Michele Soavi tagadhatatlanul az olasz horror egyik legegyedibb és legtehetségesebb rendezője, akinek sajnos elég kevés lehetősége adatott meg arra, hogy igazán megmutathassa zsenialitását, főleg a zsáner alkonya környékén. Nevét egyértelműen a mesterművének tekinthető Dellamorte Dellamore tette halhatatlanná, de első bemutatkozó rendezése, a Lámpaláz is megérdemli a kultstátuszt. A Dario Argento bábáskodása alatt készült, és részben a meg nem valósult Démonok 3. ötleteiből összeollózott Démonok temploma már jóval megosztóbb darab, de még ez is magán viseli a rendező sajátos stílusát, ami képes valamelyest kiemelni az átlag horrortermésből. Ám még 1991-ben, továbbra is Argento felügyelete alatt, Soavi készített még egy filmet, ami viszont az előbb említett produkciókhoz képest lényegesen ismeretlenebbnek mondható.

Történetünk kezdetén, 1970-ben, Kaliforniában, egy fanatikus szekta tagjai brutálisan lemészárolnak egy hippi kommunát a sivatagban. Ugrunk húsz évet, amikor is Frankfurtban egy tisztes családapa rituális gyilkosságot követ el egy fiatal nőn. A férfit a metróban leleplezik, és még mielőtt öngyilkosságot követne el az egyik rendőr fegyverével, csak annyit közöl magyarázatként, hogy: „Ők akarták, hogy megtegyem. Az árulóknak meg kell fizetniük!” Ezután megismerjük főhősnőnket, az általános iskolai tanítónőt, Miriamot (Kelly Curtis), aki hazafelé tartva véletlenül elgázol egy idős férfit (Herbert Lom). Az öregembernek jól láthatóan semmi baja nem történt, de Miriam felajánlja, hogy elviszi őt magához, és onnan mentőt hív. Az öreg belemegy, és magához véve rejtélyes csomagját, amit jól láthatóan még az életénél is jobban félt, megérkeznek Miriam erdőszéli, magányos kis faházához, amit a nő csak egy fehér nyúllal, és néhány aranyhallal oszt meg. Amikor leülnek beszélgetni, úgy tűnik, mintha a titokzatos idős utazó már jól ismerné Miriamot, szinte már születésétől fogva. És ezzel egy számtalan furcsasággal kikövezett rémálom utazás veszi kezdetét a nő számára, ami az egész életét megváltoztatja.

A produkción nagyon meglátszik, hogy Soavi felett ott tornyosult egész idő alatt Argento figyelő árnyéka, ami így utólag erősen megkérdőjelezhető, hogy mennyire volt jó dolog. Akárcsak az is, hogy a film azon szokásos olasz formula alapján készült, hogy fogták jó néhány meg nem valósult film ötleteit, és szépen bedobták a közösbe. Ebből az alapból volt kénytelen Soavi gazdálkodni, ami alapjáraton még nem jelent eredendően tragédiát. Hiszen Argento felügyeletével, és az innen-onnan összeollózott forgatókönyvvel már a Démonok templománál is meg tudott birkózni. Emellett a direktornak saját zsenialitása is az előnyére tud válni, hiszen minden egyes filmjére igaz, hogy bármennyire is egyszerű az alap, sajátos megközelítéseinek köszönhetően képes azt egy teljesen új, és magasabb szintre elvinni. Legyen szó slasherről, zombi horrorról, vagy mint jelen esetünkben, egy szektás rémhistóriáról. A The Sect esetében viszont nagyon nincs egyszerű dolgunk.

Egyrészt Soavi művészi ambíciói maximálisan tetten érhetőek, és az is, hogy nem egy átlagos, tucathorrort akart csinálni. A film felfogható egy nagyon groteszk rémálomnak is, ami jóformán az ősidőktől ismert toposzokat és történeteket elevenít fel. Mert az egyértelmű, hogy a The Sect sztorijában olyan dolgok elevenednek meg, amik az ember kollektív tudattalanjában is felfedezhetőek. Soavi mindezt tudatosan teszi, és azt az elvet alkalmazza, miszerint a horror csak egy eszköz, ami lehetővé teszi az átlépést egy sokkal spirituálisabb, földöntúli szférába, ami túlmutat ezen a világon, és annak szabályain, megismerve egy sokkal furcsább, de talán igazabb közeget. Filmje végig álomlogikával dolgozik, fittyet hányva néhol a jól bevett történetmesélésre, és könnyen mossa egybe a valóság és az álmok világát. Továbbá a film tele van szimbólumokkal, amiknek mind megvan a maga jelentése és többlettartalma. A kelta hitvilágból, közép-európai mondákból, pogány, és keresztény kultúrkörből egyaránt találunk motívumokat, és mind össze is egyeztethető egyetlen pokoli rémálomban. Ezek mind egy sokkal ezoterikusabb és okkultabb színezetet adnak a filmnek, ami már így többé válik tartalmában a megszokott átlag horrornál. Pszichológiai téren is érdekes lenne belemenni, hogy hogyan használja a különböző erotikus és feminin jegyeket, de ehhez sajnos túl kevés a szaktudásom. Emellett a film összes szereplője egytől egyig jellegzetes archetípusokat testesít meg. Mindenkinek megvan a maga klasszikus szerepköre, amit szinte sorsszerűen végig kell járnia egy olyan történetben, ami talán már számtalan inkarnáción ment végbe a történelem során. Itt elő is lehetne hozni azt a toposzt, hogy mennyire befolyásol minket a sorsunk, és a ránk szabott szerepek, és mennyire lehet ezekkel szembefordulni. Vajon létezik szabad akarat? Vagy csak eleve elrendeltetés van?

Ezek mind nagyon izgalmas témák, és Soavi fantasztikus képekkel támogatja meg őket. Vizualitás terén a film kiválóan teljesít, rengeteg szemkápráztató beállítással operál, amik közül jó pár könnyen bele is tud égni az emlékezetünkbe. Néhol olyan, mintha egy megelevenedett festményt néznénk. Ám a fantasztikus koncepció ellenére a megvalósítás így is sok tekintetben megbicsaklik. És itt jön csak elő igazán, hogy mennyire lehetett káros az, hogy Soavi folyamatosan felsőbb felügyelet alatt dolgozott. Így mindenképpen engedni kellett a produceri nyomásnak, és a delíriumos művészi utazást fel kellett dúsítani olyan dolgokkal, amik jobban bevonzzák a célközönséget. Így kerülhetett bele a végeredménybe néhány klisésebb elem, és persze jó sok, néha indokolatlan kegyetlenkedés és haláljelenet. A narratívát is le kellett kicsit vinni egyszerűbb szintre, hogy befogadhatóbb legyen valamennyire az összkép. Viszont ez a két oldal, az átlag tömeghorror, és az elvont művészhorror, pont, hogy kioltják egymást, de legalább is, jelentős káros befolyást gyakorolnak egymásra. Mert amennyire mindkét oldal szeretne érvényesülni, úgy egyik sem tud kellő teret biztosítani a másiknak. Ez olyan dolgokban is megnyilvánul, mint a cselekmény lassúsága, ami az átlagnéző számára sokkal inkább vontatottnak, és néhol unalmasnak nevezhető. Az ezt megszakító lidérces álomjelenetek és rémképek pedig inkább teszik zavarossá és követhetetlenné a történetet.

Nehéz próba elé állítja ez a film a nézőket, akik közül sokan hamar fel is állhatnak előle, és aki kibírja a végéig, az sem biztos benne, hogy pontosan mit is látott, és hogy megérte e áldoznia rá az idejéből. Azt nem lehet elvitatni, hogy megvannak a maga értékei, és Soavi ambíciói is becsülendőek, de ez a produkciója nem egy könnyen fogyasztható darab. Többszöri megtekintés után talán sikerülhet szemet hunyni a hiányosságokon és a megvalósításbeli problémákon, és így jobban átjöhet az is, amit Soavi el akart mesélni, de így önmagában sajnos nem tud felnőni a rendező többi munkájához. Ha Soavi teljesen szabad kezet kapott volna, akkor minden bizonnyal egy sokkal összeszedettebb és konkrétabb, minőségében sokkal erősebb filmmel lenne dolgunk. Így viszont megmarad egy kreatív ötletekkel és mély tartalommal kísérletező, összecsapott és nehézkes filmnek. Ettől függetlenül bárki nyugodtan tehet vele egy próbát, de az biztos, hogy keveseknek fogja elnyerni a tetszését.

5/10

IMDb | mafab