Mint azt megszokhattátok oldalunkon, előszeretettel publikáljuk tehetséges írók rövidebb-hosszabb novelláit. Ezúttal Lilia Flammeus küldött nekünk néhány írást, melyek közül hármat veletek is megosztunk. Kérjük, fogadjátok szeretettel, és várjuk véleményeiteket.

Világ/Vége?

Évtizedek óta guillotine-ként lebegett a fejünk fölött, nem tudtuk, hogy mikor jön el, csak azt, hogy el fog jönni. Egyszerűen elkerülhetetlen. Túl sok lett a szemét kívül és belül. Jönnie kellett egy világégésnek, hogy megtisztítsa a bolygót a sok szennytől és a gomolygó negativitástól. Már csak az volt a kérdés, hogy ki nyomja meg a gombot. Sok feltételezés született erről, de végül is teljesen mindegy volt, talán csak kellett hibáztatni valakit, egy eszmét, egy nemzetet. A világunk egyik felén az őrülettől remegő kéz megnyomott egy piros gombot. Nem sokkal utána a világunk másik felén nyomott meg valaki félelemtől és dühtől remegő kézzel egy másik gombot. Csak egy pillanat műve volt, a speciális rakéták egy pillanat alatt változtatták sötét temetővé a milliós városokat. Egy pillanatra még szépnek is tűnt, ahogy a nukleáris fény beburkolta az épületeket, parkokat, embereket, szobrokat, majd a ráruházott hatalomnál fogva értéktelen hamuvá égette őket. Aztán csend lett. Éreztük, hogy milliók haltak meg egy röpke pillanat alatt. Az asztrális tér felsikoltott a hirtelen felszabadult lelkek áradatától. Nem tudtuk pontosan, hogy mekkora a veszteség. Erősebb volt a gyásznál a félelem, így nem mentünk a nagyobb városok közelébe, de kósza hírek eljutottak hozzánk is, a pánikban menekülő emberektől, akiken már mutatkoztak a sugárfertőzés fekélyes jelei.

Egy hónap múlva a néma televízió jelet fogott, és borzalmas képeket továbbított. Euróba történelmi városai szó szerint történelemmé lettek, a büszke Amerika és Oroszország nagyobb városai szintén megsemmisültek, Kína kivédett pár támadást, de ott is jelentősek voltak a károk. A kataklizma romjai, az éhezők, a fertőzöttek - egy utópisztikusnak hitt film játszódott le a szemünk előtt. Utazó rablóbandák fosztogatták, amit még lehetett, sokan kényszerültek kannibalizmusra, mint őrült zombik vetették magukat gyengébb társaikra.

Aztán hónapokig tartó csend után ismerős, mégis új hangok jöttek a televízióból. Egy új egyház emelkedett ki a sötét romok közül, új megváltót és lelki megtisztulást ígérve a még megmaradtak nyomorúságos, reményvesztett lelkének. Mert reményből volt a legkevesebb, pedig nagyobb szükség lett volna rá, mint egy falat kenyérre. Az új egyház tanítása hasonló volt a halott katolicizmushoz, de dogmatikusságában felülmúlta elődjének középkori mivoltát is. A kataklizma után nem volt nehéz meggyőzni a túlélőket a technikai vívmányok teljes elvetésére a távközlésen kívül. Éjjel-nappal hitleri szónokok üvöltöttek az éterből, elhintve az új vallás megdönthetetlen tanításait és szabályait.

A végső világégés csak ezután következett. Teljesen megszűnt a szabad akarat, aki nem fogadta el az új vallást, azt kegyetlenül kivégezték vagy átnevelőtáborokba küldték. Félelem és vallásos őrület kavargott a levegőben, az új inkvizítorok kínzóeszközei mindenkihez elértek, elég volt egy rágalom a kínhalálhoz. Máglyán égtek a könyvek és az emberek. A felhergelt tömeg sosem tanúsított együttérzést a megkínzottakkal szemben, hiszen az ilyen bűnösök hozták és hozhatják ránk az újabb világvégét. Csak az Egyház szabadíthatja meg vágyaktól és bűnöktől égő béklyóitól a lelkünket. Csak a hit, az önsanyargatás és a lemondás hozhatja el romlott lelkünknek a spirituális felszabadulást. Elvették a birkák látszatjogait is, hiszen csak a kevés kiválasztott által vezetett világban lehet béke.

Ismerős....valahonnan, régről....A világ visszaugrott pár fejezetet a történelemben, de az újabb kataklizma elkerülhetetlen.....A végzetet nem lehet elkerülni, csak elodázni...

A vihar

Kelet felől vöröslő vihar repült pokolbéli vad szellőparipái hátán, méhe kavargó tölcséreket, vakító villámokat, ezeréves fákat kidöntő szeleket, pusztító jégesőt okádott ki, amerre elhaladt, mindent elpusztított, nem volt előle menekvés. Az elpusztult létformák energiáit felhasználva egyre hatalmasabbra duzzadt. Nyomában egy ébenfekete köpenybe burkolózó alak vágtatott démoni paripáján. Ahol a pokoli hátas lángokban úszó patája érintette a földet, nyomban megfeketedett, és többé nem termett rajta élet. Szemgödréből kénköves lángok csaptak ki, horkantása akár a mennydörgés.

A vihar elérte a bűnöktől lüktető város határát, de amint mohó csápjai beljebb nyomulhattak volna, vakító fehérséggel villant fel egy erőtér. A lovas azonnal érzékelte a nem várt meglepetést, és gyorsabb tempóra ösztökélte a lovát, mert saját szemével is látni akarta a célja beteljesülését gátló akadályt. Az egyre erősebben dühöngő vihar engedelmesen fogadta magába teremtőjét. Az erőtér sziklaszilárdan tartotta magát az elementális erővel szemben, amikor a sötét derengésbe bújt alak kilépett a viharból, és ködszerű, csontos kezével megérintette, mire az erőtér az eddiginél is vakítóbban villant fel. Az ében lovas visszarántotta a kezét, pokoli ménje felágaskodott és közben felnyerített, melynek nyomán elhalt az emberek szívéből az öröm. Lovasának kámzsája mélyén túlvilági vörös szempár gyúlt, a haragos vihart is túlharsogó bűvigéket kántált, folyamatosan támadva a város védelmét villámokkal, tűzzel, energiaáramlatokkal, de mindhiába. Az eddig élő városra halotti csend telepedett, nem koccantak mámorító italokkal teli poharak, nem hallatszottak a hús élvezetének hangot adó kéjes nyögések, a gyilkos szerszámok megálltak az áldozat fölött, a tolvajok eldobták a zsákmányt, a verekedők leeresztették öklüket, a véres játékoknak helyet adó arénákban kezdett leülepedni a por. Aki csak tudott, magaslati helyet keresett, hogy nyomon követhesse a hatalmas zajjal és földrengéssel járó eseményeket. Páran susmogni kezdtek egy réi jóslatról, miszerint az ördög maga jön majd, hogy elpusztítsa a várost és hogy begyűjtse annak romlott lelkeit.

A város legszegényebb negyedében, egy vályogkunyhóban reszketeg anyóka zárta csöppnyi erejével egyetlen unokáját óvó karjai közé, a kislány pedig egy girhes macskát tartott a kezében. A nélkülözés és az élet súlya meggyötörte ugyan az anyó testét, de szemében mégis végtelen jóság és szeretet tükröződött. Halk dallal csitította a remegő gyermeket, de a bundás családtagtól sem sajnálta a nyugtató cirógatást. A fizikai létben koldusok, a szellemi síkon királynők voltak, bűntől mentes, tiszta lelkek.

A lovas és a vihar szüntelen támadásait egy aranyszínű, vakító fénycsóva törte meg, melynek nyomán egy fehér derengés öltött testet. Egyszerű fehér tunikát viselt, lábán nem viselt semmit, földig érő lenszőke haja meglebbent, mélyzöld szemei fölényességet tükröztek, amint belemélyesztette őket az izzó szempárba. Hangja akár a szférák zenéje.

- Nem veszejtheted el a várost, amíg egy tiszta lélek is él benne. A fogadást elvesztetted - kacagott fel.

• A számlát később rendezzük - mondta ellentmondást nem tűrő hangon az égi jelenés, majd eltűnt a fénypászma kíséretében. - Ne türelmetlenkedj barátom. - cirógatta meg zöldes karmaival az ideges hátast. - Az idő nekem kedvez, igaz, hogy a háborút még nem nyertem meg, de a mérleg nyelve felém billen. Idővel ők is az enyémek lesznek, hatalmam egyre növekszik, a tisztaság kihalóban van a Földön. Még szerencse, hogy az emberek nem tudnak róla, hogy mekkora a tisztaság ereje.

Parancsvarázs dördült, és megnyílt a föld a lovas alatt, magába szippantva a mágikus vihart. Olyan hirtelen lett vége az egésznek, mintha meg sem történt volna.

Az óra

Kisgyermek kora óta rettegéssel tekintett a nappaliban kattogó ódon faliórára. Tekintélyes mérete, feketébe átnyúló barnasága, barokkos cikornyái, vakító fehérségű számlapja, aranyos csillogású súlyai, a tetején és az alján lévő három tornya elbűvölően hatott, mindenki csodájára járt, aki megpillantotta. De ő régóta érezte, hogy az időtlen óra, ami úgy festett, mintha tegnap készítette volna a mestere, sötét titkot rejt. Halványan élt az emlékezetében egy baljós idegen alakja, aki híres gyűjtőnek és mesternek kiadva magát megcsodálta az órát. Minden nap felsejlik előtte az öregember aszott alakja, ahogy elegáns öltönyében, cikornyás botjára támaszkodva révülten nézte a műalkotást, majd a gyermek szemeibe véste őrülettől izzó tekintetét, amit persze a szülők észre sem vettek, hiszen csak egy pillanatig tartott. Majd nyájasan megköszönte a szíves vendéglátást, hálálkodott, hogy segítettek egy habókos öregembernek, és magában dudorászva távozott, sosem látták többet.

De attól a naptól megváltozott minden. A boldog család felborult, az apa inni és verekedni kezdett, az anya elvesztette az állását, és mély depresszióba süllyedt, ügyet sem vetettek az addig oly szeretett gyermekre, minden bajukért őt okolták. Idővel az anya nem csak depresszióban, hanem téveszméktől is szenvedett, legalábbis ezt állították az orvosok, miután pszichiátriai rohamkocsival elvitték az utcáról, mert hónapok óta egyre erőszakosabban zaklatta az embereket. Érthetetlen zagyválásai között néha tisztán kivehető volt egy apró szörnyetegről szóló mese, aki elszívta a lelkét.

Aztán, a már tinédzser korú lánynak egy éjszaka furcsa látomása támadt. A falióra körül pirosas fény derengett föl, és a legalsó toronyból egy apró, rút manó bukdácsolt elő. Szakadt barna posztóruhát viselt, fejéről hosszú sapka lógott, alján apró csengők csilingeltek, szemei sárgásan izzottak, karmokban végződő, termetéhez képest hatalmas kezei között apró gömböt szorongatott, ami az összes elképzelhető színben játszott. A lány megdermedt, mintha valami megbénította volna, csak a szemeit tudta mozgatni. A csúf jelenés rámeresztette izzó szemeit, elégedetten csettintett, majd játékosan feldobta a gömböt a levegőbe, és bolondos ugrásokkal a lány ágyán termett. Elégedett mosolyra húzta a száját, melynek köszönhetően láthatóvá váltak pudvás, hegyes fogai. Rátelepedett a lány mellkasára, majd éles hangján megszólalt:

- Régóta vártam már erre a percre, hogy gyermeki tisztaságod védelme végre eloszoljon. A gazdám nagyon elégedett lesz.

Hisztérikusan felnevetett, és a dermedt lány ajkához hajolt. A fájdalom elviselhetetlen volt, mintha a lelke egy darabkáját kiszakították volna, és a helyére hideg sötétség, őrület és üresség került. Így ment ez minden éjjel, és már maga sem tudta, hogy valóság avagy képzelgéses őrület keríti hatalmába, de valamiért mégsem tudta elhagyni a rémisztő házat, mert honnan is tudhatta volna, hogy az öregember béklyója erősebb nála.

- Hallottad, hogy mi történt azzal a furcsa csajjal, aki két házzal arrébb lakik? Kényszerzubbonyban vitték el, mert idős férfiakat támadott meg az utcán. Félelmetes!

• Ugyan, én nem lepődöm meg, az anyja is bolond volt. De nézd csak, jól látom, hogy épp új lakók költöznek abba a házba?

Kitt-katt-kitt-katt-kitt-katt-kitt-katt-kitt-katt-kitt-katt-kitt-katt-kitt-katt-kitt-katt-BAAAAmmmm…..