Az utóbbi években az A24 stúdió rendesen felhívta magára a figyelmet a horror műfajában, meg úgy alapjáraton a kicsit szokatlan, elvontabb filmalkotások zsánerében. A stúdió filmművészeti kategóriában kifejezetten magas szintet képvisel, és az is többször bebizonyosodott, hogy filmjei nem éppen az átlag konzumnézők számára készülnek. A horror zsánerben is több népszerű címet tudhatnak maguknak az utóbbi időből, elég csak olyanokra gondolni, mint A boszorkány, az Örökség, a Fehér éjszakák, vagy A világítótorony. Ezen filmek egyik nagy érdeme, hogy erős alternatívát kínálnak korunk horror felhozatalában. Persze nem mindegyik furcsa és elborzasztó művüket lehet egyértelműen bekategorizálni a horror zsánerbe, bár az eszköztáruk sokszor él olyan elemekkel, amik még indokolttá is tehetnék ezt. Hasonló az eset a stúdió égisze alatt frissen megjelent Báránnyal is.

Maria (Noomi Rapace) és Ingvar (Hilmir Snær Guðnason) egy gyermektelen pár, akik nyugisan élik életüket Izlandi farmjukon. Ám egyik nap az egyik bárányuk egy felettébb különös utódnak ad életet. Egy olyan teremtménynek, ami bárány mivolta mellett humanoid jegyeket is magán visel. Maria és Ingvar magukhoz veszik a jövevényt, ami egy idő után új reményt önt beléjük, hogy az életük jobb és boldogabb lehet. Ám ez az áldás könnyen lehet, hogy végül inkább átok lesz.

A Bárányt egyáltalán nem lehet egyértelműen horrornak nevezni. Sokkal inkább egy elég sötét, és nagyon elvont dráma. A groteszk elemeivel él, de ez a fajta groteszkség nem túlzó, inkább Franz Kafka munkásságát idézi, és elég jó párhuzamot lehet vonni Az átváltozással, vagy akár Mihail Bulgakov Kutyaszívjével. A közös ezeknek a műveknek a groteszkségében, hogy a teljesen hétköznapi környezetbe behelyeznek pusztán egyetlenegy természetellenes dolgot, és bemutatják, hogy ez az egy dolog milyen befolyást gyakorol a környezetére. Ugyanez a helyzet a Bárány esetében is. Jelen esetünkben az egyetlen természetellenes dolog a kiméra újszülött, és bár a környezet, ahova bekerül, egy minden lakott területtől távol eső pusztai farm, még így is jelentős hatást tud gyakorolni arra. Két főszereplőnk egy gyermektelen pár, akik jól láthatóan talán már bele is fásultak eddigi életükbe. Az új jövevény pedig rendesen megváltoztatja eddigi életvitelüket. Ők szinte a legelejétől fogva áldásként fogják fel, és saját gyermekükként gondoskodnak róla. Ez egyértelmű eredménye annak, hogy nekik nem adatott meg saját gyermek, így erre a teremtményre projektálják minden vágyukat, és vele kívánják bővíteni családjukat. Ez több szempontból is valóságtorzító hatást gyakorol rájuk. Egyfelől nem tudatosul bennük igazán, hogy mi is ez a lény, mert ők csak egy gyermeknek látják. Másfelől pedig ennek a „gyermeknek” az eredetéről sem hajlandóak tudomást venni, és amikor ez a kegyetlen valóság kérlelhetetlenül kopogtat az ajtójukon, akkor bizony tesznek is pár kétségbeesett, de megkérdőjelezhető lépést. Az ellenpólust és a konfliktusforrást az jelenti, amikor egy ponton megérkezik hozzájuk egy régi barátjuk, Pétur (Björn Hlynur Haraldsson), akiben nincs semmi elfogultság, és úgy látja a dolgokat, ahogy vannak. Ez több összezördülést is eredményez közöttük, és bár egy idő után úgy tűnik Pétur elfogadta a helyzetet, sőt, becsatlakozott ebbe a családi közösségbe, valójában soha nem tudta magáévá tenni ezt a nézőpontot, és időnként meg is próbálja felhívni a figyelmet ennek az egésznek az abszurditására. Ebben a csapatban ő képviseli a józan észt, és ha Maria-ék nem hallgatnak rá, annak akár súlyos következményei is lehetnek.

Ezt a lehetőséget pedig elég jól érzékelteti a rendező a finom feszültségteremtés tekintetében. Ezt azért ne úgy képzeljük el, hogy folyamatos feszültségben tart minket, és jelenetről jelenetre emeli a pulzusszámot. Ugyanis a legtöbb esetben tényleg csak átlag drámai szituációkat látunk, amiket a jelen lévő báránylény miatt eléggé furcsálkodva tudunk befogadni, ám néha mégis erősen és baljóslatúan érzékelteti velünk, hogy itt a háttérben valami tényleg nincs rendben, és előbb vagy utóbb valami nagyon rossz dolog fog történni. Az ilyen jelenetek csak néha-néha jelennek meg a cselekmény folyamán, de épp elegek ahhoz, hogy elültessék a nézőben ezt a kellemetlen érzést (ha már nem volt meg alapjáraton). És bár végül végeredményben a báránysarj eredetére is kapunk magyarázatot, ez a magyarázat is megmarad egy mitikus, misztikus szinten. Ez a soká felfedett elem pedig minimálisan, de talán a klasszikus mítoszok és mitológiák világába helyezi a történetet, és ebben az olvasatban érdekes párhuzamot is szolgáltat némely ismert legendával. De ez már csak az én továbbgondolásom. A lényeg igazából a tanulság, ami így viszont tényleg olyan formában van jelen, mint a mítoszokban és a régi népi történetekben. Hőseink, amikor egy eléggé természetellenes, de még is megkísértő jelenség történik meg velük, engednek saját fájdalmuknak és vágyaiknak, és önként dalolva belemennek ebbe a helyzetbe. A valóságot teljesen figyelmen kívül hagyják, saját maguknak is hazudnak, és hiába kapnak erre néha jeleket, vagy éppen pont Pétur próbálja kirángatni őket ebből a mesevilágból, ők továbbra is makacsul tesznek ezekre a jelekre, és úgy éldegélnek tovább, mintha így minden rendben lenne. Ennek a hozzáállásnak pedig meglesznek a következményei, amiket már senki nem hagyhat figyelmen kívül.

A film kamaradrámaként jól működik, és a színészek is remekül asszisztálnak ehhez. Ha valakit jobban ki lehet emelni, az egyértelműen Noomi Rapace, aki a hozzá méltó profizmussal hozza a kétségek és a tagadás között gyötrődő Mariat. Őt Björn Hlynur Haraldsson követi a sorban, aki Pétur szerepében egy kis színt tud hozni ebbe a környezetbe, és csak utánuk jöhet Hilmir Snær Guðnason, aki szintén jól hozza a szerepét, de két kollégájához képest halványabbnak érződik. A Bárány technikai és vizuális szempontból sem szégyenkezhet. Gyönyörű tájképeket kapunk az Izlandi vidékről, és az összes képi beállítás is jól meg van koreografálva. Igazi mélységet és misztikumot adnak ennek a végtelennek tűnő pusztaságnak, és egyben a zordságát is sikerül jól érzékeltetni. Ami miatt jobban beletörhet a nézők bicskája (az egyértelműen megosztó alapötleten kívül), az főleg a lassú és komótos cselekményvezetés, valamint, hogy inkább épít a hangulatra és a szereplők közti finom kapcsolatokra. Alapjáraton tényleg kevés érdekes dolog történik, és az események csak szépen nyugodtan követik egymást. Itt érdemes észben tartani, hogy ez tényleg egy groteszk dráma. Bár néha még ahhoz képest is vontatott és unalmas lehet, amiből csak kis időre tud felrázni pár furcsább pillanat. Illetve a bárány jövevény minden egyes felbukkanása. Az elvontabb művek szerelmeseinek mindenképp érdemes tenni vele egy próbát, mindenki más viszont óvatosan közeledjen hozzá, és mielőtt belevág, legyen tisztában vele, hogy mi elé is ül le.

IMDb | mafab