Ideológia: „valamely osztály, politikai párt, irányzat vagy korszak által vallott eszmék, nézetek, fogalmak rendszere, amely a társadalmi tudat különböző formáiban (filozófiai, vallási, művészeti, politikai, erkölcsi nézetekben) jut kifejezésre és ennek alapján irányelveket állapít meg a társadalom működtetésére nézve.”

Így definiálja a fogalmat sokak alapvető, modernkori iránytűje, a Wikipédia. A XXI. században – az előzőekhez hasonlóan – bőven találkozhatunk különböző ideológiákkal. Gyakran megmosolyogtató, ártalmatlan eszmékkel, máskor azonban veszélyes és életeket követelő nézetekkel is. Ilyen a világunk. Bátran és boldogan állunk be a sorba annak tudatában, hogy ott nem csak társaság, de üdvösség, sőt megváltás is vár. Mosolyogva válunk önálló, szabad akarattal rendelkező indivduumból lelkes, parancsokat teljesítő gépekké, fegyvert ragadó katonákká és egyben jelentéktelen követőkké is. A vezérlő eszme, a párt, a hatalom felszabadít majd – idővel – asszimilál és így tagjaivá válunk a nagy egésznek. Mi pedig hazudunk magunknak. Önálló lények vagyunk. Mi irányítjuk jelentéktelen életünk perceit. Mi hozzuk meg a fontos döntéseket. Pedig ez nem feltétlenül van így. Erre van szükségünk. Szabadságunk illúziójára és sajnos semmi többre. Nem mi uraljuk az eszmét, az ural minket. Cserébe pedig megkapjuk a lehetőséget, hogy tetteinket – így vagy úgy – igazolják nézeteink, választott utunk és társaink hangos helyeslései. Felelősségünk elhalványul, gyakran teljesen el is tűnik. Mi más is lehetne? Azt tettem, ami helyes volt. Amit kellett. Amit mondtak. Nem lehetek felelős. Hiszen az eszme helyes és megkérdőjelezhetetlen.

Az elmúlt viharos évszázadok bebizonyították, hogy szívesen választunk nézetet, irányzatot, eszmét. Sajnos azonban nem csak ez vált bizonyossá. Nem tanulunk a hibáinkból. Hiába van elrettentő példa. Szinte mindig ugyanazt tesszük, remélve, hogy ezúttal majd más végeredményt kapunk. Csak a zászló változik. A rúd, amire felhúzzák ugyanaz, amire egykoron fejeket tűztek fel, hirdetve az éppen aktuális üzenetet. „Szabadság, egyenlőség, testvériség”, Isten hírének eljuttatása a pogányokhoz vagy éppen a Népek Temlomának oly hőn áhított, boldog utópiája. Mind-mind egy eszme, egy nézet mögé és köré épült, hogy aztán véres nyomot hagyjon a történelem sokat látott lapjain. Az igazán érdekes azonban az, hogy az ideológiák jelentős része alapvetően nem nevezhető negatívnak. Gyakran egy szebb, élhetőbb és értékesebb világ ígéretét hordozzák magukban. Lassan válnak a társadalom testében élősködő mételyekké. Romlássá, ami – ha gyakran lassan is – mindenkihez elér. Senki sem menekülhet. A fertőzés elért már mindannyiunkhoz…

A hosszúra nyúlt, gondolatébresztőnek szánt bevezetőt aktuális cikkem tárgya indokolta, hiszen a mai, a politikai korrektséget hirdető – annak hiányát pedig gyakran kegyetlenül megtorló – világunkban szeretnék, a fentiek tükrében, beszélni egy, Matt Ruff 2016-ban megjelent könyve alapján készült és tavaly az HBO-n debütált sorozatról, a Lovecraft Country-ról.

Atticus Freeman (Jonathan Majors) a koreai háborút megjárt veterán, aki egy levél hatására visszatér az államokba, hogy megkeresse eltűnt apját és felfedezze családi örökségét. Útjához csatlakozik mellé nagybátyja, George (Courtney B. Vance) és barátja Leti (Jurnee Smollett) is. Utazásuk során szembesülniük kell az ’50-es évek mindent átható, erőszakos rasszizmusával és olyan túlvilági fenyegetésekkel is, amik számára minden élet jelentéktelen…
A széria alapvetően Misha Green nevéhez köthető, aki egyáltalán nem nevezhető kezdőnek a sorozatok terén, hiszen olyan produkciókban is közreműködött, mint a Sons of Anarchy vagy éppen a Heroes. A rendezői székben pedig olyan ismert, rutinos sorozatdirektorok kaptak lehetőséget, mint Daniel Sackheim (Doktor House /2004-2012/), Nelson McCormick (Criminal Minds /2005-2020/) és Helen Shaver (Vikings /2013-2020/). Adott volt tehát minden. A rendezők, a történetben rejlő – kellemetlen kérdéseket is feszegető – lehetőségek, a jó szereposztás. Mindez egy kellemes és nyomasztó széria ígéretével kecsegtetett. Aztán valami olyan szinten félrecsúszott, hogy nem véletlenül szerepelt az alkotás az elmúlt év legnagyobb csalódásait felvonultató szerkesztői listánkon.

A Lovecraft Country a politikai korrektség (PC) tejjel, mézzel és vérrel folyó Kánaánja. Egy szándékosan elnyújtott, 10 órás keresztes hadjárat. Mindenki arcába vigyorgó őrület. Egy részekre szabdalt féktelen vagdalkozás, ami a választott eszmét kényszeresen tartja és tartatja be. Zászlóin pedig ott vöröslenek a jelmondatok: merj büszke fekete lenni, merj feketeként fehér lenni, merj nőként férfi lenni, merj önmagad lenni, merj szembeszállni az elnyomókkal, merj élni, válassz életet, mindenre képes vagy. Ezek csupán példák az emészthetőbb üzenetekre és ezekből van a kevesebb. Ez a sorozat nem sugall, nem érezteti szereplőin keresztül sorsuk nehézségeit, nem felvilágosít, nem üzen. Ez a sorozat kinyilatkoztat. Itt az új világ. Ilyennek kell lennie. Ez az eszme a követni való. Ez a helyes és megkérdőjelezhetetlen. Az alkotók sem tanulták meg a leckét. Üzenetük elvész, mutálódik. A bábból nem egy gyönyörű szivárványszín pillangó kell ki. A finom szövet falát agyarak hasítják át és gazdájuk nem több egy vériszamos vadállatnál, ami szinte bárkit széttép, aki nem hajlandó osztozni őrületében…
A néző a sorozat megtekintése után pedig ott ül a televízió képernyője előtt és gondolkodik. Ez mi volt? Ezt miért kellett? Ezt komolyan gondolták? Az utóbbi kérdésre sajnos igen a válasz. Azonban elfelejtettek valamit. Az, hogy megváltoztatjuk valaminek az előjelét, még nem jelenti azt, hogy új vagy éppen értékes dolgot fogalmaztunk meg. A rasszizmus, legyen bárki is a célpontja, mindig rasszizmus marad. Ez a Lovecraft Country. Rasszista mű, ami úgy válik azzá, hogy mindent megtesz, hogy ne tűnjön annak. Elbukik, mint eddig oly sokan. Nem az üzenet számít. Az eszme. Miért? Mert trendi, mert eladható, és mert jól fizet. Nagyon jól.

Furcsa volt ezt végignézni. Látni, hogyan válik egy ártalmatlannak tűnő üzenetből, propaganda majd megkerülhetetlen dogma. Félelmetes az, hogy ez így ebben a formában megszülethetett. Mondom ezt úgy, hogy életem egy részében volt alkalmam megismerni más kultúrából érkezett, más értékrendben felnevelkedett embereket. Olyanokat, akik bár bűnösök voltak – gyakran nagyon súlyos bűncselekményekben is – mégis megtanítottak valamire. Nem a bőrszín, a vallási hovatartozás vagy éppen a politikai nézet az, ami definiál. Az emberség az. Az, hogy tudod, számíthatsz valakire, akkor is, ha olyan helyen jársz, ami szinte felfoghatatlan pokol egy kívülálló számára. Nem számíthatsz sok segítségre. Az mégis megérkezik és gyakran nem azoktól, akiktől elsősorban várnád…

Kinek szól a széria? Nem tudom pontosan megmondani. Talán vicsorgó politikai aktivistáknak, némelyik kisebbség mindenre elszánt élharcosainak vagy a szavait visszhangozni vágyó prédikátorok valamelyikének. Másoknak semmiképp sem. Az érintett kisebbségek tagjai is meg fognak lepődni azon a tébolyon, amit üzenetként sulykolnak a nézőkbe: Ha nem vagy hozzánk hasonló beállítottságú, világnézetű, vallású csakis ellenség lehetsz. Kór, amit ki kell irtani. Csak a halál lehet számodra megváltás. Nem értesz egyet? Talán tudnánk együtt élni, csak a bőröd színe ne lenne ennyire fakó…

IMDb | mafab