Kevés annyira egyedi és meghatározó alakja van a modern horror világának, mint Clive Barker. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas és kilencvenes években akkora hírnévre tett szert, ami elsősorban a könyveinek, és néhány azokból készült filmfeldolgozásnak köszönhető. Utóbbiak terén elég csak megemlíteni a Hellraiser-t, és Az éjszaka szülötteit (Nightbreed), amiket maga Barker rendezett saját írásai nyomán. Az egyedi még viszonylag finom megfogalmazásnak számít, hiszen Barker valóban egy annyira beteg, perverz, és semmi máshoz nem fogható látásmóddal és stílussal rendelkezik, amiknek révén jogosan vívta ki önálló helyét a műfaj legnagyobb alakjai között. Bár főleg, mint íróként érdemelte ki ezt a titulust, emellett viszont azt is bizonyította, hogy rendezőként is maximálisan megállja a helyét, igaz, kisfilmjei mellett csak három alkalommal prezentálta ezt számunkra. Ezek közül a Hellraiser-t és Az éjszaka szülötteit senkinek sem kell bemutatni, de ezek után még készített egy harmadik filmet, ami viszont érdekes módon jóval kevesebb figyelmet kap, mint az előző két produkciója.

Harry D'Amour (Scott Bakula) New Yorki magánnyomozó, aki főleg okkult és természetfeletti ügyekre specializálódott. Egy felettébb megterhelő eset után egy jóval egyszerűbb és pihentetőbbnek tűnő munkát vállal el Los Angelesben. Ám hamar kiderül, hogy nyugalomra itt sem lesz lehetősége, miután az alapból elvállalt ügye révén belekeveredik egy gyilkossági ügybe, amit egy jövendőmondó ellen követtek el, és az elkövetőkkel is összetűzésbe került. Harry-t rövidesen felkeresi egy Dorothea (Famke Janssen) nevű nő, aki arra kéri őt, hogy segítsen a férjének, Philip Swann-nak (Kevin J. O'Connor), aki híres illuzionista, és egyben a meggyilkolt férfi régi barátja volt. A nő arra gyanakszik, hogy Swann belekeveredett valami sötét ügybe, ami a múltjához köthető, és ez most ismét rátelepszik az életére. Harry elvállalja az ügyet, ám még ezen az éjszakán szemtanúja lesz, amint Swann legújabb előadása a lehető legrosszabb és legvégzetesebb módon sül el, és a korábbi gyilkosság elkövetői is felbukkannak a helyszínen. Harry ezután már csak becsületbeli ügyből is tovább folytatja a nyomozást, elmerülve az illuzionisták és mágusok világában, ahol egyre többször kerül elő egy bizonyos Nix nevű férfinak a személye, akiről többen is csak rettegve, ha mernek beszélni, és aki elvileg már tizenhárom évvel korábban meghalt.

A film alapját Barker saját novellája a The Last Illusion szolgáltatta, ami a Vérkönyvek sorozat hatodik kötetében jelent meg. A sztori különlegessége, hogy itt szerepelt először Harry D'Amour karaktere, aki ezután többször is visszatérő szereplővé vált Barker írásaiban. Feltűnt például a The ​Great and Secret Show című könyvben (magyarul két kötetbe szedve, Hírvivő és Végső ​felvonás címekkel jelent meg), majd annak folytatásában az Everville-ben jutott lényegesebb szerephez, legutóbb pedig A ​vér evangéliumában volt főszereplő, ahol magával Pinhead-el került összetűzésbe. Az 1995-ös filmfeldolgozás lényegesen kibővíti a novella cselekményét, de egyáltalán nem erőlködve, ahogy ezt hasonló esetekben megszokhattuk, hanem Barker nagyon is értelmesen és ötletesen gondolta tovább saját írását. Ha csak a filmek megítélésénél maradunk, akkor kijelenthetjük, hogy A látszat öl külsőségeiben valóban elkülönül a Hellraiser-től, vagy Az éjszaka szülötteitől, de közben igazából még is hű marad Barker saját szellemiségéhez, ami már azokban a filmekben is megvolt. Egyszerűen csak ez a két korábbi mű legalább akkora hangsúlyt fektetett a vizualitásra, a groteszk megvalósításokra és a gore-ra, míg A látszat öl ezekből inkább visszavesz, és jóval nagyobb hangsúlyt ad a szellemi és spirituális tartalomnak.

Ám egy percig sem kell aggódnunk amiatt, hogy nélkülöznünk kell a Barker-re jellemző beteg és mocskos világot. Már a film kezdő jelenete is tökéletesen bevezet minket ebbe, ahol a szektavezér Nix kivégzését láthatjuk, és annak a kis sötét kommunának a közegét, ami felett uralkodik. Úgy igazán durva és véres dolgok nem történnek itt még, de még is az egészet belengi egy olyan mélyen mocskos és gonosz atmoszféra, amit nehéz is egyszerű szavakkal érzékeltetni. Itt mutatkozik meg Barker zsenialitása, ahogy a képekkel és a beállításokkal teremt meg komplett lelki hangulatokat, és mindezt teljesen hitelesen és hatásosan prezentálja nekünk. Ezt tényleg érdemes leszögezni, mert aki például a Hellraiser-re emlékeztető vérengzésekre és beteg dolgokra számít, az valószínűleg csalódni fog. Durva dolgokat kapunk itt is eleget, de közel sem akkora intenzitással, és ez a mocskosság tényleg inkább szellemi szinten van jelen, ami nem direkt a gyomrunkra és a zsigereinkre gyakorol hatást, hanem inkább az elménket akarja felkavarni. Ennek a prezentálására pedig tökéletesnek bizonyult az a neo-noir stílus, amit Barker választott. A történet ugyanis alapjáraton egy nyomozós detektívtörténet, amit már a kezdetektől belengenek az okkult motívumok, csakhogy érzékeltessék, hogy ez nem egy hétköznapi thriller lesz, majd szép fokozatosan bomlanak ki a történet előrehaladtával, átadva a helyet a horrornak. Maga a nyomozós vonal hangulatos, de nem annyira kidolgozott, mint az első vonalbeli thrillerek esetében, hanem tényleg egy egyszerűbb, a klasszikus detektívregényekbe illő sztorit kapunk, a mozgalmas és rejtélyekkel teli Los Angeles környezetében. Ez elegendő is ahhoz, hogy az érdeklődésünket fenntartsa, de rövidesen egyértelművé válik, hogy itt tényleg máson van a hangsúly, nem pedig a nyomozáson.

Barker ezúttal az illúziók és a mágia világában, valamint ezeknek a sötétebbik felében mélyed el. A nyomozós szál csak ürügyként szolgál arra, hogy D'Amour karakterével együtt alámerüljünk a mágia és ezotéria zavarba ejtő és veszélyes közegében, ahol a valóság megkérdőjelezhetővé válik, és a halál is csak egy illúzió. Barker jól érezhetően nagy élvezettel vetette bele magát ezekbe a témákba, amiket jól is alkalmaz a lelki és tudatalatti horror megvalósításában, de viszonylag ezeket a témákat is csak az átlagnál kicsit jobban érinti. Bőven elegendőek ahhoz, hogy kirántsanak a megszokott közegből, és emiatt már épp eléggé furcsává és szokatlanná is válik a film ahhoz, hogy ne is tudja mindenki egyöntetűen kedvelni. Akinek annyira nem a zsánere ez a misztikusabb, szellemibb horror, annak lehet nem fog tetszeni ez a film, aki viszont otthon érzi magát ebben a világban, az remekül fog szórakozni. Ehhez pedig tökéletes aláfestésként szolgálnak Simon Boswell dallamai, aki a Hellraiser-nél is közreműködő Christopher Young helyére ugrott be, mert Young sajnos nem tudott már időt szakítani erre a produkcióra. Ez így meg is teremt egy valóban különös és zavarbaejtően baljós misztikusabb világot, de ahogy említettem, ez épp csak annyira elegendő, hogy pont átlépjen a megszokott határokon, és ehhez társítva a szórakoztató, de igazából teljesen átlagos detektív szálat, a végeredmény valóban nem annyira átütő és emlékezetes, mint a Hellraiser vagy Az éjszaka szülöttei esetében. Jó, élvezetes, és egyedi, amit kapunk, de Barker két korábbi filmjével szembe állítva valóban kevésbé erőteljes, még ha a velük való összevetés valójában teljesen felesleges és értelmetlen is. Sajnos nem tartoznak a pozitívumok közé például a filmben látható borzasztó számítógépes effektek sem, amiket szerencsére nagyon ritkán alkalmaznak, de amikor igen, az több mint szembetűnő. Szerencsére viszont a pozitívumok oldalát erősíti a színészgárda is, akiken egy ilyen történet esetében rengeteg múlik. Scott Bakula teljesen tisztességes alakítást nyújt Harry D'Amour szerepében. Laza, szimpatikus, de annyira még sem erőteljes, hogy a műfaj meghatározó pozitív karakterei közé emelkedjen. Nem is ő film legerősebb pontja színészileg, hanem Kevin J. O'Connor, és főleg Daniel von Bargen. Utóbbi úriember félelmetes alakítást nyújt, mint a szektavezér Nix. Minden egyes megmozdulása és minden szövege valóban fenyegető és hidegrázós, és ezek garantálják is, hogy őt biztosan nem fogjuk elfelejteni a film megtekintése után. De ugyanez elmondható a mindig lélegzetelállítóan csodálatos Famke Janssen-ről is, aki már itt, egyik első igazán komolyabb szerepében is fantasztikusan teljesít. Ez igaz mind a színészi képességeire, mind pedig saját erőteljes kisugárzására, ami garantáltan rabul ejti a férfi nézőket, és magát Clive Barker-t is azonnal meggyőzte, hiszen a válogatásnál több száz fénykép közül mutatott rá azonnal Janssen fényképére, azzal a határozott felkiáltással, hogy „Ő itt Dorothea”. Azt hiszem kijelenthetjük, hogy jó döntést hozott.

A látszat öl megítélése úgy a legtisztességesebb, ha meg sem próbáljuk a Hellraiser-hez, vagy Az éjszaka szülötteihez hasonlítani, hanem önmagában vizsgáljuk meg, úgy pedig egy legalább annyira furcsa, de egyben nagyon is élvezetes és szórakoztató kis misztikus horrort kapunk, némi nyomozással. Egyáltalán nem egy mainstream darab, és pont ebben rejlik az erőssége, de nem is annyira erőteljes, hogy a legnagyobb mesterművek közé kerülhessen. A kilencvenes évekből még így is egy klasszikusnak nevezhető filmről van szó, ami büszkén képviselteti magát a zsánerben, minden hiányossága és esetlensége ellenére. Ezután pedig különösen sajnálatos az, hogy Barker nem adta többet filmrendezésre a fejét, hiszen itt már érezhetően elment egy jóval érdekesebb irányba, aminek fényében már tényleg csak álmodozni tudunk arról, hogy milyen lett volna, ha mondjuk ezután még belefog egy Korbács, vagy egy The Great and Secret Show film elkészítésébe.

IMDb | mafab