Ma is újoncot avatunk: Csongor egy igazi ínyencfalattal mutatkozik be. Fogadjátok szeretettel őt is!

Nincs könnyű dolga az egyszeri kritikusnak, amikor stílusára egy leginkább Dario Argento és David Lynch közös szerelemgyerekére emlékeztető művészi horrorfilmről (vagy horrorisztikus művészfilmről?) kell ismertetőt írnia és véleményt alkotna. Nem az a gond, hogy az összeurópai koprodukcióban készült film (angol címén The Strange Colour of Your Body's Tears) cselekményéből bármit is el lehetne spoilerezni – történetvezetése, narratív struktúrája nélkülözi a hagyományos mesélési technikát, az egész inkább a (rém)álmok és ijesztő víziók logikája alapján épül fel; továbbá ott van az a tény is, hogy a bevett krimi- és thriller-szabályokat felrúgva – a klasszikus Argento-filmekhez, például a Sóhajokhoz hasonlóan –, a gyilkos kiléte és motivációja sokadrangú kérdés. A történet alárendeltje a hangulatnak.

Így hát az alapszituációról csak dióhéjban annyit: főszerepben egy üzletember, Dan, aki hazaérve több napos üzleti útjáról döbbenten veszi észre, hogy szeretett nejének nyoma veszett. Egyelőre a néző még csak sejti, hogy a kezdő stáblista közben be-beugró, fekete-fehér, softcore BDSM hatású képsorokon (melyekben már a tipikus giallós gyilkos fekete bőrkesztyűje és kése is megjelenik) szereplő fekete nő a felesége, akivel a szecessziós stílusú, art nouveau képekkel díszes régi ház egyik lakását bérlik. Dan elsőként különös szomszédainál érdeklődik, majd egy detektívet is hív, és hamarosan felszínre kerülnek a ház és lakóinak sötét titkai.

Magát a cselekményt több kisebb, önálló kis történet szakítja félbe. Ilyen például a 7.-en lakó öregasszony meséje eltűnt férjéről, akitől elsőként értesülünk a ház nyomasztó voltáról – a falak mögül sóhajok, különös zörejek hallatszanak, mintha maga a ház is élne, és ami még fontosabb, figyelne. Sőt, ami a legnyomasztóbb, mintha valaki ott lenne az ember lakásában, legintimebb szférájában, mégsem lehet azt a valakit sosem elkapni. Ezt a megfigyeltséget erősíti fel a későbbiek során a nyitott szem motívuma (vö. mindent látó szem!), számos közeli képet kapunk a gyilkos és a többi karakter tekintetéről, arcáról, szeméről. Ezek a közeli képek olykor osztottan, vagy gyors egymás utáni vágásokban jelennek meg: ez is az álombéliséget erősíti fel, hisz gondoljunk csak arra, hogy az álmokban gyakran összemosódnak a szerepek, személyek. A film is rájátszik erre, hisz a színészgárdából is sokan nagyon hasonlítanak egymásra: elbizonytalanítva nem csak a nézőt, de magukat a szereplőket is az egyes karakterek identitását illetően. Egy másik jó példa erre a technikára, hogy a már említett, a nyitó stáblistánál levő jelenet képsorai később nem egyszer megismétlődnek, a különbség csupán annyi, hogy egy másik, később szereplő (fehér) nőt látunk ugyanazokban a beállításokban. Itt számomra még önkéntelenül is Ingmar Bergman Persona című klasszikusa jutott eszembe.

De Bergman mellett Lars von Trier is felrémlik: a The Strange Colour felidézte bennem az Antikrisztust is. Ennek nem csak az az oka, hogy a főszereplő Klaus Tange nagyon hasonlít Willem Dafoe-ra – de a botrányos dán rendező nevezett alkotásához hasonlóan írásom tárgya is (noha nem blaszfémiába hajló módon) mesél a férfi-nő viszony árnyékosabb oldaláról. Pontosabban, olybá tűnik, mintha elsősorban a férfi szereplők (akik itt mind csupa szerencsétlen, teszetosza, mit sem sejtő figurák) szemszögéből akarná bemutatni a nőkkel és a szexualitással kapcsolatos szorongást, sőt egy későbbi jelenet alapján kijelenthető, magával a női nemi szervvel szembeni infantilis viszolygást, fóbiát. A sokszor egymásba mosódó, egymástól nehezen elkülöníthető női szereplők mind-mind titokzatosak: az erkélyen cigarettázó nudista hölgy éppúgy, mint a rejtélyes utakon járó fiatal asszonyok átfúró égkék szemeikkel, vörös ruhakölteményükben. Ugyanakkor, másodsorban a női szereplők részéről felsejlik a kielégületlenség, unalom, és az ezekből és más meg nem élt ösztönökből fakadó, eltorzultan kialakuló vágyak tudattalan jungi képei.

Mindezek együttese – a megfigyeltség és a szexuális szorongások – okozza a kiszolgáltatottság iszonyú érzetét: talán Jancsó Miklóshoz hasonlóan a Színes könnycseppek rendezőpárosa (Héléne Cattet és Bruno Forzani) is a meztelenség többszöri megjelenítésével ezt a kiszolgáltatottságot próbálja érzékeltetni, aláhúzni. Illetve a cigarettázó nudista nő teste az elvesztett ártatlanság, a bűnbeesés szimbólumaként is értelmezhető. Talán ehhez kapcsolódik a meglékelt koponya is – nem csak a gyilkos szúrja előszeretettel áldozatainak felülről kb. a homloklebenyükbe a kését (noha finoman fogalmazva nem vagyok anatómia-szakértő), de az öreg házaspár történetében is érdemes megfigyelni, hova fúr először lyukat a plafonba a férj, hogy utánajárjon a ház fura hangjainak. Egyébként csak miután utánaolvastam, derült ki, hogy a ház Brüsszelben van; de szerintem ez nem túl lényeges, mivel mint már azt kifejtettem, véleményem szerint a ház inkább az emberi pszichének, a sötét tudattalan egyik szorongásokkal és szexuális iszonyattal teli, félelmetes régiójának felel meg.

Összességében vegyesek az érzéseim, mert bár a film számomra rendkívül gondolatébresztő volt, izgalmas, lidérces, helyenként a remek operatőri technikának, hanghatásoknak és vágásoknak köszönhetően félelmetes trip – ugyanakkor néhány jelenetet túlságosan elnyújtottnak, néhány másikat funkciótlannak érzek. Előbbire példa, amikor Dannek az egyik jelenetben saját doppelgängerei jelennek meg egy vissza-visszatérő álomszerűségben (ahol egyébként a csengője hangja is roppant frusztráló egy idő után), utóbbira pedig egy bizonyos Dora nevű öreg hölgy rövid jelenete. Tagadhatatlan továbbá, hogy zavaró volt a bevezetőben említett narratíva túlságos töredezettsége – a cselekménynek nem volt igazán tetőpontja, és a vége sem volt kellően katartikus. Noha látványra gyönyörű, jó a sejtelmes színek és kontrasztok használata, továbbá nekem a hanghatások és a zene is tetszettek, valamint a színészi játékkal is elégedett vagyok (nem kiemelkedő, de nem fedeztem fel komoly hibát), és gore és sokkolás szintjén is hozza a kötelezőt. Azonban művésziség ide vagy oda, a kicsit is konzervatívabb befogadói elvárásokkal rendelkező nézők körében nem fog sikert aratni – túl sok a zavaros rész és a balladai homály a történetben, és még több a megválaszolatlan, nyitott kérdés, sehogy sem áll össze kerek egésszé. (Hogy érzékeltessem, túltesz Argento mester Infernóján is e téren.) Leginkább tehát csak giallo- és művészfilm rajongóknak, ínyenceknek ajánlanám megtekintésre, mert minden hibája, főként történetvezetési hiányosságai ellenére is egy párszor újranézhető alkotásról beszélünk.

7/10

IMDb | mafab