, szaftos húsdarabok boldogan örvendeztették meg Tsutomu ízlelőbimbóit. A lakoma véget ért. A kislány testrészeit a házától csupán 230 méterre lévő erdőségbe dobta. Mint egy régi játékbaba használhatatlanná vált alkatrészeit, mint a feleslegessé vált konyhai hulladékot…

Két héttel később mégis visszatért a maradványokért. A csontokat szétszórta az erdőben, a ruhákat, a lepedőket és a megmaradt hajdarabokat elégette. Pár nappal később, miután a rendőrség közel 10000 szórólapot osztott szét – rajta a kislány képével és személyleírásával – megtalálták Ayako megcsonkított törzsét a temetőben. Vércsoportja és mellkasának mérete megegyezett a kislányéval ezért – Tsutomu barbár munkájának ellenére is – könnyen azonosították.

Japán egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosát végül 1989. július 23-án, egy családapának köszönhetően fogták el. Azon a vasárnapi napon két kislány játszott Hachioji egyik nyilvános illemhelyének közelében. Testvérek voltak, az idősebb kilenc éves volt. Egy férfi parkolt le mellettük, odasétált hozzájuk. A folyó felé csábította a fiatalabb kislányt, az idősebbnek azonban azt mondta, hogy ő maradjon ott, hiszen mindjárt visszajönnek. A lány megijedt és hazaszaladt szólni édesapjának, aki időben érkezett. A part egyik elhagyott szakaszán találta meg a lányát, meztelen volt és a férfi kamerájával éppen a nemi szervére fókuszálva kattintgatta fényképezőgépét. Az apa megragadta Miyazaki-t és leütötte. Tsutomu azonban felállt és rohanni kezdett a folyó mocsaras területe felé. Sikerült visszatérnie a kocsijához, ott azonban már a rendőrség várta és kiskorú ellen elkövetett szeméremsértés vádjával letartóztatták.

A rendőrség tudta, hogy elkapta a gyilkost. A korabeli híradások is őt nevezték meg elkövetőként. A média annyira biztos volt abban, hogy Miyazaki a brutális gyerekgyilkos, hogy – a rendőrség beleegyezése nélkül – még a férfi otthonában is készítettek felvételeket.

(

Tizenhét nappal később Miyazaki bevallotta Ayako meggyilkolását, vallomását pedig gyors egymásutánban követte a többi tett beismerése is. Először Erika Namba élete kioltásának részletes bemutatása, majd a kis Mari Konno-é, akiről felvételeket is találtak Tsutomu több mint 6000 videoszalagot számláló gyűjteményében. Szeptember 6-án megtalálták Masami maradványait Itsukaichi-ban, egy héttel később pedig Mari – vadállatok által – félig megrágott kezeit és lábait fedezték fel a közelben, amiket édesapja kérésének megfelelően visszajuttattak a Konno családhoz…

Miyazaki apja nem volt hajlandó fiának ügyvédet fogadni. A kirendelt védők közül pedig hosszú ideig senki sem vállalta a sorozatgyilkos ügyét. Végül Junji Suzuki és Keiji Iwakura vállalták Tsutomu ügyét. Suzuki a halálbüntetés elleni harc egyik éllovasa volt és remélte, hogy ezzel az esettel valódi, példaértékű győzelmet arathat. Nem is lehetett kérdés, hogy a védelem arra épít majd, hogy a férfi nem volt teljesen tudatában tetteinek a gyilkosságok elkövetésekor, céljuk az életfogytiglani börtönbüntetés kivívása volt. Nem jártak sikerrel…

A ’90-es éveket Tsutomu rácsok mögött töltötte, pszichiátriai vizsgálatok sorozatán esett át. 1997-ben a Tokiói Egyetem pszichiátereinek egy csoportja megállapította, hogy – bár disszociatív személyiségzavarban és extrém skizofréniában is szenved – tetteinek elkövetésekor mégis tisztában volt azok súlyával és következményeivel, ezért azokért felelősségre is vonható. Nem sokkal ezután, április 14-én, kötél általi halálra ítélték.

Hosszú évekig maradt a halálsoron, miközben többször kérvényezte a büntetésének életfogytig tartó szabadságvesztésre történő módosítását, valamint azt is, hogy a Japánban hagyományos kivégzési forma, az akasztás helyett méreginjekcióval hajtsák végre az ítéletet. Eközben gyakorlatilag azt az életet élte, amit a börtönének falain kívül annyira szeretett. Olvasta kedvenc képregényeit és anime-ket nézett a cellájában elhelyezett televízión.

2006. január 17-én a Legfelsőbb Bíróság helyben hagyta az eredeti halálos ítéletet. Több mint két évvel később, 2008. június 17-én a hóhér Miyazaki nyakára hurkolta a kötelet, ami úgy fonta körül sérülékeny szöveteit, mint azt az ő deformált, halálos kezei tették, gyorsabban kiszorítva belőle az életet, mint ahogy azt Tsutomu ártatlan kis áldozatai megtapasztalhatták, majd magához ölelte a sötétség – pontosan úgy, ahogy ő tette azt egykoron…

Az Otaku Gyilkos, A Kislánygyilkos, Drakula. Ezekkel a nevekkel illették a médiában Miyazaki-t, azt a lényt, amivé vált. Közel harminc év alatt. Olyan hosszú évtizedek alatt, amikor az önvád és a szégyenérzet mellett a környezetében élőktől sem számíthatott másra csak közönyre és megvetésre. Tsutomu nem született szörnyetegnek, mi tettük őt azzá. Felhívtuk társai figyelmét fizikai rendellenességére, gyermeki életének varázslatos pillanatait savként maró szavaink, fizikai fájdalmat okozó tetteink változtatták pokollá. Megszégyenítettük és megaláztuk, ott és akkor, amikor csak kedvünk volt hozzá. Hiszen megtehettük. Gyakran hajlamosak vagyunk azonban elfelejteni, hogy felelősségünk koránt sem elhanyagolható. Mi teremtjük meg ezeket a szörnyetegeket, majd egy legyintéssel próbáljuk elűzni őket magunktól. Sikertelenül. Végül eljönnek azért, amitől valamikor régen megfosztottuk őket. Azonban nem csak azt veszik majd el, hanem a legfontosabbat, a gyermekeinket is…