Femme fatale. A Végzet Asszonya. A Nő, olyan, akiért férfiak versengenek, akiért bármire hajlandóak, és akiért mindent – akár az életüket is – hajlandóak feláldozni. Rengeteg filmben láthattunk már hasonló hölgyeket, ilyen volt Sharon Stone az Elemi ösztönben, Demi Moore a Zaklatásban vagy Mary Astor a noir filmek egyik alapvető klasszikusában, A máltai sólyomban. Mindannyiukat népes férfisereg vette körül, gyönyörűek voltak, erősek és mégis valahol elesettek, olyanok, akik mellett a férfi hős lehetett vagy éppen egy összetört roncs, ha nem volt képes méltó társa lenni a végzet csodálatos angyalainak, ez pedig gyakran nem is sikerülhetett, hiszen ezeket a nőket gyakran halálos veszély fenyegette és fenyegeti napjainkban is a filmek egymás után pörgő képkockáin. Nagyon hálás téma ez főleg akkor, ha értő kezek dirigálják az adott művet, mint ahogy ez ezzel a filmmel kapcsolatban is történt.

David Lynch több mint 20 évvel ezelőtt elkészítette saját dolgozatát a femme fatale témában, ugyanis 1997-ben megszületett a Lost Highway. Mint azt a Mulholland Drive-ról készült írásomban is megfogalmaztam, Lynch rémálomszerű vízióit vetíti elénk a gyöngyvásznakra a mozi termek sötétjében. Szerintem a rendező filmjeit nézni a moziban valami hasonló élmény, mint a Club Silencio-ban ülve nézni a Varázsló felkavaró előadását – szerencsére többször is átélhettem már ezt az élményt életem során – elgondolkodtató, olykor kényelmetlen és néha ijesztő. Ilyen Lynch világa és ebben a Lost Highway tökéletes előképe a 2001-ben készült klasszikusnak. A film világa itt is álomszerű és főszereplőihez hasonlóan a nézőt is összezavarja és mélyen beszippantja, hogy ne is eressze el többé, a film megtekintése után sem…

Fred (Bill Pullman – Aberrált élvezetek) és felesége, Renee (Patricia Arquette – Stigmata, Médium sorozat) Los Angeles-ben élik a művészek és a társadalmi elit mindennapjait. Kapcsolatuk azonban kihűlni létszik, Fred pedig joggal gyanakszik arra, hogy gyönyörű felesége megcsalja őt. Egy reggel pedig furcsa üzenetet hall a kaputelefonon keresztül, amelyben arról értesítik, hogy Dick Laurent halott. Ezt a bejelentést pedig később furcsa történések láncolata követi, olyanoké, amelyeknek köszönhetően Fred-et halálra ítélik, hogy egy nagyon szokatlan menekülést követően önmaga indítsa el az események mindent elsöprő lavináját, ami több ember életét is követeli majd...

A történet bár korántsem ilyen egyszerű, mégis kár lenne róla többet elárulnom. Ez a film egy utazás. Egy a párkapcsolati és identitásválság bőre alá hatoló jéghideg, éles penge. Egy végtelen autóút az éjjeli országúton, ami alatt csak néha világít meg pillanatokat, tárgyakat, embereket a jármű semleges mégis megbízhatatlan reflektora. Álom, amit talán soha nem fog ébredés kísérni. Pokol, ami önmagába fordul, autópálya, ami önmagát keresztezi. Nincs kiút, nincs menekvés. A bűnökért – legyenek azok bármilyenek is – az örökkévalóságban kell megfizetnünk. Ez Lynch víziója és ez tesszük a magunkévá, ha megnézzük a filmet.

A film igazi sztárparádé, Pullman és Arquette mellett olyan színészek tűnnek fel, mint Gary Busey, Robert Loggia, Richard Pryor, Jack Nance, Henry Rollins vagy Marilyn Manson. A sort még lehetne folytatni. A színészi játék példás, a rendezés – természetesen – hibátlan, a képek és a zene is igazi ajándék a szemnek és a fülnek. Nagyon jól összeállított mű, ami nagyon jól viselte az elmúlt évtizedeket. Megkerülhetetlen alapvetés, Lynch egyik igazi klasszikusa.

Két dolgot szeretnék kiemelni a filmmel kapcsolatban. Az első Patricia Arquette, aki zseniálisan alakít kettős szerepben és minden olyan jellegzetességgel rendelkezik, ami hamisítatlan femme fatale-á teszi. Minden férfi azt gondolja, hogy áldozat, ennél nagyobbat azonban egyikőjük sem tévedhet, ők vállnak a nő áldozatává és bár kezéhez közvetlenül nem tapad vér, mégis ő az, aki miatt emberek halnak meg. Tökéletes választás volt a szerepre. A második dolog pedig a zene. Hát itt igazából nincsenek szavak. Angelo Badalamenti, David Bowie, Marilyn Manson – aki fel is tűnik a film egy jelenetében, pornósztárként –, Nine Inch Nails, Rammstein. Ezek a nevek önmagukért beszélnek, és arra késztetik a nézőt, hogy kaján vigyorral az arcán hallgassa a keményebb dallamokat is. Tökéletes példa erre az egyik szekvencia, amelyben Renee doppelgangere Alice tűnik fel, akit arra kényszerítenek, hogy több férfi előtt is felfedje bájait. Ekkor csendül fel a Screamin' Jay Hawkins által 1956-ban írt, I Put a Spell on You című dal Marilyn Manson feldolgozásában, instant katarzis, itt látható igazán a Végzet Asszonyának hatalma a férfiak felett, még egy ilyen szituációban is képes hatni a varázsa. A film egyik legjobb pillanata.

Hogy milyen film a Lost Highway? Éjsötét, mint az országút, amit a filmkockákon láthatunk. Egy rémálom, ami a végtelenben indult és a végtelenbe visz. A szereplők, a nézőkhöz hasonlóan vesznek el benne. Senki sem ártatlan. Ha van is olyan figura, aki makulátlan azt nem ismerjük meg. Los Angeles itt már régen nem az Angyalok Városa, talán soha nem is volt az. Utcáin, épületeiben démoni erők járnak, csakúgy, mint a partik vendégseregében. Nem azért vannak itt, mert itt ragadtak, mi hívtuk őket, mi invitáltuk meg őket, gondolatainkkal és tetteinkkel, ők pedig szívesen asszisztálnak alantas vágyaink kielégítésében. Folyamatosan keressük önmagunkat, a szerelmet, a társat, aki tökéletes, és aki képes lehet minket is azzá tenni. Talán megtaláljuk, talán nem. Ha azonban rosszul választunk és odaadjuk magunkat teljesen és őszintén, akkor a végén önmagunkat is elveszíthetjük… olyannyira, hogy túl messzire sodródunk, és már soha nem találhatunk vissza, végleg elveszünk az sötétben…

„A kapcsolatok sosem szűnnek meg tisztán. Mint egy értékes váza - szétzúzódnak, aztán valaki összeragasztja a darabokat; megint törés, megint ragasztás, megint és megint, míg végül a darabok többé már nem illeszkednek egymáshoz.” – Marilyn Manson

10/10

IMDb | mafab