A mai napig ámulattal tud eltölteni, hogy ennyi év után is milyen elveszettnek hitt gyöngyszemek tudnak előkerülni a feledés homályából, ugyanakkor el is szomorít, hogy ezek a filmek ennyire feledésbe tudtak merülni. Nem ritka az az eset, hogy egy film a maga idejében hatalmasat bukik, csak mert nem teljesít olyan jól a kasszáknál, vagy mert az aktuális nézőközönség nem volt még felkészülve arra, amit az adott mű nyújtani tudott, ám évekkel később ezek a filmek végül még is megkapták a kellő figyelmet és a nekik kijáró elismerést és tiszteletet, és sok ilyen alkotás egyenesen kultikus státuszba is került. Ám még így is sok olyan példa van, amiket olyan szinten elfelejtettek, még a legundergroundabb zsáner rajongók körében is, hogy még ma sem nagyon lehet hallani róluk, maximum bizonyos dvd, blu-ray kiadók, vagy pedig pár bátrabb streaming szolgáltató az, akik előcitálják néha ezeket a filmeket a múlt ködéből. Ám van, ami még idáig sem jut el. Ez a helyzet az 1973-as Lemora című szürreális horrorfilmmel, amire én is viszonylag teljesen véletlenül akadtam rá. Tagadhatatlanul egy különleges és jellegzetes horror alkotásról van szó, amit jobban megvizsgálva valahol megérthetővé válik, hogy a kor közönsége miért nem tudta befogadni, ám az eset és maga a jelenség így is elszomorító.
Történetünk valamikor az ötvenes években játszódik. Lila Lee (Cheryl Smith) egy fiatal, tiszta lelkű lány, aki egy kisváros közösségének, és a helyi plébániának is nagy becsben tartott és féltve őrzött kis angyala. Ám a város lakói még is ferde szemmel néznek a lányra, mivel annak apja egy aljas, piti kis gengszter, aki meggyilkolta saját feleségét és annak szeretőjét, majd elmenekült a hatóságok elől, ki tudja hova. A megvetett Lila egyik nap levelet kap egy bizonyos Lemora nevű nőtől, aki azt állítja, hogy a lány apja vele van, haldoklik, és halála előtt szeretne bocsánatot kérni a lányától minden bűnéért. Lila, az apja iránti szeretete miatt, és mert szeretne jó keresztény lenni, úgy dönt, elutazik a levélben megemlített messzi településre, Astaroth városába. Odavezető útja nem alakul zökkenőmentesen, részben az útjába kerülő kicsit sem jó szándékú és szimpatikus emberek miatt. Ám ez a helyzet csak fokozódik, amikor eléri Astaroth városát, ahol az éj leple alatt különös figurák fordulnak meg. A fák között prédára leső farkasemberszerű teremtmények, ijesztő vén banyák, és baljóslatú, fekete ruhás és halott sápadt alakok. Lila-t az útja végén maga az igéző és baljóslatú Lemora (Lesley Taplin) várja, akiről hamar kiderül, hogy nem mondott el teljesen mindent Lila apjáról, és azzal kapcsolatban, hogy valójában miért is hívatta ide a lányt.
A Lemora alapjaiban véve egy pszichológiai és lélektani mélységekkel megáldott sötét tündérmese. Az ilyesfajta művekért mindig tudok rajongani, mert úgy gondolom, hogy az igazi, klasszikus értelemben vett mesék, elsősorban a népmesék, és például a Grimm testvérek által ismertté vált megannyi történet, a szórakoztatás mellett mind komoly mondanivalóval, erkölcsi tanulságokkal, és nemegyszer mélypszichológiai tartalmakkal rendelkeztek. Épp ezért is mesélték őket a régi időkben az emberek egymásnak. Ezek által adták át egymásnak a tudást és a tapasztalatokat, és ezen mesék, mivel a rideg valóságtól kicsit elrugaszkodva, egy sokkal meseszerűbb, misztikusabb, elvontabb világ képében tárták mindezt elénk, így sokkal kötetlenebbül és közvetlenebbül tudtak kapcsolatba lépni saját lelkünkkel és tudatalattinkkal. És ugye ezektől a meséktől nem volt idegen a horror sem, bár a régi időkben nem különítették ezeket úgy el egymástól, mint napjainkban. A horror az élet és a mindennapok része volt, és a mesebeli fenyegetések, mint a boszorkányok, ördögök, szellemek, démonok, farkasemberek, vámpírok, és még sok más szörnyeteg, a világban jelen lévő fenyegetések, és egyben saját belső démonaink leképeződései voltak, és ezen alakjukban sokkal erőteljesebben és maradandóbban hatottak ránk. Ezek a mesék rengeteg mindent tanítanak a világról és saját magunkról is, és a modern huszadik század filmművészetében talán a horror műfaj tudta a legeredményesebben megőrizni és újra bemutatni ezeket az értékeket és mesélési módszereket. Különösen igaz ez azokra a filmekre, amik teljesen el tudtak merülni az álomszerű, mesevilágot idéző szürreálisabb környezetekben, maguk mögött hagyva a realitás és a logika röghöz kötött szabályait. A híresebb művek közül leginkább Dario Argento klasszikusát, a Sóhajokat lehetne ide felhozni példaként, vagy az 1970-es Valéria és a csodák hetét, a kommerszebb darabok közül pedig akár az eredeti Rémálom az Elm utcábant, vagy a Pumpkinhead-et. Az 1973-as Lemora szintén ezen szellemiség jegyében készült.
A film egyértelmű mesei elemekből építkezik. A klasszikus mesék mellett előkerül még az amerikai folklór is. A filmet író és rendező Richard Blackburn bevallottan sokat merített saját gyerekkori élményeiből, és az általa ismert történetekből. A cselekmény már önmagában megidézi az Alice Csodaországban sötétebb verzióját, de volt olyan, aki még H. P. Lovecraft Árnyék Innsmouth fölött című művével is összehasonlította. Nos, végeredményében, és néhány történeti elemet figyelembe véve, még ez az összehasonlítás is megállhatja a helyét. A film végig egy teljesen szürreális, rémálomszerű világot vázol fel nekünk. Még az események elején, amikor még úgymond a hétköznapibb világban vagyunk, még ott is eléggé sarkítva és felnagyítva ütköznek ki az emberek gyarló és képmutató tulajdonságai, ám ahogy Lila elhagyja ezt a közeget, és eljut Astaroth városába, úgy hagyjuk mi is egyre jobban magunk mögött a racionalitás minden illúzióját. A cselekmény nagyrészt éjszaka játszódik, ami kiváló hátteret nyújt egy ilyen környezetnek, és alapjáraton is fantasztikus, szinte már gótikus hangulatot sikerül teremteni, amit viszont végig beleng egy nyomasztó és kényelmetlen atmoszféra. A feszültség végig jelen van, és a maga alattomos módján egyre jobban fokozódik az események előrehaladtával. Vegytisztán érzékelhető, hogy Lila-val együtt egy igazán rossz helyre érkeztünk. Egy olyan helyre, ahol hemzsegnek a farkasemberek és a vámpírok, és ahol tényleg bármi megtörténhet. Nem véletlen, hogy a város a beszédes Astaroth nevet kapta. A cselekményt nem lehet kifejezetten, mai értelemben pörgősnek nevezni, de valami mindig történik, egy pillanatra sem áll le a történet, max csak kisebb pihenőket tart. Vizuálisan is kimagasló teljesítményt nyújt, mind a fényképezést, mind pedig a szinte már festményszerű képi beállításoknak köszönhetően. Így néha tényleg olyan, mintha egy régi képes mesekönyvet látnánk megelevenedni mozgókép formájában. Külsőségeiben és hangulatteremtésében remekül teljesít a film, de az igazi érdemei e mögött vannak.
Ugyanis a film komoly lélektani és alap tanulságokkal foglalkozik. A cselekmény középpontjában Lila utazása áll, egyrészt a fizikai térben, Astaroth városába, másrészt pedig saját lelkébe. Ő maga a tökéletes, patyolat tiszta ártatlanság, és mint ilyen, a történet legeleje óta ki van téve kísértéseknek és megannyi ártó szándéknak. Bűnös ellenpólusát saját gyilkos apja képezi, egy ilyen családi közegből érkezik. A városlakók zöme emiatt már az elejétől lenézi és megveti. Amikor pedig elindul az útján, főleg olyan emberekkel, elsősorban férfiakkal találkozik, akik minduntalan kihasználnák az ártatlan lányt, és saját mocskos vágyaikat élnék ki rajta. Itt Lila egyértelműen a kiszolgáltatott áldozat szerepét tölti be, aki találkozik az őt körülvevő világ mocskával, ám az Astaroth-ba való utazásával egy ennél is mélyebb szintre megy. Astaroth olyan, mint egy metafizikai hely, ahol mesebeli szörnyetegek élnek, amik egyben az emberi természet legsötétebb oldalait testesítik meg. A farkasemberek a legállatiasabb tulajdonságok és az emberi hitványság képében jelennek meg, az öreg banya a legalapabb gyermekkori félelmekkel szembesíthet, a vámpírok pedig – különösen egy valaki – már a jóval aljasabb és körmönfontabb emberi gonoszságokat testesítik meg. Lilanak ezen a helyen szembe kell néznie a saját apjával, és egyben önmaga valódi, elfojtott természetével, amihez Lemora, a vámpír úrnő lesz a vezetője. És itt egy pillanatra meg is kell állnunk. A színészek alapjáraton korrekt munkát végeznek, bár Lilan és Lemorán kívül a többiek nincsenek úgy kidolgozva. Maga Lemora karaktere viszont egyértelműen a film csúcspontja. Egy végtelenül igéző, hatalmas szexuális energiával rendelkező, ugyanakkor nagyon is tekintélyt parancsoló és félelmetes figura. Ő lehetne Drakula tökéletes női megfelelője, mindenféle túlzás nélkül, ráadásul úgy, hogy egyáltalán nem érződik a karakter egy női másolatának, hanem önmagában is tökéletesen megállja a helyét. Lesley Taplin fantasztikus a szerepben, nagyon jól sikerült elkapnia a karakter igazi lényegét. Minden jelenetét abszolút uralja, még az előtt, vagy anélkül, hogy egyáltalán megszólalna. És bár nem egy Drakula másolatról van szó, Lemora alakjának még is van irodalmi előképe, mégpedig Sheridan Le Fanu Carmilla című regénye, ami annak idején a leszbikus vámpír toposzát is megteremtette, és igen, ez a vonal a Lemora-ban is masszívan előkerül. Lemora egy igazi ragadozó, minden létező értelemben. Azon kívül, hogy halandó prédákra leső nagyhatalmú vámpír, aki a körülötte lévő teremtmények felett is uralkodik, Lila irányába is megvannak a maga sötét szándékai. Itt nincs szó szerelemről, pusztán vágyról, és Lemora minden áron meg akarja szerezni vágyának tárgyát, jelen esetünkben Lilat, aki maga a tökéletes ártatlanság. Lemora ezt az ártatlanságot akarja bemocskolni, de egyben rá is akarja ébreszteni a lányt annak valódi énjére, amit eddig elfojtott. Vajon a kettőnek szükségszerűen együtt kell járnia?
Egy igazán fantasztikus és lebilincselően sötét mese ez, de tényleg érthető, ha sokaknak megfeküdte a gyomrát. Egyrészt az előbb említett leszbikus vonal ábrázolása is sokaknál betehette a kulcsot, már csak azért is, mert ezeket a részeket néha egész kellemetlen nézni. És a kellemetlen szót itt most nem arra használom, hogy a rossz rendezés, vagy a színészi játék tönkretenné ezeket a pillanatokat, hanem, hogy szinte már fájdalmasan viszolygást keltően sikerült megalkotni őket. Lemora ugyanis egy abuzív szerető, egy igazi szexuális ragadozóként telepszik rá az ártatlan kislányra, és ezek a jelenetek tényleg elég kellemetlenek tudnak lenni egyeseknek. Továbbá a szürreális, álomlogikával dolgozó cselekmény is megnehezítheti a befogadást azoknak, akik egy átlagos kis horrorfilmre vágynak. A Lemora alapjáraton egy kisköltségvetésű produkció volt, esélye sem volt arra, hogy a nagyok ligájában induljon. Viszont a grindhouse és az autósmozik közönségének pedig túlságosan művészi és nehezen érthető volt, így sajnos bukásra volt ítélve. És tényleg szomorú belegondolni, hogy a múltban hány hasonló filmalkotás jutott hasonló sorsra. A mai világban talán könnyebb dolguk van e tekintetben a filmkészítőknek, főleg az internet és a streaming adta lehetőségeknek hála, és ez a fejlődés örömteli, mert az ilyen alkotásoknak nem lenne szabad a feledés homályába veszniük. A Lemora mindenképpen a horror aranykorának egyik méltatlanul elfeledett gyöngyszeme, ami megérdemli, hogy ismerjék és emlékezzenek rá.
- Pro
- A lélektani tartalom és mondanivaló
- Lemora karaktere
- A képi világ
- A szürreális, meseszerű hangulat és cselekményszövés…
- Kontra
- …ami viszont könnyen taszíthatja azokat, akik nem fogékonyak erre
- Egyesek számára kényelmetlen lehet néhol
- Néhol van egy kevés sötét folt a történetben
Pro | Kontra | 74% |
A lélektani tartalom és mondanivaló | …ami viszont könnyen taszíthatja azokat, akik nem fogékonyak erre | |
Lemora karaktere | Egyesek számára kényelmetlen lehet néhol | |
A képi világ | Néhol van egy kevés sötét folt a történetben | |
A szürreális, meseszerű hangulat és cselekményszövés… |