"Az emberi agy csodálatos dolog.
Képes megújulni, megjavítani saját magát.
Még hamis emlékeket is gyárt, hogy megvédjen minket."

Vidéki ház. Rendőrök odakint. Rendőrök odabent. Letakart holttest a padlón. Vértócsa. Kalapács. Két letakart holttest az emeleten. Sarokban kucorgó kislány. Kezében borotva.

Az emlékek, 25 évvel ezelőttről. De ezek már csupán elfeledett emlékek. A sarokban kucorgó kislány felnőtt, házas, neki is van egy saját kislánya. Az esetből (bármi is volt az) neki csupán annyi maradt meg, hogy baleset történt. De valahogy még mindig kötődik a kiürült otthon emlékéhez, hisz művészfotósként rajong az üres házakért. Aztán a kötődés egyszer csak felerősödik. Autóbalesetet szenved, aminek következtében amnéziás lesz, de nem a most szerzett sérülések folytán, hanem egy sokkal korábbi, az emlékeket elnyomó agyi trauma újbóli felerősődése miatt. Igyekszik helyretenni elméjét, azonban valaki (vagy valami) mintha segítene neki ebben, a régmúlt szörnyűségeinek sajátos felidézésével. Orvosa tanácsára beköltözik a régi családi otthonba, de úgy tűnik, hogy ez csak súlyosbítja a dolgot.

Mint látható, erősen lélektani alapokra igyekezett helyezni filmjét Ed Gass-Donnelly kanadai rendező-forgatókönyvíró. Mindesetre teljesen igaza van, mert az emberi agy tényleg csodálatos dolog, ugyanakkor sokszor felvetődik, hogy tényleg jót tesz-e nekünk azzal, amit csinál. Tud például olyat is, hogy a hiányos emlékek közti lyukakat feltölti valamilyen saját maga által kreált elfogadható kitalációval, ami helyrehozza az emlék történetének folytonosságát. Aztán később már hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az tényleg úgy történt, ahogy az a mi fejünkben létezik. Ezt a tudatalatti automatikus tevékenységet próbálja tudatosan ellensúlyozni a főszereplő, és valami hasonló érzésem volt nekem is, miközben néztem a filmet, mert a sztori is ilyesmire késztet minket. Nincsenek szájbarágós párbeszédek, csupán elejtett mondatok, félmondatok útján igyekszik magába vonni minket, felépíteni a szereplőket. Félmondatokból azonban aligha lehet teljes képet kapni, és itt jövünk mi, azaz saját gondolataink alapján úgymond nekünk kell kidolgozni a karakterek jellemét, valamiféle magyarázatot társítva az érzethez ezáltal.

Ha már érzet, úgy gondolom, sok fog múlni rajtunk, hogy mennyire tudjuk beleélni magunkat, mert bár a szereplők hátterét, (lelki)világát viszonylag könnyedén meg tudjuk alkotni fejünkben, a rejtély kibogozásában kicsit kevesebb segítséget kapunk. Csordogálnak ugyan a foszlányok, de a néhány csepp még a mi közreműködésünkkel is nehezen áll össze valamiféle összefüggő egésszé. Megkapjuk ugyan a válaszunkat, de a kezdeti csepegtetés után néhány nagyobb hömpölyben. Úgy gondolom, a pici részletek villantgatása helyett esetleg némi fokozatosság jót tett volna a cselekménynek, hogy ne csak a végén kerüljön a helyére minden. Ezt talán lehetett volna valamilyen szinten ellensúlyozni ijesztgetéssel és feszültségfokozással, de mintha a kislányt játszó gyerek szerződéskötésekor az anyuka felemelt mutatóujjal a levegőbe hasítva adta az illetékesek tudtára, hogy legyenek szívesek csínján bánni az ilyesmivel. Ugyanakkor számomra mindenképpen pozitívum volt a kevés zene használata. Én szeretem a csendet, és a csend + kevés hétköznapi zaj + nyugtalanító háttérsztori kombináció beválik. Leginkább talán ez segített, hogy végig a filmmel maradjak.

Írtam az előbb, hogy a karaktereket viszonylag könnyedén fel lehet építeni magunkban - ha valaki ebből némi kritikát érzett ki, akkor egy rugóra jár az agya az enyémmel. Az egy dolog, hogy a mellékszereplőknek tényleg inkább csak mellékszerep jut, vagyis ha látjuk is őket, jelenlétük kevésbé hangsúlyos, viszont a zaklatott főhősnek is több fájdalmat kellett volna mutatnia ennél. Bár az tény, hogy ő maga is bizonytalan, nem tudja, hogy most lát dolgokat (amiket más nem), vagy csak az emlékei jutnak eszébe, vagy éppen valaki szórakozik vele. Hát igen, az agyunk csak védeni akar minket.

Szóval erősen hangulatfilm a Lavender. Megértem, ha valaki nem fog tudni (vagy éppen akarni) a történet által keltett nem túl erős érzelmekkel szárnyalni (még ha a tetőpont azért megrázó is). Nekem is helyenként bevillant, hogy volt már rá példa, hogy még ennyi sem történt, de az atmoszféra háromszor erősebb volt, és öröm volt nézni az ottani házban való hosszas járkálás minden pillanatát. De mégis, mindent összevetve nincs rossz érzetem a filmmel kapcsolatban, még ha hosszú távú emlék vélhetően nem is lesz belőle.

6/10

IMDb | mafab