Az utóbbi évek filmiparának egyik fájó jellegzetessége az, hogy egyre kevesebb olyan alkotás születik, amely meg tudja adni a közönségnek a várakozás izgalmát. Pedig néha várni sokkal jobb, mint megkapni azt, amire annyira vágyakozunk. Lehetnek prekoncepcióink, láthatunk sejtelmes trailer-eket, megérinthet a képi világ, a hangulat vagy éppen a zene. Ezeknek köszönhetően pedig egyre jobban az adott mozi bűvkörébe kerülünk, mint lepkék a lámpa körül egy nyári éjszakán – vágyva a fény után, édes tudatlanságban, hiszen egyesülésünk pillanata létezésünk utolsó mozzanata is egyben. Sajnos legtöbbször tapasztalataink hasonlóvá válhatnak a forró felületet érintő rovar élményeihez. Fájdalmas a felismerés, hogy várakozásinknak szinte egyáltalán nem képes megfelelni az adott alkotás. Csalódás tölti el lényünket és csak remélni tudjuk, hogy következő alkalommal nem égetjük majd meg magunkat. Az utóbbi évek thriller/horror műfajú filmjei közül sajnos csak néhány darabot tudok említeni, ami be tudta váltani a hozzá fűzött reményeimet. Ilyen volt a brutális, ’23-as Evil Dead Rise, a ’22-ben bemutatott The Black Phone vagy éppen az ifjabb Cronenberg munkája, az Infinity Pool. Pontosan ilyen mozi Oz Perkins legújabb alkotása, a Longlegs is, amely elemi erővel képes felrázni nem csak a nézőit, hanem talán az ipart is a középszerűség bűzlő mocsarából.

A kezdő FBI ügynök, Lee Harker (Maika Monroe) különös megérzéseinek köszönhetően részese lesz egy több évtizede tartó gyilkosságsorozat utáni nyomozásnak, melyekben családok férfitagjai végeztek hozzátartozóikkal, majd végül önmagukkal is. A valódi felelősre, a sorozatgyilkosra csak a helyszíneken talált levelek és azok aláírása utal csupán. Lee egyre jobban belemerül az ügybe és nem csak a brutális gyilkosságok rémképeivel, hanem múltjának árnyaival is szembe kell néznie, hogy véget vethessen a titokzatos Longlegs (Nicolas Cage) ámokfutásának…

A fenti történeti összefoglaló azonban csak a jéghegy csúcsa, amire az alkotók egy olyan hatékony gerillamarketing gépezetet húztak fel, ami csak a híres/hírhedt Blair Witch Project-hez mérhető. A Youtube videók, a Seattle Times rejtjeles üzenete vagy éppen a január óta a mozikban a horrorfilmek előtt látható teaser-ek meg is tették a hatásukat és egy olyan mozit ígértek, ami csak a legnagyobbakhoz mérhető – a sorozatgyilkos tematikát alkalmazó alkotások között természetesen. A filmet olyan, kult-klasszikus alkotásokkal említették egy szinten, mint a The Silence of the Lambs vagy Fincher ’95-ös rendezése a Se7en. Ez pedig nagyon jó ómen. Azonban, aki hasonló alkotást vár, mint az imént említett két filmművészeti titán az csalódni fog. Longlegs karaktere nem egy új Dr. Lecter vagy ép John Doe, meg sem próbál hasonlóvá válni hozzájuk, ahogy maga a film sem egy könnyebben befogadható és értelmezhető thriller/horror mozi. Cage babakészítő gyilkosa társainál sokkal groteszkebb, őrültebb és egyben éteribb is. Talán nem is ember igazán. Talán soha nem is volt az. Egy éjsötét vallás fanatikusa, kinek tettei nem homályos iratok utalásiból táplálkoznak, hanem a kézzel fogható realitás tapasztalásin alapulnak. Ennek és Perkins rendezésének köszönhetően a film eltávolodik a jól ismert thrilleres jellegzetességektől és valahol az őrület határán túl veti meg sziklaszilárdan lábait. Olyan talajon, ami sokkal közelebb áll David Lynch lázálmaihoz, mint Demme vagy Fincher materialista világképéhez. Véleményem szerint ez a Longlegs legerősebb aspektusa, ami magasabbra helyezi még jó néhány ismert riválisához képest is.

Perkins rendezése rendkívül meggyőző, bár a Lynch-i hatás tetten érhető mégis még a Mester filmjeiben a nyugtalanító, álomszerű képek túlsúlya a jellemző, addig itt a szekvenciák jelenésekké mutálódnak, víziókká válnak. Vériszamos freskókká elfeledett templomok rothadó falain. Félelmetesen erős része ez a mozinak, ami nem csak, hogy tökéletes hangmérnöki munkával, hanem operatőri bravúrokkal is párosul. Ezek összessége pedig egy olyan baljós atmoszférát képes formába önteni, amit már rég láthattak vagy tapasztalhattak az erre fogékony nézők. Ehhez pedig csak hozzátenni tud a remek színészgárda is, élükön természetesen Monroe és Cage párosával. Maika Monroe introvertált Harker nyomozója tökéletesen illeszkedik a Dale Cooper és Clarice Starling tengelyre, a színésznő játékára pedig sokkal inkább az azonosulás kifejezés használható a karaktermegformálás helyett. Ugyanez mondható el Nicolas Cage sorozatgyilkos karakteréről is, aki Lecter doktorhoz hasonlóan, csak viszonylag kevés játékidőt kapott a moziban. Viszont, amikor jelen van, az beteg. NAGYON BETEG. Longlegs egy személyben a húst marcangoló, kannibál doktor, valamint Bob és A Törpe genetikai lenyomata a Twin Peaks-ből. Egy önmagába omló spirál, az őskáosz maga, a felfoghatatlan Sötétség félresikerült emberi replikája. Egy maszk, ami elrejti az univerzum rémisztően vigyorgó ábrázatát. ZSENIÁLIS. Ezt a gyilkost Cage-nek köszönhetően sosem fogja elfelejteni az, aki látta a filmet, hatásos belépője pedig valószínűleg traumatizálni fogja a gyengébb idegzetű érdeklődőket. És ennek így is kell lennie. Ennek csak így van értelme. Nem is beszélve a kihallgató szoba történéseiről – ez alatt a szekvencia alatt még pár örömkönnyet is sikerült elmorzsolnom a terem sötétjében.

A film kapcsán nem beszéltem még a remek utalásokról, amikben nem csak a The Silence of the Lambs klasszikus képeit fedezhetjük fel, de a játékos kedvű nézőknek felderenghetnek a nagyszerű Alan Wake II releváns momentumai is – ezzel sikeresen le is nyűgözött a mozi. Meg kell még említenem az alkotás – szívemnek oly kedves – okkult vonatkozását is, amit bár jótékony homályban hagytak a készítők, mégis érzékeltetik annyira, hogy minden pillanatban része tudjon maradni a történetnek – külön öröm volt látni a feltűnő árnyat a képkockák némelyikén, ezzel is erősítve természetfeletti befolyás baljós jelenlétét.

A Longlegs az idei év egyik legerősebb alkotása, olyan mozi, ami örökre a nézőivel marad majd. Azonban tény, hogy rétegfilm. Egy szűkebb nézői réteghez szól, azokhoz, akik nem riadnak vissza a néhol művészfilmeket idéző megvalósítástól, a látomásokra jellemző képektől és a nyugtalanító hangulattól. Számukra ez a film igazi csemege lesz majd, aminek sajátosságai szinte már most kultstátuszra predesztinálják a mozit. Ez egy többszöri megtekintésre érdemes darab, aminek világában érdemes lehet újra és újra elmerülni a thriller/horror műfaj szerelmeseinek, hogy felfedezzék sötét ajándékait. Azok, akik nem tartoznak ebbe a körbe, inkább kerüljék el és várják a Scream X+1-dik inkarnációját, az talán nekik szól majd. Ez egy súlyos darab, amihez fel kell nőni. Ha nem tesszük, nem leszünk többek babáknál. Egyszerű bábuknál, akik arra várnak, hogy Longlegs csókot leheljen a homlokukra…

IMDb