A posztapokaliptikus témájú filmek egyik leginkább közismert darabját, a Will Smith főszereplésével készült Legenda vagyokot szinte minden filmrajongó ismeri, függetlenül attól, hogy elköteleződött volna-e bármely nagy műfaj mellett.

A rövid történeti áttekintés a következő: 2009-ben feltalálják a rák ellenszerét. Az eredetileg gyógyító célra szánt szérumban található organizmus azonban mutálódni kezd, az így létrejövő fertőzés pedig már egy halálos vírus formájában tarolja le az emberiség kilencven százalékát. Azonban a járvány áldozatai haláluk után egyfajta zombiként térnek vissza a földi életbe, ahol alapvető ösztöneiktől hajtva táplálékot keresnek, miután a Nap lenyugszik. A főszereplő, a fertőzésre immunis Dr. Robert Neville, virológus magára hagyatva él New York városában, fáradhatatlanul kutatva a kór ellenszerét, hűséges kutyája társaságában. Rádióüzenetekkel próbálja felvenni a kapcsolatot a lehetséges túlélőkkel, bár hívására eddig sosem érkezett válasz.

Ebbe a helyzetbe csöppen bele a néző, Robert és kutyájának történetét végigkísérve másfél órán át. A Legenda vagyok annak idején, forgalomba kerülésekor megosztotta a kritikusokat és a nézőket, nem jogtalanul. Az ember óhatatlanul összehasonlítja más, ezekkel a témakörökkel foglalkozó filmekkel, de nehezen lehet elhelyezni a listán. Bonyolultabb és összetettebb, mint például a Kaptár-franchise epizódjai, viszont elmarad jóval a 28 nappal később, vagy éppen Az út mögött.

Vizuális világát tekintve nem lehet panaszunk, kiválóan bemutatja az elnéptelenedett várost, amelyet fokozatosan kezd a természet visszavenni, mint egykori jogos tulajdonát. Az ürességtől kongó utcák és terek közt főhősünk bolyong, bármit megtehet, de ezzel a szabadsággal nem sokra megy. Ezzel el is érkeztünk a film egyik sugallt mondanivalójához és egyben erősségéhez. Elhagyatva álló üzletek, ruhaboltok, bevásárlóközpontok, üresen álló, egytől egyig bebútorozott lakások, tele értékes holmikkal. Minden, amire egy hétköznapi ember vágyik, mégis ez a vágyálom értéktelen tárgyak sokaságává redukálódik, vele együtt pedig minden olyan anyagi érték, amely valaha a civilizált világ számára jelentett valamit. A szabadságot lecseréli az unalom és a magány. Mindezek mellett a film előveszi a "pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve" elemet, hiszen az emberiséget egyik legnagyobb arányban tizedelő betegség elleni megoldásból válik tömegpusztító fegyver. A Legenda vagyok, úgy gondolom, ebből a szempontból megteszi a kötelességét, képes gondolkodásra sarkallni a nézőt. Azonban a film hátrányaként felsorolható legfőbb elem is ide kapcsolódik. A készítők érezhetően nagyot akartak mondani, olyan dolgokat megjeleníteni, amiknek van súlya, mindezt popularizálható, könnyen eladható köntösben, olyan alkotás keretein belül, amit szinte minden korosztály és réteg megért. Jó példa erre a számomra kissé mesterkéltnek tűnő filozofálás, ami során egyfajta párhuzamot vél látni a főhős a rasszizmus és az emberiség nagy részét elpusztító kór közt, mindezt kiegészítve Bob Marley filozófiájával.

Hogy visszatérjünk a jó pontokhoz, kiemelhetjük azt a sikeres törekvést, miszerint a rendező láthatóan más szempontból akarta bemutatni egy posztapokaliptikus világ küzdelmeit, mint azt rengeteg más társa ebben a műfajban. Az akciót nem a zombik halomra lövése/vágása/robbantása jelenti, itt az élőhalottak veszélye csupán másodrangú kérdés, de még csak nem is az emberiség megmaradt hányadával kell megküzdenie a főszereplőnek és legjobb barátjának.

Ha egy mondatban kéne összegezni a művet, a Legenda vagyok a jó filmek kategóriájába sorolható, képes mondanivalót közvetíteni a néző számára, jól megjelenít egy olyan világot, amelyet már szinte mindannyian próbáltunk elképzelni, hogyan nézne ki valójában, mit tennénk, ha a részesei lennénk.

Értékelés: 7.5/10

IMDb | mafab