Egy csapat tini elköti az iskolabuszt, és meglógnak az iskolabálról, hogy egyikük vidéki házában töltsék a hétvégét. Útközben azonban kifogy a benzin, a társaság a semmi közepén reked. Jobb híján elindulnak az út menti erdő egyik ösvényén, és nemsokára találnak is egy lakatlannak tűnő tanyát. A ház belseje igencsak visszataszító, és jónéhány szokatlan dolgot rejt. Régen ugyanis egy tébolyodott kannibál család lakott itt, akik a gyilkosságtól sem riadtak vissza. A fiatalok nem veszik komolyan a legendát, pedig valaki már figyeli őket odakint...

"Még a 46. után is megnézem a 47-et, mert ki tudja, mikor jön szembe egy újabb, ismeretlen gyöngyszem" - ezzel jellemeztem egyik kedvenc műfajomat, a slashert két és fél hónappal ezelőtt a szerkesztőségi toplistában. Persze már az alapsztoriból teljesen egyértelmű volt, hogy itt a szokásos elemeket fogom kapni, de ez megfelelő kivitelezés mellett elegendő lehet egy szórakoztató másfél órához. Ráadásul a készítők eleve azt ígérték, hogy a mű a '80-as évek klasszikusai előtt fog tisztelegni. Mi csúszhat itt félre?

Mint már említettem, a felállás sablonos, minden téren: erdő, ház, éjszaka, tinik. Az úgynevezett karakterek tekintetében is a szokásos a felhozatal, egyiküket sem fogjuk a szívünkbe zárni (na jó, talán a dagi srácot meg a lázadó külsejű csajszit egy kicsit). A még nagyobb tisztelgés jegyében maga a film is 1984-ben játszódik.

Rátérek a lényegre: már rögtön az első percekben érezni fogjuk, hogy itt nemcsak az elhalálozó tinik, de mi is áldozatok vagyunk. Ilyen gyatra forgatókönyvet ugyanis ritkán "látni". Gyakorlatilag minimális az egy percre jutó épkézláb mondatok aránya. Ez már önmagában szörnyű, de amit a fiatalok színészkedés címszó alatt előadnak, az még ezt is képes lejjebb süllyeszteni. Szinte hallani a rendezőt, hogy "na, akkor olyan menő csávósan" vagy "tudod, te vagy a szende". A tinikből ugyanez az érzés árad, hogy "én most aztán totál hozom az X karaktert". Az igazgató meg az apuka aztán végképp szóra sem érdemes. Ha valami direkt túljátszó paródiáról lenne szó, ott elférnének, de itt szó sincs ilyesmiről. Az erőltetett forgatókönyv és az erőltetett színészi játék elegyének köszönhetően nekünk is erőltetnünk kell magunkat, hogy ne kapcsoljuk ki az egészet 15 perc után.

Majdnem meg is tettem, de ekkor megszólalt bennem a rajongó: "jó, hát a slasherek ilyenek, kicsit idétlenkednek az elején, de majd jön a gyilkos, akkor úgyis kevesebb a szöveg, lehet borzongani". Nos, a borzongás megvolt, de nem a félelemtől. Bizonyára mindenki számtalan példát fel tudna hozni a slasher egyik fő kliséjére, a rossz döntésekre. Aki nem, vagy csak most ismerkedik a műfajjal, az ezen film alapján azonnal képbe kerül, ugyanis ilyen égbekiáltó, életszerűtlen ostobaságokat, melyek itt előkerülnek, tényleg ritkán látni, pláne ilyen töményen. Még most is a hajamat tépem, hogy végiggondolom őket.

Csak egy szemléltető példa (igen, most leírok egy jelenetet a film második feléből, de csak jót fogok tenni veletek): bújjunk el a gyilkos elől. Oké, hova? Áh, van itt egy régi kocsi, ponyvával letakarva. Nyitva van, nagyszerű. Másszunk be, a ponyvát a nyitott ablakon keresztül visszaigazítjuk, és akkor itt kihúzzuk reggelig. Teljesen nyilvánvaló (úgy is mint obvi), hogy egy őrült gyilkos csakis itt nem fog minket keresni. De ez még hagyján, lehet szerencsénk. Azonban rögtön az első másodpercekben észrevesszük, hogy a rozoga autó belseje nyikorog. Jó, hát akkor ahelyett, hogy azonnal elhúzunk másik rejtekhelyet keresni, inkább maradjunk teljesen mozdulatlanok, órákon keresztül, mert az ilyen felfokozott idegállapotban kiválóan megy. És ha már felfokozott idegállapot, akkor igazából nyüszörögni se kellene, úgyhogy fogd be csajszi, oké? És azt a nyamvadt kutyát is el kéne ám hallgattatni valahogy. Igen, a te kutyádat, amit a retikülödben hoztál magaddal!!! Vigyázz, lépteket hallok! Most tényleg egy szót se... Ekkor érkezik egy vasvilla, ami a hátsó üléstámlán át keresztülszúrja a csajszit. (Oké, le van takarva a kocsi, simán lehet, hogy hátulja már nincs neki.) A srác felocsúdik a sokkból, egyből ki a kocsiból, természetesen magával rántja a ponyvát, és szépen bele is gabalyodik. Mire sikerül kibújnia alóla, a következő a szituáció: a csávó az autó mellett a földön kb. középen, a gyilkos olyan magabiztos gyilkosos lassúsággal odaáll az autó sarkához, és a srác felé fordul. Mit lehet ilyenkor tenni? A másodperc tört része alatt felpattanunk, és elrohanunk a fenébe? Mondjuk. Esetleg a poros, füves padlóról felkapunk egy marék füvet, és felé hajítjuk, hátha ezzel megnyerjük a teljes másodpercet az eliszkolásra? Hát, nem biztos, hogy lesz akkora súlya a fűnek, hogy eltalálja az illető arcát, de hát totál kétségbe vagyunk esve. Na, alternatív megoldás, valaki? Igeeeen! Be is mászhatunk ordítva az autó alá!!! Aztán csodálkozhatunk (pontosabban csak csodálkozhattunk volna, ha jutott volna rá idő), hogy a gyilkos kirúgja az autó hiányzó kerekét helyettesítő éket, és a kocsi szépen agyonlapít minket.

Húú. "Azt hitted, a '80-as éveknek annyi?" - kérdezik nagy büszkén a készítők a borítón. Aligha lesz halott, de hogy most egy sörétessel bitangul fenékbe lőtték a korszakot, az egészen biztos. Pedig a fentiek ellenére is akadtak mákszemnyi pozitívumok: a fiúk neveit nagy rendezők, a lányok neveit ismert "túlélő csajok" adják; a kivégzések változatosak, és még a kivitelezésük is egész elfogadható (oké, ez egy nagyra nőtt mutáns mákszem); volt EGYETLENEGY észszerű döntés, ami viszont a többi slasher tekintetében is kiemelkedett az ilyenek közül: a fent említett jelenetben a csajszinak eszébe jutott, hogy az egyetlen mód a kutya elhallgattatására az, ha kitöri a nyakát - és azonnal meg is tette.

Még sose tették ennyire próbára a műfaj iránti rajongásomat. Kerüljétek el messzire.

3/10

IMDb | mafab